Novellázzunk: Fényképalbum

K. A. Hikari: Fényképalbum


A nő könnyektől fényes szemekkel tekint ki az ablakon, és nézi a hófehér tájat. Mert bizony a két ünnep között a fehér csapadék is megajándékozta a kis város lakóit, ezzel főleg a gyereknek okozva örömet az év utolsó napjaira. Ő maga is szereti a havat, ám most mégis csak dühöt és nem boldogságot érez iránta.
- Elvetted tőlem azt embert, akiért bármit megadtam volna. Miért? - suttogja dühösen, de választ nem kap a kérdésére. Ám ekkor apró lábak sietős hangját hallja, ahogy a hajópadlós emeletről feléje közelednek. Elfordul az ablaktól, eltemeti magában a saját fájdalmát.
- Anyuuuu~ - rohan felé a kisfiú, arcán széles mosollyal. Az asszony a karjába kapja a fiát, hálásan oldódik fel a nyaka köré fonódó kis karok ölelésében, és szívja be az oly' jellemző gyermeki illatot.
- Mi az, édesem? - teszi vissza a földre, kiváncsian tekint rá.
- Semmi. - rázza meg a fejét a gyermek. - Csak lejöttem, hogy ne legyél egyedül, és ne szomorkodj. - a nő hálás mosolyt vet a kisfiúra, aki annyira hasonlít a férjére, akit egy évvel ezelőtt egy ugyan ilyen havas napon veszített el. Ugyan az a hullámos barna haj, ugyanolyan, nagy, mandulavágású barna szemek és ugyanolyan széles mosoly. A fia mintha a férje mini-klónja lett volna.
- Hé, kishercegem, mit csinálsz? - tér vissza a meleg emlékek óvó fészkéből, mikor látja, hogy a gyermeke már egy széket tol a könyves polc elé és azon pipiskedve próbál elérni valamit a polc egyik magas részéről. - Ez veszélyes, majd én leveszem, csak mondd, hogy mi kell. -  a mő a csemetéje mellé lép, megtámasztva a hátát, hogyha meg is billene, időben elkaphassa.
- Hagyd anyuci, majd én - válaszolja a fiú, édes határozottsággal, azzal még tovább nyújtózik, még végül kis ujjai rá nem kulcsolódnak egy vastag vajszínű könyv gerincére. - Meg is van.  - elkezdi kihúzni két másik olvasmány közül, ám túl nagynak bizonyul egy apró kis kezecske erejének, így a másikkal is megfogja, úgy húzza ismét. A kiszemelt olvasmány elmozdul ugyan a helyéről, ám ennek következtében a gyermek megbillen a széken.
- Óvatosan. - kap utána az anyukája, azelőtt tartja meg, hogy fia teljesen elvesztené az egyensúlyát. Leemeli a székről.
- Köszi anyuci. - mosolyog rá a gyerkőc, majd nehéz szerzeményét büszkén a kanapéhoz viszi és leül vele. - Gyere te is! Ülj ide mellém - kéri gyengéden anyját, mire az asszony nem tehet mást, helyett foglal a fia mellett.
- Mit vettél le a polcról? - érdeklődik, pedig jól tudja, mi van előtte.
- A fényképalbumot. - válaszolja halkan a gyermek - Megnézed velem anyu? Ugye, megnézed? - pillant az asszonnyal reményteljesen.
- Persze. - ad választ, és nyel egyet, hogy eltűnjön a torkában lévő gombót - Igen, megnézem veled.  - átnyúl a fia mellett, kinyitja az albumot, és pislog, hogy ne törjenek elő a szeméből a könnyek. Amióta elvesztette a férjét, nem nyitott ki semmilyen családi albumot sem, így most fura viszont látni azt az embert, akivel örökké együtt képzelte el az életét.
- Ez én vagyok? - lepődik meg a vidám porontya, ujjával egy csecsemőre mutatva, aki békésen alszik a pólyájában.
- Bizony, hogy te vagy.  Ekkor hoztunk haza a kórházból. Itt pedig - mutat egy másik képre. - Először kóstoltál babapapit. Nem ízlett, azért vagy tiszta maszat. - magyarázza, aztán tovább lapozz, a következő képhez is fűz egy kis magyarázatot, majd az azutánihoz is. Mindegyikhez elmond egy történetet, és ahogy egyre többet mesél, úgy hagyja, hogy az emlékek feloldódjanak benne, a fia csillogó szeme láttára. Egy idő után pedig már se áll be a szája, több év emléke és élménye tör benne a felszínre, és nagyon hálás azért, hogy a kisfia élvezi ezt a mesékkel gazdag estét.
Hirtelen tűzijátékok hangja fojtja belé a szót, ő pedig meglepetten hallgat el, miközben két kérdés fogalmazódik meg benne: 1) hogy nem vette észre az idő múlását? 2) hogy bírta, megvárni a kisfia az éjfélt?
- Boldog új évet anyu. - kucorodik a fia az ölébe, szorosan megölelve.
- Boldog új évet kicsim. - viszonozza az ölelést.
- Anyu, szerinted apu... ő is boldog új évet kívánna nekem, ha itt lenne? - emeli fel a gyermek a fejét, barna szemei az anyjáéban keresik a választ.
- Hiszen most is így tesz.  Itt van benned, a szívedben és nagyon boldog új évet kíván. Csak rá kell gondolnod. - válaszol, de könnybe lábad a szeme. A kisfia szó nélkül bújik hozzá az anyjához, és úgy öleli a törékeny asszonyt, ahogy csak kis karjai bírják.
- Anyu, én nagyon szeretlek, és mindig itt leszek veled. Csak ne sírj, kérlek. - suttogja bele az a nő mellkasába, amibe az arcát fúrta.
- Nem sírok életem, csak a szemembe ment egy..emlék. Minden rendben, és én is nagyon szeretlek, ne felejsd el. Bármi történik, mi itt leszünk egymásnak. Megígérem. - suttogja, bár nem tudja, hogy ezzel magát vagy a csemetéjét akarja nyugtatni, talán mindkettőjüket. Mindenesetre ahogy a gyermekét a karjában tarja, azután, hogy visszatekintett nem csak az elmúlt, hanem az előző évekre is, egy gondolat, egy érzés növekszik benne, - Egy év, ami egy szempillantás alatt elrepült. - kezdi hangosan kimondani a szavakat. -  Egy év, ami rengeteg meglepetést tartogatott számunkra. Most sem voltak elmaradhatatlanok a nevetéssel teli napok, amikor azt hittük, hogy miénk a világ, amikor senki sem ronthatta el a kedvünket. Visszagondolva, azt hiszem, hogy apu elvesztésével nem csak az addig olyan biztos világom, hanem valahogy én is megváltoztam. Másak lettek az álmaim, a jövőbeli terveim. Meg kellett tanuljam, hogy néha a jó dolgok előtt bizony a rosszak foglalnak helyet, hogy az örömteli perceket nem csak várni kell, hanem tennem is kell értük valamit.  - az öléből hirtelen egyenletes szuszogás érkezik, ezért csak magában fejezi be a gondolatát - Igen, nehéz magam mögött hagyni a múltat, de megteszem, mert tudom, hogy a jövőben sok olyan pillanat lesz, amiért megéri továbblépni, egyenesen a jövőbe. Úgyhogy bármennyire nehéz is zárni az óévet, megteszem, mert meg kell tennem, ahhoz, hogy bátran, nyitottan az új lehetőségre, köszönthessem az újévet.