Kleinheincz Csilla: Ólomerdő (Ólomerdő 1.) {+ Interjú}

„A sors nem arra való, hogy közvetlenül belebabráljanak; ki-ki életével irányíthatja azt.”

Kiadó: Gabó

Kiadás éve: 2007

Oldalszám: 360

Fülszöveg:

Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt.

Emese nem hitt bennük, amióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, mi is az igazság.
Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte.

A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával…

Bár mese lenne!

Annyiszor hallottuk már, hogy ne a borítója alapján ítéljünk meg egy könyvet, nem? Igyekszem is ehhez tartani magam, de amikor jön egy ilyen csodaszép, mint az Ólomerdőjé, akkor sutba dobom a magam szabályaimat.

Hősnőnk Emese két világ szülöttje, de nem tartozik igazán sehová sem. Legalább is az egyikből biztosan oda-nem-illőnek érzi magát. Valami más benne, és ezzel nagyon is tisztában van.
Apja szereti a lányát, de szereti a lány anyát, a szerelmét is így, választani kell: elengedi, vagy megszerzi, de akkor elveszít valami más fontosat?
Sötétség, érzelmek és ígéretek. Ígéreteknek, amelyeknek ára van.
Mit jelent a „megígérem” valójában?

Ha jól emlékszem, egy régi ismerős ajánlotta nekem ezt a történetet, én pedig elkezdtem olvasni, és nagyon hamar magába is szippantott. Lehet, hogy tényleg csak jókor, jó időben olvastam, de úgy érzem, nagyon jól döntöttem vele.
Kellett ugyan néhány oldal ahhoz, hogy ez a bizonyos „beszippantás” megtörténjen, de utána már nem igazán eresztett. Pont ugyanúgy nem hagyott menekülni, mint hősnőnket a varázserdő.
Csilla főleg népmesei elemeket használ - sárkányok, tündérek, kihívások, ígéretek fontossága - és ez jó. Ez bennem olyan otthon-érzést keltett, visszahozta az alsós koromban olvasott történetek élményét.

Alapból gyerekként is nagyon szívesen olvastam tündéres történeteket, szóval ha végiggondolom, kicsit ezt is visszahozta. Jó érzés volt kikapcsolni, elmerülni egy másik világban, összerezzenni különleges fák ismeretlen árnyaitól, miközben folyamatosan azon gondolkodtam, ki az, akiben esetleg mégis csak bízhatok. 

Alapból a történet is varázslatos, de sokat adták hozzá a szereplők is.
Ott van Emese, akire mondhatná az olvasó elsőre, hogy nyafka, hogy buta, hogy nem tud semmit mégis… gondoljunk bele: 12-13 éves, és az addig annyira megszokott világa a feje tetejére áll, akiben bízott elárulja, és mindent alapjaiból kell megismernie újra. Ha engem kérdeztek, elég jól alkalmazkodott a helyzethez,a végére mintha érettebb is lett volna.
Bevallom őszintén, én főleg Rabonbán miatt olvastam szinte szünet nélkül. Még annak ellenére is, hogy meghatározhatatlan korú, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem kellene szeretnünk, már csak a tette miatt sem. Ám ahogy egyre többet tudunk meg róla, ahogy megismerjük a súlyt, amit cipelnie kell, egyszerűen képtelen vagyunk nem így tenni. Kiváltja az emberből a rokonszenvet, vágyunk arra, hogy segíthessünk neki.
Aki nekem nagy kedvencem lett, az a kis szakállas emberke Firtos/Tartód, a „manó” akinek az egész élete arról szól, hogy jóvátegye a rossz lépéseit.
A történet végére talán már Firene sem tűnt olyan egyszerű negatív karakternek, viszont az Özveggyel és Emese anyjával nem tudtam megbarátkozni, megérteni a tetteik mögött húzódó indokot.

Mindegyik karakter pont olyan különleges, mint a történet, amelyben szerepelnek. Úgyhogy az egymás elleni harc mellett helyett kapott az önmagunkkal való csatározás is (mondjuk az életben nem ezt tesszük?) miközben a titkolózás. a félreértések is sokasodnak, ez pedig feszültté teszi a könyvet, eléri, hogy tudni akarjuk, mi lesz bizonyos helyzetekből, hová vezet egy-egy történetfonal.

A sok kérdéssel, kalanddal, izgalmas perccel megrakott vonat viszont megállíthatatlanul robog a végkifejlet felé, és már érezhető: bizony ez nem a megszokott mese lesz. Nem lesz boldogan-élnek-még-meg-nem-halnak. Mert fizetni mindig kell; a megszegett ígéretekért, a rossz döntésekért, az elrontott varázslatokért. Mindenkinek.

Komolyan olvassátok, ha eddig nem tettétek, mert nagyon megéri. Ifjúsági fantasy, annak minden csetlésével-botlásával, szerethetőségével.
Egyszerűen elvarázsolt ez a könyv, ami sokkal több egyszerű történetnél. Szól a felnőtteknek, hogy újra gyerek lehessenek.
Szól a felnőtté válásról, a kimondott szó erejéről, a felelősségről, a döntésekről. Egy történet amely példát állít, egyszerre varázsol el, és döbbent meg, miközben magához húz mint egy anyai kar, hogy újból megtanítson hinni a mesékben és a csodákban.

Bejegyzés EXTRA 
- Interjú Kleinheincz Csillával -

Hikari: Kicsoda Kleinheincz Csilla? Mit csinálsz, amikor nem írsz?

Kleinheincz Csilla: Mint mindenki, én is több szorosabban-lazábban kapcsolódó térben élem az életemet, amik közül kétségtelenül a könyvek világa az egyik legmeghatározóbb – és még csak nem is az írás az, amivel a legintenzívebben foglalkozom, a szerkesztői és fordítói munkám vagy az olvasás legalább ennyire fontosak a számomra. Sok időt töltök a családommal és a barátaimmal, szeretek utazni, főzni és már több mint húsz éve tagja vagyok egy amatőr színjátszó társaságnak is.

H.: Saját néven publikáltál. Nem tartottál attól, hogy emiatt hátránnyal indulsz a magyar könyvpiacon?

K. Cs.: Dehogynem, különösen, hogy nem egyszerű lebetűzni a nevemet – sok csuklásomat okozhatta az, amikor a könyvtárban a könyveimet keresték… Az első novelláim Hanna nicknév alatt jelentek meg az rpg.hu (ma már lfg.hu) oldalon, és amikor szerepjáték franchise-hoz írtam, használtam írói álnevet (sőt, szerkesztői álnevem is volt egy időben), az első regényem, a Város két fül között megjelenésekor mégis úgy döntöttem, hogy a valódi nevemet használom. Az írói personám nem egy külön kezelt szerep, hanem egyszerűen olyan része a személyiségemnek, amelyik történeteken keresztül fejezi ki magát, egy felület, ami engem tükröz a külvilág felé, de nem uralkodik el rajtam.

H.: Befolyásol valami/valaki az adott történeted kimenetelében, vagy nem szívesen hallgatsz másokra?

K. Cs.: Van egy szűk kör a barátaim között, akiknek ki szoktam kérni a véleményét, ha elakadok, vagy bizonytalan vagyok valamivel kapcsolatban – sokat tud segíteni, ha valakivel átbeszélhetem a kétségeimet és a kérdéseimet, és elő szokott fordulni, hogy épp egy ilyen beszélgetés során kattan a helyére egy-két kulcsfontosságú részlet. De legalább ilyen fontos az, amikor mások közvetve, a tetteikkel, választásaikkal és szavaikkal hatnak rám, és aztán ez vezet engem olyan felismeréshez, amit az adott történetben fel tudok használni.

H.: Mikor írsz szívesebben, nappal vagy az esti órákban? Van háttérzaj, vagy inkább teljes csendben szeretsz dolgozni?

K. Cs.: Általában reggel vagyok a legélénkebb, ugyanakkor a mindennapok nem teszik lehetővé, hogy a reggeleimből órákat az írásra fordítsak, így akkor írok, amikor éppen ráérek. Sokat segít, ha a kreatív szakaszt valamihez kötni tudom – egy bizonyos idősávhoz vagy körülményekhez. A legtermékenyebb időszaknak a nyári írótábort tartom, különösen a hajnali, szürke fényű órákat, amikor még senki más nincsen ébren (csak olykor egy-két korán kelő pacsirta, akik ugyanolyan csendben írnak), és azt, amikor hetente-kéthetente a barátaimmal beülünk egy kávézóba írni, fordítani vagy olvasni. Olyankor még a kávézó háttérzaja sem zavar, sőt, az ismétlődő, unalmassá koptatott zene is fehér zajjá válik, ami sokszor legalább annyit használ, mint a teljes csend üressége.

H.: Az Ólomerdő 2007-ben, jelent meg először, ám 2014 ismét. Miért érezted szükségét az ismételt megjelentetésnek?

K. Cs. Az Üveghegy megírása jóval tovább tartott, mint először gondoltam, és mivel közben másik kiadót találtam, logikus volt, hogy az első kötet – ami addigra már lekerült a boltok polcairól – ismét megjelenjen, hogy az újonnan bekapcsolódó olvasók együtt, egységes dizájnnal találják meg a két kötetet. Ahogy a folytatást írtam, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a történet velem és Emesével együtt felnőtt, és ez szükségessé tette, hogy visszamenőleg változtassak a hangsúlyokon, az iskolában játszódó részeket megnyirbáljam, és a tündérvilágot hamarabb hozzam be a történetbe, valamint már az első kötetbe behozzak olyan témákat, amelyek később más formában visszatérnek (pl. ezért került az iskolai jelenetek helyére Emese emlékeket vesztő nagymamája). De leginkább azért változtattam, mert megtehettem, mert az azóta eltelt években magam is változtam és fejlődtem, és szerettem volna, ha az új Ólomerdő tükrözi ezt a változást.

H.: Az új megjelenésben más a borító is. Volt elképzelésed, milyet szeretnél? Mennyire volt beleszólásod a végső verzióba?

K. Cs. Az első kiadás borítóját is Sánta Kira festette, és őt kértem meg arra, hogy a második kiadáshoz csináljon egy új képet, az egyetlen kérésem az volt, hogy Emese legyen rajta, de a beállítást, a színeket, a népművészeti motívumokat mind ő hozta, Csigás Gábor pedig pompás tipográfiát készített hozzá. A későbbi két kötetnél persze a dizájn kötött elemei már megszabták, hogy hol helyezkedjenek el az alakok (Lóna és Rabonbán). Valószínűleg, ha akartam volna, jobban beleszólhattam volna, de mivel el voltam ragadtatva a borítótól, így sosem derült ki, mi történne, ha kekeckednék…

H.: Azt olvastam, hogy az Ólomerdőbe főleg népmesei elemeket szőttél. Van ennek valami oka? Te magad is szereted a meséket? Van kedvenc népmeséd?

K. Cs.: Nagyon szeretem nem csupán a magyar népmeséket, de más népek meséit is, gyerekkoromtól fogva érdekelnek és gyűjtöm őket. A fantasyn belül is izgalmasnak találom a meseátiratokat, mert a változtatások rengeteget elárulnak arról, mit tartott az író fontosnak, és az emlékeinkben élő „elvárt” mese és a feldolgozás különbségei különösen élesen és többrétegűen képesek fókuszba hozni a választott témákat.

Az Ólomerdő egyik központi meséje a Fehérlófia, amit az óriások figuráiban és Rabonbán történetében is felhasználtam, de más elemeket is beemeltem, az ember alakot ölteni képes sárkányoktól kezdve a madár-asszonyokig és persze a fémerdőkig.

H.: Emese csupán 12 éves, mégis érettebben gondolkodik a kortársainál. Hasonlít rád ebben? Te milyen kiskamasz voltál?

K. Cs.: Rengeteget olvastam, sokszor a korosztályomon kívül, ami biztosan hozzájárult ahhoz, hogy kicsit komolyabb legyek, mint a többi tizenkét éves. De természetesen ebben a korban az érettség kéz a kézben jár az elhibázott döntésekkel és szertelenséggel is, ezért Emeséhez hasonlóan én is sokszor csináltam hülyeséget…

H.: A történetből hiányzik a szerelmi szál, (már csak Rabonbán kora miatt is). Nem gondolkodtál azon soha, hogy valamit mégis belecsempészel? (kérdezem a romantikus lelkű olvasóként)

K. Cs.: Szerintem a sorozatban van szerelem, csak nem ez a központi téma… Katalizátorként mindig jelen van, eleve Lóna, Firene és István tragédiáját is a szerelem okozza, és mint a Sárkányfi kisregényből kiderül, Rabonbánt is a szerelem, pontosabban az annak hevében meghozott döntései miatt büntették átokkal. A trilógia végére pedig az is elrendeződik, ki kaphatja meg a szerelmét, és kinek kell lemondania róla…

H.:  Az emberek nagy része szerintem a tündéreket szárnnyal képzeli el, itt mégsem volt soha konkrétan ilyen motívum. Ezáltal is szakítani akartál a "hagyományokkal"?

K. Cs.: A magyar mesékben a tündérek maguk nem szárnyas lények, bár sok mesében képesek madárrá változni, mint például Tündér Ilona és Árgyélus történetében. Próbáltam a népmeséket úgy beemelni az Ólomerdő világába, hogy egyszerre őrizzék meg emberközeliségüket, de hordozzanak magukban valami idegenséget, amit én inkább a mesei szabályok mágikus kényszerré tételével, a tündérek gondolkodásának eltéréseivel szerettem volna elérni.

H.: Mit adott számodra az Ólomerdő, szerinted mi a történet legnagyobb tanulsága?

K. Cs.: Az Ólomerdő megírása során két olyan nagy felismerésre emlékszem, ami alapjaiban változtatta meg azt, ahogyan és amit írok. Ebből az első az az igazság, amit a szereplők a saját bőrükön tapasztalnak meg: hogy mindennek megvan, de később biztosan meglesz az ára – a könyv megírása és a saját változásom egy időre esett, ezért számomra az Ólomerdő mindig is egyfajta választóvonal lesz. A másik felismerés, hogy a történet igazságához kell hűnek lennem, nem ahhoz, hogy szerintem az olvasók mit várnak el tőlem vagy a történettől.

Mert ha a történet igaz, akkor személyessé válik az olvasó számára akkor is, ha megrázza – és hogy az ő számára mi a tanulság, vagy mit mond neki a könyv, az már csak rá és a történetre tartozik.

Köszönöm, hogy időt szántál az interjúra!
*Hikari