A. Meredith Walters: Utánad a sötétbe (Utánad a sötétbe 1.)

„Olyan volt nekem, mint a drog; és én reménytelenül függővé váltam.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 408
Fülszöveg:
Maggie Young maga volt a hétköznapiság.
Átlagos barátok, átlagos szülők, átlagos eredmények… hétköznapi élet.
Aztán jött A Fiú.
Clayton Reed a múltja elől menekült, démonjaival a nyomában, amik bármikor leteríthetik. Soha nem hitte, hogy esélye lehet a boldogságra.
Aztán jött A Lány.
Maggie abban hitt, hogy a szerelmük majd mindent túlél. Clay abban, hogy csak a lány kell, és minden helyrejön zavaros életében.
Hogy együtt lesznek, ketten a világ ellen.
De a sötétség mindig ott ólálkodik a közelben.
Néha az igaz szerelem legnagyobb gátját saját magadban kell keresned.




Néha szeretek újraolvasni könyveket, ismét átélni az érzést, amit olvasás közben éreztem. Úgy döntöttem, ezt a történetet se árt feleleveníteni, mielőtt belekezdtek a várva-várt folytatásba, mert szégyen, nem szégyen, szinte teljesen elfelejtettem Maggie és Clay szerelmének történetét.

A történet elején megismerkedünk Maggie-vel, aki éli a szerinte már fájdalmasan unalmas életét, a megszokott barátaival, a megszokott rutinnal...Ám ez kevés, őrületre, változatosságra vágyik.
Aztán ott van Clayton, az új fiú, aki jól néz ki, viszont nem nagyon keresi a kapcsolatot senkivel,főleg vegetál a gimnáziumban, erősen azt a gyanút keltve, hogy valami nem oké...ám elhozza Maggie számára az olyannyira vágyott változást. De a spontaneitás fárasztó dolog.

Van az újraolvasásnak egy fura, ismerősen-ismeretlen varázsa. Főleg olyan könyvek esetében, amikor már nem igazán ember lánya cselekményre.
Ugyanakkor mivel nem most olvassa először az ember lánya, észrevesz olyan hibákat, amiket talán első olvasás alkalmából nem.

A lényem romantikus éne azért is szereti A Meredith Walters duológiáját, mert az írónő nem csupán egy habos-babos romantikus könyvet írt, hanem olyat, ahol van probléma dögivel.

Ezek a problémák ráadásul nem megoldhatóak egyik percről a másikra, sőt, sokszor nem is olyan nyilvánvalóak, hogy mégis mi a baj, és arra mi a megoldás.
Sose éreztem ezt a regény olvasása közben, hogy legszívesebben a fejemet fognám, mert a szereplők döntései nemes egyszerűséggel logikátlanok, mert én se tudom, mit tennék egy ilyen helyzetben.
Vajon meddig lehet lenyelni a hangulatingadozásokból miatt kapott fájdalmat? Mikor jön el az "ez már sok, segítséget kell kérni" pont? Meddig lehet kibírni a dolgokat a másikért? Meddig alap, hogy harcolunk azért, aki fontos nekünk, és mikortól válik szinte hülyeséggé, hogy egyszemélyes hadsereget játszunk?
Még most, újraolvasva se tudok válaszolni egyik kérdésre sem, bár az tény, hogy kissé haragudtam Maggie-re azért, amiért hosszú hónapokig titkolózott.

Ugyanakkor mentális betegséget nem csak kezelni kihívás, hanem írni is róla, az írónőnek mégis sikerült, egalább is ábrázolni Clay állapotát a hangulatingadozásokkal, a dühkitörésekkel, a lelkiisneretfurdalással, a bocsánatkérésekkel.
Olyan egy őrült szélmalomharc ez, amiből nagyon nehéz kiszállni, egyedül pedig szinte lehetetlen. Van, amikor nem válunk attól gyengévé, hogy nem csak mi nyújtjuk ki a kezünket, hanem elfogadjuk a felénk nyújtott kezet is.

Maggie-t talán kevésbé kedveltem most, mint első olvasásra, sokkal jobban kiütközni éreztem fiatal kortá, a naivitását és az első szerelem miatta szimpla ködöt, ami mindent szebbbnek és jobbnak mutat a valóságnál. Értem én, hogy azt hitte, majd ő megváltja a világot, és mindent megold, de mint tudjuk, egy fecske nem csinál nyarat, és erre ő is rájött, még ha kissé megkésve is.
Clay-t ugyanúgy szerettem, és sajnáltam egyszerre, mint első olvasás alkalmával. Elképzelni se tudom, milyen lehet együttélni egy ilyen állapottal, ilyen élethelyzetben. És hiába tudom, hogy nem az ő hibája, mégis kissé pipa voltam rá.
Meg barátai Danielt és Rachelt is hamar megkedveltem, már csak amiatt is, mert még akkor is a lány mellett álltak amikor az olyan döntéseket hozott amivel ők nem feltétlen értettek egyet.
Ugyanúgy voltam Rubyval és a barátnőjével, kedveltem őket csak azt sajnáltam, hogy keveset szerepeltek.
Ellenben Clay szüleivel akik amilyen keveset szerepeltek annyira is idegesítettek, ilyen ősök mellett nem is csodálom, hogy Clay mindent magába fojtott.

Azt hiszem ez az egyik legnehezebb témát boncolgató regény az olvasmányaim között. Mégis ajánlom,ha elég erősnek érzed magad lelkileg, hogy őszintén olvass betegségről, drogról, alkoholról, öngyilkosságról és minden másról, ami segít elfelejteni a magányt, és sötétséget.
Néha nem elég a szeretni, hogy ép legyen, ami eltörött. Néha nem elég a bocsánatkérés, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Néha tényleg muszáj megváltozni. Muszáj megtenni azt a bizonyos lépést.... Egyszerre emel a felhők fölé, és taszít a pokolba.
Miközben mégis elgondolkodtató és fájdalmas, a benne kibontakozó szerelem pedig olyan, mint a pillangó. Hernyóból válik csodaszéppé, ha elég ideje van.