Susan Wilson: A táncoló kutya

" - És hol az otthona? (...)
- Az otthonom? Ahol a kutyám - válaszolom végül.

Kiadó: Pioneer
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 321
Fülszöveg:
A nevem Justine Meade, és életem negyvenhárom éve alatt csupán maroknyi ember volt, akit szerettem. Nem, ez túlzás. Kettő. Ketten voltak, akiket az ostobaságom és az önzésem miatt elveszítettem. Az egyik a fiam volt. A másik a kutyám. 
Justine Meade élete veszteségek sorozata. A listán szerepel az édesanyja, az otthona, sőt még a fia is. Az egyedüli társa, akire mindenben számíthat, Mack, a szürke-fekete sheltie. Ám amikor felkerekedik vele, hogy visszatérjen gyerekkora otthonába, ahol huszonöt éve nem járt, az úton egy végzetes hiba elszakítja őket egymástól. És ahogy az autópálya kilométerei egyre nőnek közöttük, úgy fogy Justine esélye arra, hogy kétségbeesett akarása ellenére is valaha megtalálja imádott kutyáját. 
Ed és Alice Parmalee a saját veszteségüket gyászolják. Hét évvel azután, hogy a lányuk már nincs velük, együtt élnek, de kerülgetik egymást és a kimondhatatlan fájdalmukat, s képtelenek a közöttük tátongó szakadékot áthidalni. Ám amikor rátalálnak egy szürke-fekete kutyára az út mellet, közösen döntik el, hogy magukhoz veszik. 
Megingathatatlan hűségével, elképesztő megfigyelőképességével és csalhatatlan megérzésétől vezérelve Mack képes arra, hogy összehozza az embereket. Legyen akár Justine partnere, akár egy család életének új szereplője, olyan, mintha ez a kis shetlandi pásztorkutya arra született volna, hogy boldoggá tegye a körülötte lévőket. 
Mindenkinek szüksége van Mackre. De vajon kihez tartozik ez a táncoló kutya?



Mint a legtöbb könyv, ez is régóta ül a polcomon, arra várva, hogy (újra) elővegyem. Igazából nem emlékszem rá, hogy annak idején, mikor vagy hogyan akadtam a regényre, de az biztos, hogy a borító már akkor is megvett magának. Tudom, hogy nem szabad ítélkezni kinézet alapján...de ennek az édes kutyapofinak nem lehet ellenállni.
Sőt, bevallom, a történetnek sem.

A könyv úgy kezdődik, ahogy én kifejezetten szeretem: a hosszú ismertetés helyett a dolgok sűrűjébe kerülünk Justine és ismerőse épp egy vendéglőben álltak meg pihenni. Főhősnőnket hazahívja haldokló apja, az eljutásban pedig az a bizonyos ismerős, egy kamionsofőr segít neki. Aki viszont időre megy, még a két potyautasa ellenére is.
Mert ketten vannak: egyikük a nő, a másikuk pedig a nő kutyája Mack.
Csakhogy túl egyszerű lenne a képlet, hogyha ilyen zökkenőmentesen eljusson főszereplőnk A-ból B-be, erről nem is lehetne mesélni háromszáz oldalon keresztül.
És bizony bukkanó itt is van: ugyanis a kamionsofőrt nem nagyon érdekli, hogy a nő kért tőle pár percet, amíg rendbe szedi magát, egyszerűen lelép. 
Ugyan nem tud róla, de a kutyával együtt.
Innentől pedig beindul a gépezet, Justine vissza akarja kapni a kutyát, minden követ megmozgatnak ezért, miközben ott a kötelességtudata is, hogy neki tulajdonképpen haza kell mennie, mert ott várnak rá.
Időközben a kamionsofőrünk észreveszi, hogy a szőrös utasa vele van, szóval egyszerűen kirakja az út szélén.
Ám Mack jó juhászkutyához híven elindul, hogy megtalálja a gazdáját...őt ugyan sokáig nem leli, de betoppan egy idős házaspár életébe, akiknek legalább annyira szükségük van rá, mint Justine-nak.

Most okkal merül fel a kérdést, hogy miről szól tulajdonképpen a könyv? Arról, hogy egy nő keresi a kutyáját, akit befogad egy házaspár?
Ha nagyon keretes módon szeretnék fogalmazni, azt mondanám, hogy igen, nagyvonalakban valóban ennyi a történet.
De egy regény sosem a nagyvonalúságról szól.
Már csak azért sem, mert három nagy részre bontható.

Ezalatt a három nagy rész alatt pedig belelátunk: Justine életébe, múltjába, gondolataiba. Megtudjuk, mikor és miért költözött először, hogy milyen nehézségekkel kellett szembe néznie egyedülálló anyaként, napról-napra megélve, ahogy azt is, hogy nem mindig biztos, hogy elég a szeretet. Néha szükség van állandóságra is. Ugyanakkor abba is bepillantást nyerünk, milyen szoros a kapcsolat a nő és Mack között, és olvashatjuk a porondra lépésükről is.

Fentebb említettem egy házaspárt, ha emlékeztek. Ed és Alice ott ragadt a gyászban, amit a lányuk hirtelen elvesztése okozot. De még a férfi eddig munkába menekült, hogy minél kevesebbet legyen otthon, a nő, pont a falak közti apró munkákban talált valamiféle gondolatelterelő hadműveletet.  És az évek, a veszteség szép lassan vastag, magas falat vont kettőjük közé.
Egészen addig, amíg meg nem pillantanak egy juhászkutyát a temető kapujában várakozni. Nem tudják még maguk se az okot, de úgy döntenek, befogadják.
Az állat pedig szép, lassú a kutyákra oly' jellemző érzékkel, tégláról-téglára lebontja a házaspár között magasodó falat. Nem tesz sok mindent, csupán figyel rájuk, a rezdülésükre, és szavak nélkül megmutatja nekik, hogy egymástól távol nem, de egymásban találhatnak vigaszt arra a fájdalomra, ami évek óta mindkettőjük lelkét fájdítja.

Amit kifejezetten szerettem, az a néhány rövid Mack-gondolat volt. Teljesen el tudom képzelni, hogy amögött a különleges kék-barna szempár mögött valóban megfogalmazódnak ezek a mondatok, a vágya annak, hogy békességet és boldogságot csempésszen két egymástól elhidegült, veszteséget átélt ember életébe.

Ha valaki boldog, aranyos cukormázas történetet keres, amiben egy kutya is fontos szerepet játszik, nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfelelő választás. Mert rendben, a kutya stimmel, és valamennyire a boldogság is, de ennél sokkal mélyebb gondolatokat rejt.
A megbocsájtás, a továbblépés fontosságára is felhívja a figyelmet. Arra, hogy figyelni kell a másik emberre, mert talán egy apróság is sokat segíthet. Arra, hogy a legváratlanabb helyeken kaphatunk támaszt.
Egy valamire rájöttem, mire a regényt befejeztem: a kutyák valóban a világ legjobb pszichológusai.