Mozgássérült vagyok, de ez nem betegség. Csak egy állapot.

Az egyik ismerősöm a napokban felvetette, hogy a közeljövőben lesz egy előadás, ahová örülne, ha elmennèk, mint vendég, akitől kérdezhetnek az ott lévők.
Gondoltam, összeírom az alapot magamnak, egy vázlatszerűséget. Nos, kissé hosszú lett, és mire befejeztem, úgy döntöttem, közzéteszem az írást itt a blogon is.
Elvégre nem vesztek semmit.

Sajnos a magyar könyvpiacon elkeseretíően kevés olyan könyvet találni, ami hitelesen visszaadja egy kerekesszékes fiatal/felnőtt mindennapjait.
Külföldi viszonylatban Paula Zannoner: Célvonal, magyarban pedig Mészöly Ágnes: Szabadlábon cimű könyvek próbálkoznak meg vele.

Ugyan nem egy regény terjedelmében, mégis írok az egész helyzet(em)ről.
Őszintén.
Hangsúlyozom, hogy se az okoskodás, se mások megbántása nem célom, ha érzékenyen érint a téma, ne olvasd el a bejegyzést.
Mindenki másnak jó olvasást.

Szóval: Egy mozgássérült lány mindennapjai

Unalmas életrajzi adatokkal most nem untatnék senkit csak nagy vonalakban:
Amikor én születtem, minimális esélyt adtak nekem az orvosok. Sőt, ameddig kilenc hónapos koromban nem kerültem egy dévény masszőrhöz (a módszerről ITT olvashatsz tájékoztatót), a szüleim azt se tudták, hogy nem vagyok testileg ép.
1999-es/2000- es környéke volt ez.
Utána persze megindultak ezerrel a kezelések, gyógyúszás, gyógylovaglás, botox kezelés, az óvodában is volt gyógytornász satöbbi satöbbi.
Ez mind szép is jó, és olyan 10 éves koromig még hasznos is volt.
Aztán elkezdődtek a nehézségek.

Hiába lakom megyeszékhelyen, egyetlen egy olyan általános iskola volt, ami tudta biztosítani a liftet és a rámpát.
Egyetlen egy.
Ha tudtam volna, hogy ez csak a kezdet...
Mondjuk tény, hogy imádtam a sulimat. Nem kivételeztek velem a tanárok, de attól még figyeltek rám.
Nem voltam körbeugrálva, de segítséget mindig kaptam.

Aztán beütött a krach.
Orvosi vélemény arról, hogy csípőficam gyanús vagyok, a járást hanyagoljam, ha nem akarok felesleges fájdalmat, úgyhogy botok helyett már kerekesszékkel közlekedtem.
Tudta a doki is, anya is, én is, hogy műtétre lenne szükség.
Még nem mertem bevállani, a fájdalom ellenére sem.
Kiiratkoztunk az integrált suliból, mentem a Pető Intézetbe fel Budapestre.
Hisz annyi jót hallani róla...
De nekem, aki ovis kora óta integrált oviba és suliba járt, maga volt a gyomronrúgás.
Bejárós voltam, tehát vasárnap este fel, pènteken haza.
Öt hetet bírtam, aztán teljesen kifordulva önmagamból rájöttünk anyával, hogy hiába a sok jó vélemény, nekem az ottani rendszert nem bìrják az idegeim.
Azt, hogy orvosi vélemény ellenère járattak, noha akkor már egy ideje nem bottal, hanem kerekesszékkel közlekedtem. Azt, hogy heti 5 nap ugyanazokat a falakat láttam, benne ugyanazokkal az emberekkel.
Azt, hogy mint valami táborban, este 8kor alvás, pihend ki magad egy földre tett matracon, aztán 6kor kelj fel (és ragyogj.)
Szóval nem igazán jött be, visszamentem a korábbi sulimba, és gőzerővel tanultam.

Egészen addig, amíg 2013 nyarán sor nem került a csípőműtétemre.
Egy hónap kórház, viszont egy szuper orvos kezeiben voltam, és fantasztikus ápolók vettek körül.
Talán ezért gondolok vissza mosolyogva arra az időszakra.
Egy baj volt: a műtét utáni rehabilitáció ha jól emlékszem csak 15 alkalmat adott, az, hogy utána is járhattam, csak a gyógytornász empátiáján múlott.
Három hónap csúszással kezdtem az nyolcadik osztályt.

És ugyanott tartottam, mint évekkel ezelőtt. Hova tovább?
Megírtam ugyan a felvételit, de sorra utasítottak el.
Azon egyszerű okból, mert nincs se lift, se rámpa az iskolában.
Ismerős ok, ismerős körök...
Mehettem volna egy sérülteket tanító szaksuliba, de a Petős történés után szóba se jöhetett.
Szóval a másik opció: egyházi suli.

Egyébként az utóbbi lett végül, és ha eltekintek a kötelező köszönéstől, reggeli imától és liturgiáktól, egész jó.
Szerencsém, hogy az átlagos 30-40 fős osztály helyett mi 13-an vagyunk.
Amint azzal is tisztában vannak, hogy az állapotom miatt a napi 7-8 óra suli ki van zárva, és haza kell jönnöm ebéd után, emiatt nem ér attrocitás.
Már előre tartok attól, hogy mi lesz a felsőoktatásban. Tegyük fel, én hiába foglalkoznék humán iránnyal, ha esetleg a kinézett felsőoktatási intézmény nem fogad majd...

És ez csak az életem nagy vonalakban. Még nem beszéltem a közlekedési nehézségekről, a nagykorúság felé közeledve az egyre kevesebb fejlesztési lehetőségről, az emberek hozzáállásáról

Mielőtt befejezném, még szeretném megköszönni minden embernek, hogy itt vagytok az életemben.
Főleg anyának, és a legjobb baratnőmnek.
Ha ti nem lennétek velem, én nem lennék itt most. Ez biztos.

Igen, mozgássérült/kerekesszékes/nyomi/sérült/ ülve haladó vagyok.
De ez nem betegség. Csak egy állapot.
Amiből napról-napra igyekszem kihozni a legtöbbet.