Ashley interjúalanyai: Francesca H. Nielk

Sziasztok!
Az értékelések mellé interjú is dukál nem?
Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy alakítok egy ilyen posztot.
Érdekes kérdések, őszinte válaszok.
Mai alanyom nagyon beletalált egyes témákba, első könyves író, azért valljuk be, hogy néhány kis pont ellenére, igencsak jól fogalmazva egy ép sztorit rakott le elénk.
Ami akármennyire is nem akarjuk, de szembefordít minket azzal a bizonyos tükörrel.
Közvetlen, kedves és iszonyú tehetséges. A Daniel írónőjével fogok ma "elbeszélgetni" : Francesca H. Nielk-el.

Elég fiatal és mégis hatalmas-és elég erős témákhoz nyúl. Nem kíméli az olvasót, olyan világot teremt a regényével, ami teljesen hétköznapi dolgokat tár fel előttünk. Mindig vannak dolgok amikről nem akarunk beszélni, mert fájnak. Jobb, ha senki sem tud róla, mert magalázó.
Francesca pontosan ezt akarta elénk tárni, a fény mindig ott lesz, csak keresnünk kell.
Hálával tartozom neked, hogy időt szántál rám, és megválaszoltad a kérdéseimet.

 

Az igazat megvallva, amikor ennek a történetnek az ötlete megszületett a fejemben, én teljesen abban a tudatban voltam, hogy ez majd egy békülős apa-fia könyv lesz, de nyilvánvalóan végül nem az lett.

Az elején én magam sem érettem, hogy Daniel miért borul ki annyira, hogy vissza kell mennie hozzá. Persze azt én is tudtam, hogy kiskorában cseppet sem volt jó dolga ott, de azért ez még nekem is túlzásnak tűnt, hogy ennyire kétségbeesik, hogy újra oda kell mennie. Aztán amikor visszakerült az apjához és számomra is kiderült, hogy ez nem egy békülős könyv lesz – mert nem is lehet, elvégre túl sok a félelem Danielben, és az apa sem az a fajta, aki megváltozna –, akkor kezdtem én magam is megérteni az okokat.

Igazából nagyon furcsa, de sokszor olyan, mintha nekem beleszólásom sem lenne a történetekbe, amiket megírok, mert azok egyszerűen úgy történnek, ahogy történniük kell. Mindenesetre így utólag nagyon örülök, hogy ez lett belőle. Így tényleg igazi mondanivalója van és sokkal „értékesebb”. Elgondolkodtatja az embereket valami olyanon, amin amúgy lehet, soha nem gondolkodnának el, pedig fontos lenne.

 

Igazából az egész teljesen spontán volt, az összes karakter önmagát építette fel. Nyilván Danielbe – vagy akár a többi karakterbe is – azért egy-két jellemvonásom, gondolatom, tapasztalásom benne lehet/van, elvégre azért csak belőlem jött, de ez annál sokkal összetettebb, minthogy önmagamat átültessem a szereplőimbe. Nem is célom, bár ha majd több könyvemet is olvassátok, akkor rájöttök, hogy a főszereplők valamilyen szinten mind hasonlítanak egymásra, még ha teljesen máshogyan is viselkednek, és mások a körülmények. Bár ez talán inkább már az egyéni írói stílusra fogható, nem pedig arra, hogy én tényleg milyen is vagyok a valóságban.

Visszatérve viszont, hogy mintázok-e karaktert valakiről, arra a válaszom egy határozott nem. Volt már, aki kérte, hogy valahogy írjam bele, de nem, senkit nem akarok beleírni a könyveimbe. Nem tartom helyes ötletnek. Amúgy is a szereplők tényleg a saját érzelmeiknek és személyiségüknek megfelelően viselkednek minden regényemben. Én pedig meghagyom nekik a szabadságot, mert nekem is könnyebb, ha velük együtt haladok, nem pedig rájuk erőltetek valami olyat, amit nem akarnak.

Mindenesetre én úgy érzem, hogy végül tényleg értelmet nyer, hogy Daniel miért lett olyan, amilyen. Ugyebár időközben kiderül az is, hogy mit élt át még kiskorában. Hogy valóban megalapozott az apjától való ekkora fokú rettegése. Főleg, hogy mivel egy ennyire pusztító légkörben nőtt fel, nem is csoda, hogy már alapból egy életre könnyedén el lett ásva a saját magába vetett hite. Elvégre így vagy úgy, de aki megtapasztalja azt, hogy teljesen lerombolják az önbecsülését és elhitetik vele, hogy értéktelen, esélye sincs arra, hogy valaha is csatát nyerjen bárkivel szemben, hiszen túl gyenge, abból senki sem képes lelkileg teljesen meggyógyulni. Ez valami olyan, ami még ha a „fenyegetés” már el is múlik, és az ember összekapja magát, továbblépve a múlt fájdalmán, ezek a tapasztalások, berögzült butaságok, még ha csak a háttérből is, de egész hátralévő életében kísértik majd. Persze, mint mondani szokás, ami nem öl meg, az erősít, és ha az ember önmagában, fejben lerendezi a dolgokat, és rájön, hogy igenis joga van ahhoz, hogy ne bántsák és elég erős, hogy önmagát megbecsülve, ne keseregjen és okolja magát, vagy másokat, akkor akár tényleg mondhatni, hogy erősebb lett. Ez pedig egy nagyon becsülendő dolog. Elvégre, ha már ebből kell gazdálkodni, legalább fordítsuk előnyünkre, mert ez az egyedüli, amit isten igazából meg tudunk tenni.

 

Ez teljesen várható, hogy egy ilyen téma negatív dolgokat is kivált az emberekből, de úgy érezem, pont ez a könyv erőssége. Elvégre azzal, hogy felidegesíti az embereket, azok képtelenek lesznek elengedni a történéseket, mert ha akarják, ha nem, jár rajta az agyuk.

Én személy szerint nagyon örülök, hogy ennyire sikerül ennek a könyvnek mindenféle érzelmeket kiváltania az olvasókból. Főleg, hogy időközben célommá vált – és nagyon remélem, hogy működik is –, hogy ezzel a könyvvel felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy ez mennyire egy komoly téma. Hogy a való világban is rengetegen – Danielhez hasonlóan – szenvednek, mindezt úgy, hogy kívülről semmi nem látszik belőle. Az érintettek pedig nem merik mutatni, akár azért, mert félnek, hogy még nagyobb haragot váltanak ki a bántalmazóból, vagy pont, mert attól félnek, hogy őket tartják majd ezért gyengének, meg hasonlók…

Mindenesetre remélem, a könyvem elindít valamit az olvasókban, akik aztán elgondolkoznak azon, hogy igen, ilyen is van, és ezeken az embereken segíteni kellene. Hátha aki eddig csak gondolt rá, hogy segítene, az most lépéseket is tesz, mások pedig legalább azon elgondolkoznak, hogy bár igenis vannak lehetetlen helyzetek, mindig van remény. Remélem, hogy ezeket a felismeréseket, amiket a könyvnek köszönhetnek, a saját életükben is fel tudják használni. Gondolok itt például arra, hogy sokszor utáljuk saját magunkat azért, mert azt hisszük, gyengék vagyunk, vagy mert borzalmasak a körülményeink, de ez megmutatja, hogy mindenkinek megvan a maga baja, még ha kívülről ez nem is észrevehető. Lehet a mi problémánk fele akkora, vagy dupla olyan nagy, de bármi megoldható, csak nekünk is hinnünk kell benne.

Hogy a kérdés második felére is válaszoljak: eddig szerencsémre olyan igazi negatív kritikát senkitől nem kaptam, vagy amit kaptam is csak visszaigazolás arról, hogy ez a dolog működik, és valóban erőteljes érzelmeket vált ki. Mindenesetre igyekszem nem hagyni magam befolyásolni a vélemények által, mert tényleg hiszem, hogy nem véletlen születnek meg a könyveim olyannak, amilyennek és sosem volt konkrétan maga a szórakoztatás az igazi célom. Jobban szeretném, ha az összes könyvem inkább elgondolkoztatná az embereket, miközben persze, ha élvezik már az nagyszerű, de remélhetőleg kapnak is valamit, ami egy kicsit megváltoztatja a nézőpontjukat. Ha már csak egy pillanatra is, de meglátják általa a saját életükben a reményt, a kiutat, már megérte.

 

Az egészet visszaolvasni nem olvastam még kívülállóként, viszont most megpróbálom így végiggondolni…

Vicces, mert ameddig írtam, éreztem bár, viszont a motivációt megértettem, és ezért nem nagyon foglalkoztam vele, hogy Daniel anyja, hogyan is viselkedik a fiával, de így kívülről tényleg könyörtelen. Furcsa, mert amikor olvastam a vélemények sem értettem, hogy miért emeli ki mindenki az anyát fő gonoszként, amikor annyira nem is nagy része van a könyvben. Mármint ez mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez Danielről és az apja beteges játszmájáról szól. Viszont így kívülről nézve tényleg érthető, mert az első gondolatom, most nekem is az anyjához kapcsolódott. Mondjuk tény, hogy könnyű egy embert teljesen összezavarni és bármennyire szereti a fiát itt már a saját küzdelme is nyilvánvalóvá vált. Ő sem tudta, kinek higgyen, de erről is csak a saját bizonytalansága tehetett…

Ez a kedvenc karakter, nem egy egyszerű kérdés, de megpróbálok erre is kívülállóként válaszolni, bár nem biztos, hogy sikerül is.

Szerintem talán egy olyan nővérre, amilyen Danielnek van, arra minden ember vágyna. Én magam is, de mégsem tudom eldönteni, hogy ettől lett-e ő olyan különleges, hogy azt mondhatnám rá, hogy kedvencem volt. Talán, ha egy kicsivel többet szerepelt volna, de így nem feltétlen.

Igazából kívülállóként Daniel apja is egy olyan szereplő, akire ha tényleg csak „ez egy kitalált történt és az izgalom adta élményekért olvasom” szinten tekintünk, akkor akár „szerethető” is lehetne. Szerintem érdekes látni, hogy egy ember mennyire elborulttá válhat, hogy mi lehet az indíttatása arra, hogy a saját gyerekével ezt tegye. Szerintem az apa figurája zseniális volt abban, hogy ne csak testileg, de lelki szinten is darabokra szedje Danielt. Hogy elhitesse vele, hogy esélye sincs, és így jóformán a fiú alapból a markában volt és azt tett vele, amit csak akart. Daniel pedig talán a saját elméjének a csapdájába sétált bele és az volt, ami valóban fogva tartotta, nem pedig ténylegesen az apja.

Daniel karaktere meg talán attól válhatna kedvencé, mert tényleg nem más, mint egy átlagos ember, akit ripityára törtek. Igazán annak válhat kedvencévé, aki volt már, nem azt mondom, hogy a helyében, de ismeri azt, hogy tényleg milyen a padlón lenni. Milyen teljesen reményvesztettnek lenni, mégis küzdeni, aztán feladni, aztán megint erőre kapni, és megint darabokra hullani, és így tovább. Mondjuk maga az élet is ilyen, hogy saját magunkon sem tudunk kiigazodni. Kívülről teljesen logikátlanul cselekszünk, de belülről észre sem vesszük, mert megbénít, mondjuk a félelem. Ő pedig pont hogy ettől sebezhetőségétől vált igazán emberivé. Arról meg nem is beszélve, hogy tökéletes példa arra, hogy mennyire befolyásolja a cselekedeteinket, hogy mi magunk mit hiszünk magunkról. Szerintem, ha csak úgy olvasóként olvastam volna, akkor Danielt megszerettem volna.

 

Én őszintén bevallom, hogy nem nagyon olvasok, szóval igazából nincs olyan, aki tényleg inspirálna. Még ha életem első könyve azért is született meg, mert nyaralás alatt kiolvastam a Danielle Steel Baleset című regényét, aztán hirtelen felindulásból én is belekezdtem egybe…

Egyszerűen képtelen vagyok úgy nekiállni az olvasásnak, hogy két oldal után – bármennyire is érdekelne, meg tetszik a történet –, hogy ne kelljen abbahagynom, mert azt érezném, hogy nekem most azonnal írnom kell és nem olvashatok helyette.

Az életemben mindennél nagyobb szerepet tölt be az írás. Furcsa dolog ez nálam. Szinte talán már nevezhetem megszállottságnak is, mert nagyrészt azt érzem, hogy bármit csinálok, ami nem az írás, az időpocsékolás. Mondjuk, bár néha átkozom ezt a tulajdonságomat, mégis elképesztően hálás vagyok, hogy kaptam ezt az „adottságot”, elvégre tényleg az írás az, ami értelmet ad az életemnek. Nagyon sok embernek nem adatik meg, hogy megtapasztalja, azt, amit én egy-egy könyv megalkotása közben érzek és ez kárpótol mindenért. Tényleg ad valami leírhatatlant, amiért az ember önszántából választja az ezzel járó gyötrelmet.

Mindenesetre nagy valószínűséggel ennek a „megszállottságomnak” köszönhetem, hogy ennyire gyors tempóban készülnek a könyveim. Az elmúlt évben sikerült majdnem hat teljes, 4-500 oldalas regényt befejeznem, ami elméletileg hatalmas teljesítmény, mert az évi két-három is állítólag már nagyon jónak számít.

 

Személy nem, de zene természetesen volt. Anélkül el sem tudnám képzelni az írást, mert ez adja az alapot, na meg a kellő monotonitást, ami szerintem szükséges. Van, hogy órákon át ugyanaz az egy szám szól, miközben írok és a környezetem már megbolondul tőle, de nekem fel sem tűnik, hogy ismétlődik. Nagyrészt talán nem is hallom a zenét, csupán a háttérből támogat a koncentrálásban.

Arra pedig, hogy mik is voltak ezek, ha nem baj egy linkkel válaszolnék, elvégre pár hete összefoglaltam egy blogbejegyzésben az összes számot, amit Daniel írás közben hallgattam:

http://francesca-h-nielk.blog.hu/2016/12/04/masodik_bejegyzes_502

Először is köszönöm szépen.

A jövőre nézve igen nagy terveim vannak, amit bár tudom, hogy nem egy egyszerű feladat, mégis én nagyon remélem, hogy sikerül majd megvalósítani.

Elsőként nyilván szeretnék folyamatosan újabb könyveket írni – jelen pillanatban a tizenkettediken dolgozom –, de közben szeretném, hogy egyre több emberhez eljusson a híre a könyvemnek/ könyveimnek, elvégre a második könyvem megjelenésének a dátuma is meg van már. Május 30.-án jön a következő regényem, „Sose Engedj el!” címmel. Remélem, ez is legalább annyira tetszeni fog majd mindenkinek, mint Daniel, még ha kissé más is lesz az egész.

Mindemellett szeretnék valamilyen formában segíteni azoknak, akik bármilyen módon szenvednek, vagy támogatásra lenne szükségük lelkileg.

A hosszú távú terveim közt pedig szerepel, hogy a világ több pontján is, az adott nyelveken megjelenjenek a könyveim. Ha ez sikerül, szeretnék angol nyelvű forgatókönyvet írni hozzájuk, aztán filmet készíteni belőlük, úgy hogy én magam is részt veszek a rendezésben, hogy tényleg megmaradjon az eredeti mondanivalójuk.