Rupert Isaacson: Hazatérés (Lóháton 2.)

"Álmunkban nevetni. Lehet ennél jobban leirni, milyen is a boldogság?"

Kiadó: Partvonal
Kiadás éve 2016
Oldalszám: 416
Fülszöveg:
A ​​Lóháton című első rész főszereplője egy autista kisfiú, Rowan, aki saját világába zárva küzd a dührohamokkal, és képtelen kommunikálni a környezetével. Édesapja, Rupert felfedezi, hogy a lovak révén kapcsolatot teremthet fiával, és segíthet neki abban, hogy megbirkózzon a hétköznapi élet nehézségeivel.
A Hazatérésben bepillanthatunk a család és a körülöttük élő segítők mozgalmas hétköznapjaiba, és szemtanúi lehetünk, hogyan születik meg a mozgáson, az állatok és a természet közelségén alapuló Horse Boy módszer. Rowan megtanul írni és olvasni, sőt, egyre magabiztosabbá és kiegyensúlyozottabbá válik: kiskamaszként színdarabot ír, filmet forgat, és megtalálja a kapcsolatot a külvilággal.
A történet legfontosabb üzenete: az autizmus nem gyógyítható, de nem is jelenti a világ végét. Egy lehetőség arra, hogy új élmények és kapcsolatok kapuit nyissuk ki. A fájdalmasan humoros, őszinte elbeszélésből megismerjük egy apa sikeres, de sokszor küzdelmes útkeresését: hogyan fogadja el fia autizmusát és a saját korlátait, hogyan ismeri fel a közösség teremtő erejét, és mindezt hogyan állítja más, hozzá hasonló helyzetben élő családok szolgálatába.



Az első kötetet tavaly kaptam karácsonyra rokonoktól nagyon szerettem.
A második részt köszönöm a Partvonal kiadónak, akik megajándékoztak a folytatással.

A regény valamivel az első kötet után folytódik
Az utolsó sámán, Ghoste feladatot adott a családnak: a következkező években el kell menjenek három különböző sámánhoz hogy teljes legyen a gyógyítás.
Igy történhet, hogy elutaznak Ausztráliába, Namíbiába, végül az ős navahók földjere egy híres gyógyito is .
Ezek a kalandok összekovácsolják a családot, és lehetőségek tárházát hozzák el a csodával.

Féltem attól hogy kevesbé fogom szeretni, mint a Lóhátont, de mire befejeztem, ugyanolyan elégedett voltam, mint  korábban.
Ahogy Ruperték járjak a világot, gyógyulást remélve, sokszor kellemesen mosolyogtam.
Nem vesztették el a reményt, még akkor  sem, amikor úgy tűnt nincs javulás.
Egyre csak haladtak, lépesrol lépesre, az apró fejlődéstől a nagyobb fejlődés felé.
Egyre jobban kinyilt egy ajtó Rowan világára. Vagy inkább a világ felé.

Elkezdhetném elemezni a szereplőket, de nem akarom. Nem igazán lehet őket jellemezni, még így két kötet után sem.
Rupertet és a családját már az első percben megszerettem.
Amikor évek hosszú történéseit olvassa az ember, önkénytelenül is ott van a szereplőkkel lélekben, átéli és átérzi azt, amit ők.
Ez van, nem lehet tőlük elvonatkoztatni.
A végén pedig csak ül az olvasó, bárgyú mosollyal az arcán, a búcsúzás édes-keserű érzésevel a lelkében.

Nehezen tudom összegezni az érzéseimet.
Igaz történetnél ez általában így van, de most még nehezebb.
Három év - négy, ha az előző kötetet is számolom - történeseit osztotta meg velem Rupert úgy, ahogy volt, bármiféle homályosítás nélkül, én pedig nem tudok mást tenni csak a szívembe zárni az egészet.
Egy apát, aki csak boldognak akarja látni a fiát.
Egy anyát, aki sasszemmel veszi észre és hálás a legapróbb fejlődésért is.
Egy kisfiút, aki a társadalom szemében egyszerűen más, valójában egy csupaszív harcos.
Egy történetet, ami annyira csodálatos, amennyire maga az élet az.