Novellázzunk: Apokalipszis most






























Eltűntek az emberek.
Meghalt az élet.
A lány egyedül maradt, az egyetlen, ami segíthet neki, az önmagába vetett hite.
Lassan, óvatosan hagyja el a kiüresedett épületet, ahol eddig meghúzta magát. Kifogyott az élelemből és a vízből egyaránt, muszáj keresnie valamit. Amint kilép az utcára, a hideg szél a fejére húzza a kapucnit. Kisöpri hosszú fekete haját a szeméből és vesz egy mély levegőt.
Mintha azzal, hogy pillanatnyi nyugalmat erőltett magára, megváltoztatna bármit is.
A fenéket.
Semmi nem változik meg.
Az autók továbbra is kiégve, gazdátlanul állnak az úton.
Akik nem tudtak elég gyorsan menekülni, még mindig a hideg aszfalton fekszenek, a szürke esőfelhőktől nehéz eget nézve, de fennakadt szemük már nem lát.
A lány leküzdi az ösztönösen rátörő émelygést, megigazítja a hátizsákja pántját, és útrakel.
Persze, elmenekülhetett volna ő is, pont úgy, mint a többi ember. De anyátlan-apátlan fiatalként nem látta értelmét. Minek legyen kolonc valaki nyakán? Így is épp elég gondja van az embereknek.
Pisztolylövés hangja rántja vissza jelenbe. Fél a lehetőségtől, hogy csupán az éhségtől halucinál, de attól is retteg hogy valóság...
Bármi is az igazság, a hang mozgásra készteti.
Az egész világ a darabjaira kezd hullani.
Nem akarja megvárni, hogy a folytonos pániktól meghasadjon a tudata. Nem buta, ha lehet, inkább nem megy önként a Kaszás elé.
A külváros felé indul határozott léptekkel, pedig belül reszket.
Magányos, fél. Tudja, hogy itt nem maradhat. Most már nem. Még él, de ha továbbra is csak egy helyben toporog, akkor nem lesz több, mint egy üveges szemű, rothadó hulla.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.