Novellázzunk: Őszinte vallomás

K. A. Hikari: Őszinte vallomás



Nem hittem az időt és teret átívelő szerelemben. Mit nem hittem?
Egy faszságnak tartottam.
Ilyen nem létezik, nincs olyan a világon, hogy két ember annyira szeresse a másikat, hogy kihúzzon több száz kilométert, vagy azt, hogy nem láthatják egymást esetleg hetekig.
Aki pedig ezt bevállalja, és még tartja is, egy idióta mazohista baromállat.
Ha valaki nagyon ritkán, és elvétve kapott szeretetet a nőneműektől, feladja még a lehetőségét is annak, hogy ő erre érdemes. Azt tettem,  amit velem tettek: felhasználtam az embereket, azért, hogy kitöltsem magamban egy hatalmas űrt.
De ez csak gyenge próbálkozás volt, ráadásul nem is tartott néhány óránál tovább. Az egyetlen folyamatos értelmet az életemben a húgom jelentette, a maga bohókás stílusával, jó kedvével és állandóan mosolygós szemével.
Vele pótoltam azt, ami nekem nem adatott meg gyerekkoromban. Figyelmet, szeretet, törődést. Egy elbaszott családban legalább az egyikünk tudja, milyenek ezek.
Arra számítottam, hogy majd megrovóan rázod a fejedet, miért erőltetek szeretetet egy másik emberre, miért nem hagyom élni. De csak elmosolyodtál.
Elmosolyodtál, és azt mondtad csodálatos bátty vagyok meg jó ember. Mindig tudod mit kell mondanod, drága.
Amikor úgy éreztem, nincs tovább, amikor a legmélyebben voltam, megjelentél, mint eső után szivárvány: váratlanul és gyönyörűen.
Olyan voltál, mint világítótorony a hajósoknak egy koromfekete éjszakán: utat mutattál, hogy merre találom meg a világosságot.
Megtiltottad csupán a jelenléteddel a halálnak, hogy átöleljen. Tudod te, mennyire durva ez?
Évek óta adsz folyamatosan értelmet a mindennapjaimnak.
Okot arra, hogy felkeljek reggel és elkezdjem a napot. Hogy egyáltalán akarjak csinálni olyan dolgokat, amiket utálok, hogy elviseljek embereket, akiket pofán vernék.
Furcsa a sors fintora.
Nekem elbaszott múltam van, nem mertem szeretni miatta.
Neked elbaszott múltad van, nem hitted, hogy valaha szeretni fogsz bárkit Rajta kívül.
Erre megjelentünk egymás életében és szépen lassan elkezdtünk tapogatózni a nagybetűs SZERELEM irányába.
Javíts ki, ha tévedek, de szerintem neked se ment egyik percről a másikra felfedni magadat.
Azt mondják, akkor szeretsz valakit igazán, ha nem csak testileg de lelkileg se vagy szégyellős előtte, és le mersz neki úgy is vetkőzni.
Ott álltam előtted testileg és lelkileg is pőrén, te pedig ahelyett, hogy hátraarcot vettél volna, hozzám bújtál és azóta se eresztesz.
Tudom, hogy elmondtad már nem egyszer, hogy rég túltetted magad Rajta, de ettől független se merek lazsálni.
Nem akarom, hogy néhány év múlva megbánd azt, hogy nekem adtad mindenedet.
Méltó akarok lenni a szívedre és a lelkedre. Meg akarom érdemelni őket minden nap.
Szeretlek. Nagyon.
Annyira, ami előtted lehetetlennek tűnt.
Egy dologra kérlek: ne hagyj magamra.
Egyszer már kijöttem a sötétségből, de ha te is eltűnnél az életemből, tudom, hogy belepusztulnék.
Mocsok dolog ez a szerelem: éltet, de meg is ölhet.
Mégis minden másodperce egy kincs.
Belekarcoltad a nevedet a szívembe, eltünhetetlenül, örökké.