Novellázzunk: A kék lovag

K. A. Hikari: A kék lovag



A kisfiu a kertben ül. Ő maga csendben van, pedig körülötte jókedvűen nevet, játszik a többi gyerek. A fülére szorítja a kezét, hintázni kezd a sarkán. Csend...legyenek már csendben. - egyre csak ez jár a fejében.
Hamarosan feltűnik az anyuka, az ölébe veszi a fiút, és beviszi a csendes házba.
- Nincs semmi baj Ákos. Semmi baj. - a hangja messziről jut el a fiúhoz, akinek a szemét már könnyek csipík.
A házba érve otthagyja az anyukájat, felrohan a szobájába és bevágja maga mögött az ajtót. Elővesz az ágya alól egy nagy dobozt, és szó nélkül kezdi egymásrapakolni a színes kockákat amíg egy vár nem áll előtte. Nagyot ásít, és elalszik ott a játszószőnyegen.
Mikor kinyitja a szemét, rájön, hogy már nem a szobájában van. Hanem egy tisztáson, egy erdő szélén. A szél belekap a hajaba. De a ruháját nem cibálja...lovagi páncél van rajta. Elmosolyodok, futni kezd a pancél csilingelése jó érzéssel tölti el.
Ő most lovag. Sir Ákos. A kék lovag.
Egy idő után megtorpan. Ugyan olyan vár van a szeme előtt, mint amilyet épített. De most nem kockákból van, hanem igazi kővekből.
Előtte gyerekeket lát. Ijedt gyerekeket, akik befogják a fülüket. A kisfiú a függőhídhoz rohan, amit csak most vesz észre. Nagyot nyel, mert a híd alatt folyó rohan. Tüzes folyó, érzi a forróságát. Mégis összeszedi a bátorságát és elindul. A híd nyögdécsel, recseg, ropog, himbálózik ahogy egyre halad rajta. De nem fél.
Ez az ő álma. Most ő a hős...ami a valóságban rémülettel tölti el, most egyszerűen nem érdekli.
Átér a túlpartra, ekkor kat dolgot hall meg. A gyerekeket amint csendért könyörögnek, és a várat, amint nevet, szórakozik, jól érzi magát.
Ákos megdöbben. Ugyanaz a helyzet, mint korábban vele...
De ez az ő álma. Az ő napja. Most ő a kék lovag. Most övé lesz a dicsőség.
Kiveszi a játékkardot az oldalán lévő tartóból, és azt kezdi rajzolni, aki neki is mindig erőt ad. Az anyukáját. A nagy, erős és gyönyörű anyukáját.
Ahogy befejezi a rajzot, bátrabbnak érzi magát.
- Nincs semmi baj. Semmi baj. - egyesével fogja meg a gyereket, vezeti át őket a hídon, távol a gonosz és hangos vártól.
Mindenki átér, és megnyugszik. Mosolyogva nézik Ákost, a lovagot. Kezét, vállát simogatják.
A fiúnak jól esik a csendes, gyengéd hála. Bármennyire nem akarja, otthagyja a kis csapatot, és elindul vissza az erdő széle felé. A szél vidáman fütyül a fülébe.
Felébred.
A kockavár továbbra is ott áll az orra előtt, de csak játék nem gonosztevő. Ákos feláll, nyugodt, ugyanakkor izgatott is.
Otthagyja a játékot, lefut az anyukájához.
Talán ő tudja, hogy válhat a valóságban is kék lovaggá.