Állati jó novellák az Állatok Világnapjára

Szép estét!

Nem tudom, ki tudja vagy ki nem, de 1931. óta október 4-én Assisi Szent Ferenc az állatok védőszentjének tiszteletére ünnepelik az Állatok Világnapját.
Senki ne ijedjen meg, nem lesz itt hittanóra, kicsit irodalmi irányból közelítem meg a mai eseményt.

Magam is állatbarát könyvmoly/blogger/ember vagyok, négy éve kutyatulajdonos is, így egyértelmű volt, hogy írok valami posztot a mai napra.
Bár sokáig nem tudtam miről is írjak.

Aztán megláttam a polcon Marty Becker – Jack Canfield – Mark Victor Hansen – Carol Kline: Megható állattörténetek című novellásgyűjteményét. Majdnem 400 oldal, és a kutyától a mosómedvén keresztül a papagájig minden állatról van benne hosszabb-rövidebb történet.
Én végiglapoztam és kiválogattam olyan írásokat, amik csupán egy-két oldalasak.

Vigasztalók
Otthon mindig voltak állataink. Soha nem éreztem magam egykének, mert kedvenceim a barátaim és a játszótársaim is voltak. Nem emlékszem egyetlen olyan jelentős családi eseményre sem, amelyben ne lett volna valamilyen szerepük. Különösen így volt ez a férjem halálakor.
Az életre nincs szabványos használati utasítás. Sem a halálra. Allennel hol együtt, hol külön dolgoztunk házasságunk csaknem tizennyolc esztendeje alatt. Mély szeretetet kötött össze bennünket, s ezen túl egymás kritikusai, szerkesztői, rajongói és barátai voltunk. Ámbár két hosszú évünk volt, hogy hozzászokjunk az elkerülhetetlenhez, halála nagyon megrendített. Első gondolatom az volt, hogy hátrahagyok mindent, s teljes magányba vonulok a gyászommal. Aztán eszembe jutott Timmy, a szénfekete törpeuszkár, és Tolakodó az aranyszínű Labrador retriver. Őket nem hagyhattam magukra.
Már régen rájöttem, hogy kedvenceink mindig tudják, mit érez a gazdájuk.
Megérezve, hogy Allen halála milyen mély sebet ütött rajtam, Timothy és Tolakodó egy pillanatra sem hagyott magamra. Bevallom eleinte még a terhemre is voltak, de hát ki tud ellenállni egy apró fekete istencsapásának, amely folyton elébe hozza a kedvenc játékát, vagy egy harminckilós húsgombócnak, aki őrjöng, ha a vacsora fél órát késik.
Az Allen halála előtti három hónapot a kórházban kezdtem és ott fejeztem be. Most hirtelen megváltozott  a napirend, sem a munkám, sem semmi nem érdekelt. Timothy és Tolakodó maradt az egyetlen támpont az életemben, teljesen az ő életrendjükhöz, igényeikhez alkalmazkodtam, ők szabályozták a napjaimat. Ők segítettek át az első héten, az első hónapon, az első éven – az összes szörnyű „első”-n.
Megvizsgálva az életemet, és eljutva a végső elemzésig, azt hiszem, az évek során rengeteg időt és energiát fektettem az állatokba. Mindegyik befektetésemnek óriási volt a hozama, mert a vigasz és a szeretet kiapadhatatlan forrását találtam meg bennük.

Amit megtanulhatunk a kutyáktól
1. Ha szeretteid hazaérnek, rohanj az üdvözlésükre
2. Ne tűrd szótlanul, ha megtámadták a területedet.
3. Naponta fuss, kergetőzz és játssz!
4. Légy hűséges!
5. Soha ne mutasd magad olyannak, amilyen nem vagy.
6. A hazugságot, akár a csontot, hiába ássuk el – valahogy mindig napvilágra kerül.
7. Ha valakinek rossz napja van, maradj csendben, ülj le mellé és gyengéden dörgölőzz hozzá.
8. Élvezd a séták egyszerű örömét.
9. Ne harapj, ha morgás is elegendő.
10. Meleg napokon igyál sok vizet, és árnyas fa alá feküdj le.
11. Boldogságodat ne szégyelld kimutatni.
12. Akármilyen gyakran kritizálnak, ne vágj vissza, s ne sértődj meg.

A francia macska

A férjem Gene és én nemrég Európában utazgattunk. Szokás szerint autót béreltünk, a főútvonalakat kerülve vidéki utakon közlekedtünk, és régimódi, isten háta mögötti fogadókban szálltunk meg. Egyetlen dolog miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni az utat: rettenetesen hiányzott a macskánk, Perry. Utazás közben mindig hiányzik, de ezúttal több, mint három hétig voltunk távol, így egyre jobban és jobban vágytam arra, hogy magamhoz szoríthassam, és beletúrjak abba a sűrű, selymes bundájába. Ahány macskát láttam, annyiszor markolt a szívembe ez az érzés.
Egy reggel mélyen bent jártunk a francia hegyek között és indulás előtt éppen a kocsiba raktuk a holminkat, amikor idősebb házaspár sétált a mienk mellett parkoló autójához. Az asszony jól megtermett sziámi macskát tartott a karjában és franciául beszélt hozzá. Csak álltam és néztem őket; képtelen voltam levenni róluk a szemem. A Perry utáni vágyam valószínűleg kiült az arcomra. Az asszony rám pillantott, odafordult  a férjéhez, mondott neki valamit, majd a macskához kezdett beszélni. Ezután váratlanul megindult felém és egyetlen szó nélkül átnyújtotta az állatot.
Azonnal kitártam a karomat. Az idegent bizalmatlanul fogadó cica először kimeresztette a karmait, de csak néhány másodpercre. Aztán visszahúzta őket, elhelyezkedett a karomban és dorombolni kezdett. Belefúrtam arcomat a puha bundájába és ringatni kezdtem. Kis idő múlva – még mindig szó nélkül – visszaadtam a gazdájának.
Köszönetképpen rámosolyogtam, és könnyek szöktek a szemembe. Az idegen asszony megérezte, mennyire szükségem van arra, hogy megfoghassam a cicáját, a macska megérezte, hogy bízhat bennem, ráadásul mindketten azt tették, amit az érzéseik diktáltak nekik. Ez volt a legnagyobb kedvesség, amit életemben kaptam.
Megnyugtató érzés, hogy a macskatulajdonosok – és a macskák – nyelve az egész világon egyforma.

Nagyon kellemes, és szép gyűjtemény, a szomorúktól a vidám írásokig minden megtalálható benne.
Aki szereti az állatokat, azoknak kifejezetten ajánlom, bízom benne, hogy élvezni és szeretni fogják a kötetet.
Ahogy John Grogan mondja: „Az állatbarát különleges emberfajta. Nagylelkű, tele együttérzéssel, talán egy kissé könnyen válik szentimentálissá, és a szíve akkora, mint a felhőtlen égbolt.”