Lylia Bloom: Védtelenül {+ Interjú}
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 280
Fülszöveg:
Létezik tökéletes férfi?
Anna élete nagyszerű. Második évét kezdi az egyetemen, és a legfőbb problémája, hogy mikor jut el álmai városába, Rómába. Szereti az életét, vágyik a nagy Ő-re, és imád a barátnőivel csetelni.
Megismerkedik a titokzatos és vonzó Rolanddal, aki nem nyugszik, amíg Anna bele nem egyezik egy randevúba.
A szerelem hirtelen születik, és Anna úgy érzi, nem is lehetne boldogabb, bár a barátok egyre jobban aggódnak a túl gyors összeköltözés miatt. Anna nem érti, miért, hiszen Roland figyelmes, vonzó és mellette minden vágya teljesül, még a várva várt utazás is.
Csakhogy az álomvilág hirtelen szertefoszlik.
Vajon milyen a nagy Ő igazi arca?
Mit jelent a birtoklás, és mit az őszinte szerelem?
Anna úgy érzi, az élete romokban hever, és egyre nehezebb a kiút megtalálása.
De küzd, még akkor is, amikor egy váratlan tragédia mindent tönkretesz.
Az értékelés kivételesen SPOILERes. Csak szólok.
Lylia Bloom neve már többször szembejött velem, hiszen a
Kalandok és kalandozók antalógia mindkét kötetébe írt novellát, valamint
korábban is megjelent már regénye.
Már nagyon régóta szerettem volna olvasni regényt is az írónőtől, de eddig valahogy nem jött össze. Szóval lecsaptam a friss könyvére Könyvfesztiválon, és még dedikáltattam is.
Nagyon örülök, hogy megvettem.
Főszereplőnk Anna egyetemista, és nem igazán gondolkodik a suli mellett párkapcsolatban sem. De az élet más lapokat osztott a lánynak.
Hirtelen tűnik fel Roland az életében, de annál hamarabb a lány mindennapjainak részeivé válik.
Sajnos ami tündérmesének indul, gyorsan és váratlanul változik rémálommá.
Amiből nem biztos, hogy van felébredés.
Már nagyon régóta szerettem volna olvasni regényt is az írónőtől, de eddig valahogy nem jött össze. Szóval lecsaptam a friss könyvére Könyvfesztiválon, és még dedikáltattam is.
Nagyon örülök, hogy megvettem.
Főszereplőnk Anna egyetemista, és nem igazán gondolkodik a suli mellett párkapcsolatban sem. De az élet más lapokat osztott a lánynak.
Hirtelen tűnik fel Roland az életében, de annál hamarabb a lány mindennapjainak részeivé válik.
Sajnos ami tündérmesének indul, gyorsan és váratlanul változik rémálommá.Amiből nem biztos, hogy van felébredés.
Nem tudtam, mit várok a regénytől, mert a fülszöveg szinte
semmit nem árult el a cselekményről, és címkék között se láttam semmi említésre
méltót.
Bár a Rubin pöttyös besorolás sejtette, hogy ez nem egy boldog lányregény lesz, de attól még megdöbbentem.
Ugyanis kőkemény fizikai erőszak van benne.
Ez pedig úgy hatott rám, mint a hideg víz.
Egyáltalán, semennyi nem számítottam a történetet ilyesféle alakulására.
Anna meglepően jól megvan Rolanddal, mindent megkap, amire vágyik, a férfi egyik vágyát a másik után váltja valóra, aztán egyszer csak bekattan valami.
Én sok mindent megbocsájtok egy férfinak. Lehet bunkó, lehet figyelmetlen, ezeket mind képes lennék elnéznék nekivagy nem, ezt nem tudhatom, de azt nem
tudom/tudnám megbocsájtani, ha kezet emelne rám, akár csak egyszer is.
Nem érdekelne, hogy amúgy kedves, figyelmes jó ember, tuti, hogy mosolyszünet állna be köztünk.
Igazából sajnáltam Annát. Tudni milyen a „rendes” Roland, de ismerni az agresszívabbat is…megcáfolom az előző kijelentésem.
Tippem sincs, mit tennék.
Ugyanakkor…ha szeretsz valakit, igazán szívből, akkor megpróbálod tolerálni a kattanásait is, nem? Oké, totálisan csapongok és magam ellen beszélek, de legalább érzékelitek, mit váltott ki belőlem a könyv.
Ez nem fekete vagy fehér. Inkább piszkosszürke.
Nem létezik olyan döntés, ami minden félnek tökéletesen megfelel, erre Anna is rádöbben, bár, kell neki egy kis idő.
Meg egy durva törés az életében.
Annál a bizonyos jelenetnél letettem a könyvet és este fél tízkor egy rövid üzenetet írtam az írónőnek. „Zokogok. Ezt nem teheted.”
Már pedig megtette, és megszakadt a szívem.
Túl sok emléket, túl sok érzést ébresztett bennem. Akkor egy kicsit utáltalak, Lyl, remélem tudod? De csak egy picikét.
Amit romantikus önmegtalálásnak gondoltam, szívszorító saját lábra állást jelentett.
Bár a Rubin pöttyös besorolás sejtette, hogy ez nem egy boldog lányregény lesz, de attól még megdöbbentem.
Ugyanis kőkemény fizikai erőszak van benne.
Ez pedig úgy hatott rám, mint a hideg víz.
Egyáltalán, semennyi nem számítottam a történetet ilyesféle alakulására.
Anna meglepően jól megvan Rolanddal, mindent megkap, amire vágyik, a férfi egyik vágyát a másik után váltja valóra, aztán egyszer csak bekattan valami.
Én sok mindent megbocsájtok egy férfinak. Lehet bunkó, lehet figyelmetlen, ezeket mind képes lennék elnéznék neki
Nem érdekelne, hogy amúgy kedves, figyelmes jó ember, tuti, hogy mosolyszünet állna be köztünk.
Igazából sajnáltam Annát. Tudni milyen a „rendes” Roland, de ismerni az agresszívabbat is…megcáfolom az előző kijelentésem.
Tippem sincs, mit tennék.
Ugyanakkor…ha szeretsz valakit, igazán szívből, akkor megpróbálod tolerálni a kattanásait is, nem? Oké, totálisan csapongok és magam ellen beszélek, de legalább érzékelitek, mit váltott ki belőlem a könyv.
Ez nem fekete vagy fehér. Inkább piszkosszürke.
Nem létezik olyan döntés, ami minden félnek tökéletesen megfelel, erre Anna is rádöbben, bár, kell neki egy kis idő.
Meg egy durva törés az életében.
Annál a bizonyos jelenetnél letettem a könyvet és este fél tízkor egy rövid üzenetet írtam az írónőnek. „Zokogok. Ezt nem teheted.”
Már pedig megtette, és megszakadt a szívem.
Túl sok emléket, túl sok érzést ébresztett bennem. Akkor egy kicsit utáltalak, Lyl, remélem tudod? De csak egy picikét.
Amit romantikus önmegtalálásnak gondoltam, szívszorító saját lábra állást jelentett.
Ott voltak ugye a karakterek. Anna meglepett, ugyanis az
elején azt mondtam, hogy nem idegesített. Ez nagyon ritka, általában nem
rajongok a női főhősökért.
Oké, volt néhány olyan perc, amikor épp nem volt a szívem csücske, nem értettem a döntései mögötti okokat, de összességében szimpatikus maradt.
Ahogy a barátnői is. Komolyan, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen erős bástyára, mint amilyet ez a három lány alkotott.
Roland, drága Roland. Te nekem örökké egy rejtély leszel.
Egyszerre szeretettelek és haragudtam rád nagyon. Tudod, rólad is lefolytattam egy eszmecserét az írónővel – aki egyébként a védelmébe vett. Nem csoda, ő hozott létre -, de ennek ellenére még mindig ferde szemmel nézek rád. Még nem teljesen bocsájtottam meg neked, annak ellenére sem, hogy amikor kellett, lehetett rád számítani.
Még puhíts a szívemet egy kicsit.
Egy ideig Kristóf pártinak is éreztem magamat, de hamar rájöttem, hogy ez csak egy pótlék volt, a „fújfújRoland” helyzetben. Bár, Mr. Statisztika se makulátlan, erre hamar rájövünk.
Amikor befejeztem, két dolgot éreztem.
Szeretet és hálát.
Szeretet az irónő iránt, hogy ezt megírta.
Szeretet a kiadó iránt, amiért láttak lehetőséget a történetben.
Szeretet mindenki iránt, akinek köze volt ehhez a csodás regényhez, hogy elkészüljön.
Hálát éreztem önmagam iránt, amiért hallgattam a megérzésemre, ami azt súgta, hogy nekem KELL ez a regény.
Neked is kell, aki most a soraimat olvasod. Higgy nekem!
Hol szerettem, hol nagyon utáltam a szereplőket.
Volt, hogy imádtam, volt, hogy zokogtam a könyvön.
Egyszer simogatott, máskor pofon ütött.
De azt hiszem ettől lett a regény ennyira élő, és valóságos.
Drága Lylia!
Hagytad repülni a szívem, mielőtt összetörted volna. Már soha nem lesz olyan, mint olvasás előtt.
Kincset írtál, ígérem megbecsülöm!
Oké, volt néhány olyan perc, amikor épp nem volt a szívem csücske, nem értettem a döntései mögötti okokat, de összességében szimpatikus maradt.
Ahogy a barátnői is. Komolyan, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen erős bástyára, mint amilyet ez a három lány alkotott.
Roland, drága Roland. Te nekem örökké egy rejtély leszel.
Egyszerre szeretettelek és haragudtam rád nagyon. Tudod, rólad is lefolytattam egy eszmecserét az írónővel – aki egyébként a védelmébe vett. Nem csoda, ő hozott létre -, de ennek ellenére még mindig ferde szemmel nézek rád. Még nem teljesen bocsájtottam meg neked, annak ellenére sem, hogy amikor kellett, lehetett rád számítani.
Még puhíts a szívemet egy kicsit.
Egy ideig Kristóf pártinak is éreztem magamat, de hamar rájöttem, hogy ez csak egy pótlék volt, a „fújfújRoland” helyzetben. Bár, Mr. Statisztika se makulátlan, erre hamar rájövünk.
Amikor befejeztem, két dolgot éreztem.
Szeretet és hálát.
Szeretet az irónő iránt, hogy ezt megírta.
Szeretet a kiadó iránt, amiért láttak lehetőséget a történetben.
Szeretet mindenki iránt, akinek köze volt ehhez a csodás regényhez, hogy elkészüljön.
Hálát éreztem önmagam iránt, amiért hallgattam a megérzésemre, ami azt súgta, hogy nekem KELL ez a regény.
Neked is kell, aki most a soraimat olvasod. Higgy nekem!
Hol szerettem, hol nagyon utáltam a szereplőket.
Volt, hogy imádtam, volt, hogy zokogtam a könyvön.
Egyszer simogatott, máskor pofon ütött.
De azt hiszem ettől lett a regény ennyira élő, és valóságos.
Drága Lylia!
Hagytad repülni a szívem, mielőtt összetörted volna. Már soha nem lesz olyan, mint olvasás előtt.
Kincset írtál, ígérem megbecsülöm!
***
Bejegyzés EXTRA
- Interjú Lylia Bloom-mal -
Hikari: Már voltak a Védtelenül előtt is regényeid. Mikor kezdtél el foglalkozni komolyabban az írással?
Lylia Bloom: Az első Aranymosás után kezdtem igazán foglalkozni azzal, hogy az írásaim ne csak élvezhetőek legyenek, hanem megfeleljenek a követelményeknek is. Tizenhat éves korom óta írok, eleinte ugye csak magamnak, aztán blogon illetve a Merengőn tettem közzé az írásaimat, az alapokat ott tanultam meg, de az első Aranymosás kudarca után kezdtem utánanézni az elvárásoknak.
H.: A megjelent négy regény közül melyik áll legközelebb a szívedhez és miért?
L. B.: Erre nem tudok válaszolni, mert mindegyiket szeretem, mindegyiket másért. Az Ellopott életek az első, ami könyv formát öltött, a Visszaszerzett életek nagyon kellett a „megnyugvás” miatt az első rész után, a Csillagfény a szívem csücske a maga rózsaszín felhős módján, a Védtelenül pedig az első, ami nem magánkiadásban jelent meg. Szóval mindegyiket nagyon szeretem.
H.: Két gyermek édesanyja vagy, mégis írsz folyamatosan. Hogy találsz rá időt?
L. B.: Amióta megszületett a kisebbik fiam, jóval nehezebb dolgom van. Legtöbbször az alvás rovására töltöm az időt írással, de hát ugye valamit valamiért.
H.: Ebből adódóan felvetül bennem a kérdés: ideális körülmény kell az íráshoz, vagy elég csak néhány szabad perc?
L. B.: Nekem csak a hangulat számít. Ha bele tudok csöppenni a történetbe, akkor mindegy, hogy hol vagy milyen körülmények között írok. Van, amikor napközben mosogatás vagy bármi egyéb közben „fejben írok”, olyankor alig várom, hogy gép elé kerüljek. Máskor viszont hiába ülök le, hogy „na, most van időm”, nem jönnek a szavak, akkor hiába erőltetem
H.: A Védtelenül az Aranymosás keretein belül került kiadásra. Milyen érzésekkel adtad be a pályázatra a kéziratot? Milyen volt nyerni vele?
L. B.: Egy kicsit amolyan „utolsó próbálkozás” jelleggel küldtem el a regényt. Ugye indultam a legelső Aranymosáson a Csillagfénnyel, az felkerült az oldalra, de a lektorok már nem választották ki. Következő évben megpróbálkoztam az Ellopott életekkel, ez az oldalra kikerülésig sem jutott el. Utána a magánkiadással foglalkoztam, de amikor befejeztem a Védtelenült, úgy éreztem, ezzel újra meg kell próbálnom. Nagyon bíztam benne, hogy fejlődtem annyit, amennyit kellett. Végül az olvasók szavazataival a Public star vonalon jártam sikerrel. Minden nap többször is néztem az oldalt, hogy mik a hírek, és napokig csak vigyorogtam, amikor sikerült.
H.: A cím nagyon kifejező, de ez csak olvasás után tudatosult bennem. Nehéz volt címet adni a kéziratnak? Voltak más alternatívák is a tarsolyodban, amit végül elvetettél?
L. B.: Címet adni nagyon nem szeretek. Néha nehezebbnek érzem kitalálni, mint megírni a regényt magát. Általában elkezd pörögni az agyam, és mindenféle címet próbálgatok fejben, aztán addig nem nyugszom, amíg be nem villan a megfelelő.
H.: Főszereplőnk Anna egy meglepően erős női karakter. Van benne tulajdonság belőled, vagy teljesen fikció?
L. B.: Minden főhősömben van belőlem is valamennyi, szerintem ez elkerülhetetlen, de persze egyáltalán nem szándékos. Mindenesetre minden írásom javításnál, átírásnál figyelni szoktam arra, hogy a szereplők minden reakciója és gondolata passzoljon ahhoz, hogy ők milyenek, mert nem az számít, én mit gondolok, hanem az, amit a szereplő gondol.
H.: Két nehéz témát is érint a könyv, amiről ritkán beszélünk. A kettő közül melyik megírásához volt szükséged nagyobb lelki erőre?
L. B.: Ez kicsit spoileres válasz lesz, szóval, aki még nem olvasta a könyvet és nem szeretne semmit előre tudni az ugorja a kérdést.
H.: Se Roland, se Kristóf nem makulátlan karakter. Mégis, melyikőjük mellett tudnád magad elképzelni, ha te lennél Anna?
L. B.: Ez is eléggé spoileres, szóval ugyanaz vonatkozik rá, mint az előzőre.
H.: Kétszer is elolvastam, hátha akkor más lesz a epilógus. De nem. Tervezel folytatást írni a könyvnek?
L. B.: Ez a regény önálló kötet marad.
H.: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
L. B.: A Kiadónak már leadtam az új kéziratomat, ami minden valószínűséggel még ebben az évben, a karácsonyi időszakban érkezik. Aztán most belekezdtem egy új történetbe, ami egy csöppet kapcsolódik majd ahhoz, ami idén jelenik meg, de nem konkrétan sorozat lesz.
Lylia Bloom: Az első Aranymosás után kezdtem igazán foglalkozni azzal, hogy az írásaim ne csak élvezhetőek legyenek, hanem megfeleljenek a követelményeknek is. Tizenhat éves korom óta írok, eleinte ugye csak magamnak, aztán blogon illetve a Merengőn tettem közzé az írásaimat, az alapokat ott tanultam meg, de az első Aranymosás kudarca után kezdtem utánanézni az elvárásoknak.
H.: A megjelent négy regény közül melyik áll legközelebb a szívedhez és miért?
L. B.: Erre nem tudok válaszolni, mert mindegyiket szeretem, mindegyiket másért. Az Ellopott életek az első, ami könyv formát öltött, a Visszaszerzett életek nagyon kellett a „megnyugvás” miatt az első rész után, a Csillagfény a szívem csücske a maga rózsaszín felhős módján, a Védtelenül pedig az első, ami nem magánkiadásban jelent meg. Szóval mindegyiket nagyon szeretem.
H.: Két gyermek édesanyja vagy, mégis írsz folyamatosan. Hogy találsz rá időt?
L. B.: Amióta megszületett a kisebbik fiam, jóval nehezebb dolgom van. Legtöbbször az alvás rovására töltöm az időt írással, de hát ugye valamit valamiért.
H.: Ebből adódóan felvetül bennem a kérdés: ideális körülmény kell az íráshoz, vagy elég csak néhány szabad perc?
L. B.: Nekem csak a hangulat számít. Ha bele tudok csöppenni a történetbe, akkor mindegy, hogy hol vagy milyen körülmények között írok. Van, amikor napközben mosogatás vagy bármi egyéb közben „fejben írok”, olyankor alig várom, hogy gép elé kerüljek. Máskor viszont hiába ülök le, hogy „na, most van időm”, nem jönnek a szavak, akkor hiába erőltetem
H.: A Védtelenül az Aranymosás keretein belül került kiadásra. Milyen érzésekkel adtad be a pályázatra a kéziratot? Milyen volt nyerni vele?
L. B.: Egy kicsit amolyan „utolsó próbálkozás” jelleggel küldtem el a regényt. Ugye indultam a legelső Aranymosáson a Csillagfénnyel, az felkerült az oldalra, de a lektorok már nem választották ki. Következő évben megpróbálkoztam az Ellopott életekkel, ez az oldalra kikerülésig sem jutott el. Utána a magánkiadással foglalkoztam, de amikor befejeztem a Védtelenült, úgy éreztem, ezzel újra meg kell próbálnom. Nagyon bíztam benne, hogy fejlődtem annyit, amennyit kellett. Végül az olvasók szavazataival a Public star vonalon jártam sikerrel. Minden nap többször is néztem az oldalt, hogy mik a hírek, és napokig csak vigyorogtam, amikor sikerült.
H.: A cím nagyon kifejező, de ez csak olvasás után tudatosult bennem. Nehéz volt címet adni a kéziratnak? Voltak más alternatívák is a tarsolyodban, amit végül elvetettél?
L. B.: Címet adni nagyon nem szeretek. Néha nehezebbnek érzem kitalálni, mint megírni a regényt magát. Általában elkezd pörögni az agyam, és mindenféle címet próbálgatok fejben, aztán addig nem nyugszom, amíg be nem villan a megfelelő.
H.: Főszereplőnk Anna egy meglepően erős női karakter. Van benne tulajdonság belőled, vagy teljesen fikció?
L. B.: Minden főhősömben van belőlem is valamennyi, szerintem ez elkerülhetetlen, de persze egyáltalán nem szándékos. Mindenesetre minden írásom javításnál, átírásnál figyelni szoktam arra, hogy a szereplők minden reakciója és gondolata passzoljon ahhoz, hogy ők milyenek, mert nem az számít, én mit gondolok, hanem az, amit a szereplő gondol.
H.: Két nehéz témát is érint a könyv, amiről ritkán beszélünk. A kettő közül melyik megírásához volt szükséged nagyobb lelki erőre?
L. B.: Ez kicsit spoileres válasz lesz, szóval, aki még nem olvasta a könyvet és nem szeretne semmit előre tudni az ugorja a kérdést.
Egyértelműen Anna édesanyjának a halála volt az, ami
teljesen kifacsart. Mivel én is elveszítettem az anyukámat – igaz, nem ilyen
körülmények között –, nagyon fájt felidéznem az érzéseimet, de így tudtam
hitelesen visszaadni Anna gyászát.
H.: Se Roland, se Kristóf nem makulátlan karakter. Mégis, melyikőjük mellett tudnád magad elképzelni, ha te lennél Anna?
L. B.: Ez is eléggé spoileres, szóval ugyanaz vonatkozik rá, mint az előzőre.
Ha kötelezően kettejük közül kell választani, akkor már
inkább Roland. Kristóf mellett egyáltalán nem kötnék ki, mivel az én szememben
ő önző és hazug. Roland problémáit talán tudnám is kezelni, igaz, eleinte tuti
nagyon nehéz lenne, de szerintem képes lennék rá.
H.: Kétszer is elolvastam, hátha akkor más lesz a epilógus. De nem. Tervezel folytatást írni a könyvnek?
L. B.: Ez a regény önálló kötet marad.
H.: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
L. B.: A Kiadónak már leadtam az új kéziratomat, ami minden valószínűséggel még ebben az évben, a karácsonyi időszakban érkezik. Aztán most belekezdtem egy új történetbe, ami egy csöppet kapcsolódik majd ahhoz, ami idén jelenik meg, de nem konkrétan sorozat lesz.
Köszönöm az interjút Lylia!
.png)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése