Ashley Redwood: Lélegezz! (Prológus)

Szappanbuborékok. Amik az égig szállnak, kellemes illatot árasztva. Boldogsággal borítják be azokat, akiknek cseppnyi gyermekiség is megbújik a lelkében.

Békésen susog a szél, megborzongatva a kora őszi narancssárgássá kopott leveleket.

Az erdő mélyén megbújik egy patak, halkan csordogál.

Apró halak úsznak benne, ha belenézel láthatod, hogy egy teljesen más élet van a tükör felszíne alatt. Két gyerek játszik a megbújt patak mellett, a szüleik nem tudják, de ők már réges-rég óta a legjobb barátok, bizalmasak, egymás támaszai a kegyetlen időkben.

Kegyetlen idők...mégis mi oka lenne meglapulnia két még alig élt személynek egy ilyen helyen? Az élet nagy gondjai elől? Mi elől menekülhetnek, amikor a gyermeki ártatlanság gondtalan életét élik épp?  Nem a legegyszerűbb amikor a feled felett összecsapnak a villámok, sőt még a tenger moraja is vadul visszhangzik a füledbe.

Tudod, hogy egyszer a hullámok elnyelnek, te pedig megfulladsz, mint amikor a kád vízben játszol. Meddig bírod visszatartani a levegőt alatta?! 

Nekem nagyon sokáig ment. Muszáj voltam, ha túl akartam élni. Muszáj volt, vagy apám erős kezei, ténylegesen leszorítanak a felszín aljára. Néhányszor hagytam, hadd vigyen el az álom a küzdelmek alatt. Ilyenkor jött értem a fehér fény, hamar el is engedett, hogy aztán egy még vakítóbb helyen ébredjek. Sok ember vett körbe akkoriban, mindenfélét kérdezgettek: akarták tudni, hogy mi történt, hogy vagyok és ki tette ezt velem. Apa aztán eltűnt, többet már nem játszott velem hableányosat. Mindig ezt játszottuk, Ő lenyomja a fejemet a langyos víz alá,én pedig visszatartom a lélegzetem. De figyeljek! Csak akkor lehetek valódi hableány, hogyha Ő ad engedélyt levegőt venni. Akármennyire nem bírom, küzdenem kell. Nem egyszerű varázslat ez, erre csak az apukák képesek.

Egy időben hittem is benne, még ha nem is tudtam elmondani senkinek Kiethen kívül.

Ő volt, aki megmentett azon az éjszakán. Ő volt, aki sosem mondott le rólam. Miatta került apa jó messzire tőlem, mint egy angyal olyan gyorsan jött az életembe.A legjobbkor.

A fiú, aki a réten játszik, az eldugott tó mellett, Ő. Akivel játszik...az pedig Én vagyok. 

Ez pedig, megint egy álom. Egy a sok közül, amiben most éppen sebezhetetlenül lebegek, a némaság örök mezején.
Képeket látok, emlékeket. Hol jót, ahol még gyerekként kergettük a fel-fel szálló szappanbuborékokat, hol pedig az ellenkezőjét. Amikor, apám épp ájulásig verte anyát, aztán részegen elsietett otthonról. Általában ilyenkor nem jött haza napokig, akár hetekig. Senkinek sem mertünk szólni, nehogy visszajöjjön és még nagyobbat kapjunk, mint eddig. Ezzel fenyegetett, talán ezért is féltünk tőle.

Üres szavak, amik néha nyomatékot nyertek.

Félelmek, amik sosem múltak el.

Sebek, amik képtelenek még csak hegesedni is.

Egy kéz, ami feléd nyúl, hogy kihúzzon téged a sötétségből. Megbízol benne, mert ő a hősöd. Aztán, a mélybe nyom, amíg el nem fogy a levegőd. Lélegezz hát!

Nevetés, mély és öblös. Félelmet keltő.

Örökké visszhangzik benned, amíg bele nem őrülsz.

Álom. Álmodom. Nem valós.

A fény, az a vakító, szinte már tökéletességet ígérő...ismét szólít magához.

***

Valami bizserget, ritmusra. Rezeg. Alattam.
A telefonom. Képtelen vagyok kinyitni a szemeimet, hogy aztán megint a valósággal találjam szembe magamat. Ez a héten a második alkalom, amikor a rémálom undormányos ujjai, égetve érintik a bőrömet.
Nem tudok szabadulni tőlük, pedig már réges-rég történetek.
Ezek a démonok pedig sosem adják fel, mindig ott vannak és suttognak a füledbe, ha képes vagy kizárni: akkor sem nyertél. Akkor az álmaidban találkozol velük. Egyszerűen lehetetlen. Rátelepszenek az emberre. Bevonnak a sötét kátrányos mocskukkal, amíg az életed tart...vagy talán még utána is.

Lehet hülyeség, de amióta apa börtönben ül és megszűntek a fenyegetőlevelei is, nyugodtnak kéne lennem. Itt van nekem anya, akinek komoly pszichoterápiás kezelésen kellett átesnie ahhoz, hogy egyáltalán fel bírjon kelni az ágyból, és Keith.
Tíz éve már, ők ketten a biztos pont az életemben.
Keithnek sem könnyű, az anyja a testéből él, és természetesen magára költi az összes “megkeresett” pénzét. Számlák, fizetési felszólítások és hitelek papírjai lepik el az egyetlen embert, aki még ilyenkor is kitart az anyja mellett, még ha ez a józan eszét is emészti fel.

Két helyen is dolgozik, az egyetem mellett, nem kíméli magát, sem az idegeit.

Magát...látom, ahogy lassan tönkremegy, mert nem bír el a kereszttel, amit egyszerűen rá vágott az élet. Amit nem neki kéne cipelnie. Egyáltalán nem.

Az utóbbi időben viszont úgy érzem, teljesen lejtős útra lépett. Ahonnan villámgyors sebességgel, megállíthatatlanul zúg lefelé a semmibe.

Sokszor van nálunk, néha még az éjszaka közepén is átjön.
Persze, nem mintha ez baj lenne, ha így tudok neki segíteni akkor,rendben. Nem akarom, hogy bármi baja essen, szeretem.

Talán jobban is, mint szabadna.

A gyerekből lassan felnőtté érő, örök lázadó.Ez Keith.

Emlékszem, amikor pár fiú körbeállt, és csúfoltak, kilenc se voltam. Odaállt és közölte velük, hogy öt másodpercük van eltűnni mielőtt begurul.

Tudták, hogy nem szarozhatnak vele. Veszélyes volt, már gyermekként is. Makacs és agresszív, kereste a verekedésre való okot.

Mindig is két év volt köztünk a korkülönbség, de úgy éreztem és érzem is a mai napig, hogy megtaláltam a lelki társamat. Aki olyan, mint egy herceg. Megvédi a királylányt.

Kimenti a fuldokló hableányt a vízből. 

Azonban…

Elkövettünk egy hibát, hatalmasat.

Nem lett volna szabad, de azon a nyári fülledt meleg napon, az érdekelt minket a legkevésbé, hogy mit lehet és mit nem.

Betöltöttem a húszat, nagy buli volt. Elhitettem magammal, hogyha sok ember van jelen majd úgy érzem szeretnek, hogy fontos vagyok. Ittunk, szinte vedeltünk.

Nem emlékszem már tisztán mi történt csak, hogy Keith ajkait érzem, aztán önkívületi állapotban úgy csókoljuk egymást a fának préselődve, mintha évezredes elnyomott vágy elevenedett volna meg. Nem akartam elveszíteni, azon az éjszakán, viszont sikerült.

Az a fiú, akivel csenevészül játszottam, akkor még naivan és meggondolatlanul a tó partján, teljesen eltűnt.

Mindent megtettem azért, hogy ne forduljon elő még egyszer, hetekig nem beszéltünk, felszedtem egy fiút is az egyetemről, csakhogy leálljunk az egymáson való agyalásról. Arról a csókról, ami talán a legnagyobb hiba volt, amit elkövethettünk az életünkben. Akármennyire is esett jól, és ébresztett rá dolgokra, nem veszíthetem el őt teljesen.

Keith az egyetlen pont, ami nem ingadozik, és lehet ez önző dolog, de nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen. Viszont, akarom is őt, vágyom rá egyfelől. Érdekel és játszom a gondolattal sokat, milyen lenne vele...Úgy, mint egy pár.

Néha a vágy sokkal jobban legyűr, mint gondolom. Olyankor engedek neki, és csak sodródom. Fájdalmat okozva ezzel önmagamnak és Neki is.

***

A Smartsban ülök, az egyetlen üres helyen. Bőven nyitás után, és őt nézem. Visszapillant rám, apró mosoly játszik a szája sarkában.

A négynapos borosta arra enged következtetni, hogy megint beütött a mennykő.

Túl sokat vállal be egy olyanért, aki le sem szarja. Aki nem tenne érte semmit.

Az itallapra nézek.
Kávék, teák.

Jégkása.
Szénsavas üdítők.
Alkohol tartalmú italok.
Az utolsón megállapodik a szemem. Alkohol tartalmú.
Beleborzongok.Lehet most arra lenne szükségem? Teljesen kiléptem a testemből, azt sem tudom mit keresek itt, vagy hogyan jöttem ide. Nagy valószínűséggel a lábaimmal, de az most más kérdés.
Fogalmam sincs arról mi vezérel, vagy történik ilyenkor.

Megáll az asztalom előtt, sötét szemeiből csak úgy árad a fáradtság, az apró fekete karikák is ezt támasztják alá. Szürke pólót visel, és farmert. Apró fehéres alapon, rikító mintájú kötény előke van megkötve a derekán. Most megkérdezi majd mit keresek itt, amikor az egyetemen kéne lennem, én meg majd azt mondom ma nem kell. Amikor kell. Hazudok. Azért, hogy megkíméljem őt, hogy még mindig rá gondolok. Csak ő jár a fejembe, és képtelen vagyok szabadulni azoktól a gondolatoktól amikben egymáséi vagyunk.
Annyira hiányzott, mindene.
Most, hogy látom csak még jobban kínoz az egész, hiba volt ide jönnöm.
Hibát- hibára követek el, de az érzelmeim nem hagynak gondolkodni. Olyan ez, mint amikor:

Az egyik pillanatban még úgy érzed, el vagy zárva a világtól. Biztonságban lebegsz, minden érzelmed elrejtve a szappanbuborékodban ülve. Tudat alatt,várod és várod, hogy végre valaki kilyukassza a tiedét,amíg nem...
Pakk, ki nem durran. Akkor pedig rájössz; Lélegzel.