Pusztai Andrea: A sárkányölő + A zöld szemű kígyó (Bizánc 1-2.) {+ Interjú}

„Isten szövi az utakat, és akiknek találkozniuk kell, azok bizony találkozni is fognak.”

Kiadó: Gold Book
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 378
Fülszöveg:

Kr. ​u. 958. A fénykorát élő Bizánci Birodalom kora katonai nagyhatalma, flottája és híres nehézlovassága révén vasmarokkal tartja kézben a Földközi-tenger és a Fekete-tenger medencéjét. A Nagy Konstantin által alapított főváros és a császári udvar azonban a kül- és belpolitikai, párt- és családi viszályok, intrikák melegágya: igazi kígyóverem.
Kagan, a Tarján törzs vezére a magyarok törzsszövetségének követe a császári udvarban. Feladata kettős: egyrészt igyekeznie kell a kalandozó törzsek augsburgi gyászos veresége után új határvédelmi szerződést kötni Bizánccal, másrészt szemmel kell tartania az udvarban nevelkedő Gyevel herceget, Taksony fejedelem fiát.
Kratérosz sztratégosz, az egyik legelismertebb bizánci hadvezér egyetlen, féltett lánya, Anasztázia egy nap elszökik erőszakos udvarlója elől otthonából, azzal a feltett szándékkal, hogy apja akarata ellenére benevez a versenyre, melynek résztvevői közül Rómanosz herceg, VII. Kónsztantinosz császár fia, a trónörökös feleséget választ magának. A keresésére indulók elöli menekülés közben azonban megsebesül, és ájultan esik össze egy előkelő hun házának kapuja előtt…
Niképhorosz Phókasz apjával és fivérével a syrakuzai kalózok ellen vezetett hadjáratból igyekszik haza, hogy régi szövetségesükkel, Kratérosszal karöltve felülkerekedjenek politikai ellenlábasaik, a Dukaszok és Komnénoszok fölött.

Pusztai Andrea  írónővel először  antológiákban találkoztam, és nagyon megtetszett a stílus ahogy ír, ahogy használja és érzi a nyelvet.
Aztán megjelent a Bizánc trilógiájának első része, és megláttam, hogy utazókönyvként is elindult.
Jelentkeztem, vártam rá majd két hónapot, de teljesen megérte.

Történetünk elején egy kocsmában találjuk magunkat, egy titokzatos leány keres fuvart Bizáncba, hogy részt vehessen a kiválasztáson. Csakhogy erről apja nem tud, szóval szinte elvárható, hogy a lányt égen-földön keresi mindenki. Nem is tűnik nehéz feladatnak, hiszen Anasztáziának különleges zöld szeme van, ennek ellenére mégis sokáig sikerül titkolnia ki is ő.
Egészen addig, amíg láztól legyengülve be nem esik egy házba. Ami – mint később kiderül – a nagy hun vezért, Kagan hajléka. A férfi hamar felismeri ki is váratlan vendége, ám ahelyett, hogy feladná, segít neki eljutni a palotáig, és egészen addig ott is marad, amíg Anasztáziának sikeresen meg nem történik a benevezése.

Saját szerkesztés

Az igazi izgalmak pedig itt kezdődnek el, ármánykodás, vágyak, és titkok lapulnak meg a falak mögött.
Valóban mérges kígyók fészke az, ami kívülről nagynak és csodálatraméltónak tűnik.

Bevallom őszintén, teljesen és totálisan sötétben tapogatóztam a regényt illetően.

Illetve inkább csak félhomályban: annyit tudtam, hogy történelmi. Hogy hazai. Hogy dicsérik.
Mást nem.
Sőt, végiggondolva még tartalmat se olvastam annak idején, belevetettem magam az ismeretlenbe.
Nem fogok köntörfalazni: féltem ettől a könyvtől. Sőt, rettegtem.
Mi lesz akkor, ha olyan, mint a sulis történelem könyvem? Száraz, tömény, unalmas.
Igen, tudom buta vagyok, hogy ilyet gondoltam, hisz ez mégis csak egy szórakoztató regény, még ha a műfaja távol is áll tőlem.
Pusztai Andrea köszönöm Neked. Én ezt a könyvet nagyon hamar élvezni kezdtem.
Érződik rajta, hogy a könyv írását nem kevés kutatómunka előzte meg, mind a háttér, mind pedig a karakterek hátterét illetően.
Volt ugyan olyan rész, ami kicsit nehezebben csúszott, de eszembe se jutott emiatt mondjuk azt mondani, hogy „nekem ez nem megy, félbehagyom, hagyjuk.”
Mert tudtam, hogy valószínű azért nem megy, mert nagyon-nagyon másik karakter nézőpontja érdekelt. Ez van.

Különlegessége a regénynek, hogy minden fontosabb karakter fejébe beleláttunk. Annyira szerettem az ilyen könyvet, ami váltott szemszögű, de mégis van egy kerete, egy egysége az egésznek, miközben megismertük a szereplőket.
Ott volt ugye Anasztázia, aki szinte gyermeki lelkesedéssel vetette bele magát az egész verseny mizériába, hiszen csak a zsiráfokat akarta látni, de ahogy haladt előre a történet, múltak a napok, úgy vette egyre komolyabban.
Kagan (vezér) már az első oldalakon megvett magának. Ne kérdezzétek miért, vagy mivel, de rögtön megszerettem. Kissé távolságtartó, sok mindent látott és élt már át. De Anasztázia megmozdította lelke azon részét, amit ő maga már halottnak hitt. Drága drága hunom.
Rómanosz uralkodót sokáig nem tudtam hová tenni és a végére is inkább negatív színben láttam. Bár lehet ez meg fog változni a későbbiekben, ki tudja.
Georgina úrnőre leszek még nagyon kíváncsi, valami azt súgja, hogy fontos szerep jut még számára.

Ez a regény meglepett, és szórakoztatott.
A lapokat szinte átitatták a titkok, az egymásba futó szálak furcsa, egy régi kor tiszteletreméltó hangulata.
Nem csöpög a rózsaszín romantikától, a helyes vezér lóháton nem a bajba jutott lányért vágtat, hanem csatába. A lány nem is vár valódi megmentőre, a megáll a saját lábán, megoldja a saját problémáját.
Elismerésem azért, hogy az írónő ennyire valóságosan merte használni a történelmet, de mégis élvezhető és olvasmányos stílusban építette rá a könyvet.
Egyébként pedig: ide nekem a folytatást, tudnom kell, mi történik Kagannal.

 ***

„ A szerelem nem olyan, hogy csak úgy elmúljon! Ha igazi, amit érzel, sosem múlik el, csak megtanulsz élni vele.”

Kiadó: Gold Book
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 400
Fülszöveg:
Kr. ​u. 958. A fénykorát élő Bizánci Birodalom kora katonai nagyhatalma, flottája és híres nehézlovassága révén vasmarokkal tartja kézben a Földközi-tenger és a Fekete-tenger medencéjét. A Nagy Konstantin által alapított főváros és a császári udvar azonban a kül- és belpolitikai, párt- és családi viszályok, intrikák melegágya: igazi kígyóverem.
A trilógia első kötetében megismert Anasztázia immár Theophanó császárnőként az udvari intrikák kereszttüzébe kerül. Amikor megpróbálják megmérgezni, tanácsosabbnak tűnik vidéki birtoka biztonságába visszahúzódni, ám Anasztázia kihasználja a lehetőséget, és a tiltás ellenére a hadjáraton járó férje, Rómanosz után szökik.
Kagan vezér összegyűjti a bizánci császárnak ígért húszezer lovast, és elindul Rómanosz serege után, hogy együtt ütközzenek meg a fenyegetően közeledő odjogur törökökkel. Hírszerzői révén azonban hamarosan tudomást szerez róla, hogy a töröknél sokkal halálosabb veszély is közeledik keletről.
León Phókasz hazatér Narbosz szigetére, ahol fivére családja és saját gyermekei várják. Azonban hamarosan lecsap az otthonára Samir, a syrakuzai kalóz, és León kénytelen végignézni, ahogy mindene az enyészete lesz.
És mindeközben a palotában tovább szövi hálóját a rejtélyes Fehér Sárkány…



A trilógia első kötete sokat jelent számomra: ez törte meg az ellenállásomat a történelmi regények terén. A folytatást először utazókönyvként terveztem elolvasni, mert nem volt rá keret, hogy megvegyem, de végül az írónőnek hála lett saját példányom.

De lássuk is, miről szól a dolog.

A regény felveszi azt a szálat, amit az első abbahagyott, vagyis: Anasztázia császárnő, Kagan eltávolodott, Rómanosz pedig elment a csatába, mint parancsnok.
A palota falain belül a cselszövések, a szövetkezések és merényletek egyre jobban elterjednek, ám a falakon kívül sincsen biztonság: a fekete halál felütötte a fejét, és mindenki veszélynek van kitéve, legyen hun vagy római.

Bevallom, ezúttal vártam a regényt. Nagyon.
A novellák csak ízelőt adnak egy-egy szerző stílusához, de igazán csak akkor jön rá az ember, hogy ez neki fekszik-e vagy sem, ha regényt olvas tőle.
Ezért lehetett az, hogy amíg az első kötetet kisebb-nagyobb fenttartásokkal kezeltem, alig vártam, hogy a második a kezembe kerülhessen.
És ez bizony megvett már a legelején, konkrétan tizenöt oldal után csak faltam a lapokat.
Érezhető, hogy ez bizony már valaminek a folytatása, nincsenek hosszas előkészítések, az egész regény jobban pörög.
Hamar belekerül az olvasó a dolgok sűrűjébe, és onnantól vagy a palotában, vagy a csatamezőn, de mindig történik valami.
Pandi nem hagyja unatkozni a karaktereket – vagy fordítva? – se pedig az olvasókat.
Olyan mennyiségű úri intrikát, harcos izgalmakat, és perszelő érzelmeket kapunk, hogy nem tudtam, nem akartam letenni a könyvet. A könyv se nagyon akart mondjuk eltűnni a kezemből, kétszer is arra eszméltem, hogy már hajnali fél kettő.
Az egyik ismerősöm mikor meglátta, ledöbbent, hogy „te jó ég, mi ez a sűrített szöveg, hol vannak a dialógusok?”, nekem ez nem igazán tűnt fel.
Tény, hogy a Bizánc trilógia nem valami könnyen olvasható young adults, több kiforduló bél van benne, mint szerelmes csók, de ez így tökéletes.
Persze, azért a vágy is kap szerepet, ráadásul két kedvenc karakterem között – nagyon- nagyon örültem nekik, és vigyorogtam, mint valami nem normális -, de valahogy nem ezen van a hangsúly. Inkább a belső vívódásokon, a felelősségen, az életutak alakulásán.

Saját szerkesztés

Azért is szerettem A zöld szemű kígyót, mert árnyaltabbak lettek a szereplők. Oké, eddig se a felszínt kapargattuk, de most végre kaptunk mélységeket, árnyalatokat.
Ahogy az írónő létrehozza a karaktereit, azt komolyan mondom, hogy tanítani kellene.
Anasztázia mindenféle császárnői/uralkodói sztereotípiát felborít, teljesen önálló elképzelései vannak a dolgokról, ráadásul nem esik le a bíborgyűrű az ujjáról akkor sem, amikor kardot ragad és kimegy a csatatérre kaszabolni a csirke-törököket.
Kígyóvá vált a kígyóveremben, mert megkövetelték a körülmények.
Ott van ugye Kagan, az én drága hunom. Igen, nem is tagadom, hogy nagyon szeret(t)em.  Vannak szereplők, akiket már a könyvek elején megszerettek, és ez a barbárral is így lett.
Mindig örültem, amikor olvashattam róla, és mindig izgultam, hogy vajon mi lesz a következő lépése, vagy mi fog vele történni. Mégis úgy éreztem, hogy túl keveset kaptam belőle. Telhetetlen lennék? Megesik?
Rómanosz herceg a másik, akinek fontos szerepe van Anasztázia életében. Meglepődtem, mert az első kötetben..hmm..nem igazán tűrtem meg a főhősnőnk közelében, erre itt tett olyan lépéseket, amik következtében azért nőtt a szememben. Valamennyit. De azért nem sír a szám amiatt, ami vele történt.
Hánnész még az, aki fog nem kevés fejfájást okozni az utolsó kötetben, Pandi úgy nyilatkozott róla, hogy „erős karakter, aki amit tesz, a túlélésért teszi”. Na már most ennek ellenére nem akarnék vele egyedül találkozni egy sötét sikátorban, biztos, hogy vagy sikítva menekülnék, vagy ledermednék, attól függően, hogy nagyobbak a túlélési esélyeim.

Összefoglalva: faltam a könyvet, nem akartam letenni és amikor vége lett, kezdtem volna előről.
Az irónő nem esik bele a második regény szindrómába, sőt talán még erősebb és jobb is lett, mint a nyitókötet.
A történet kibontakozott és mégis egyre izgalmasabb lett, a karakterek akár jók akár rosszak a szívemhez nőttek.
Izgultam, reménykedtem, szerettem én is olvasás közben, mint a szereplők a történetben
Ki merem jelenteni, hogy Pusztai Andrea kedvenc íróim egyike lett ezzel a könyvvel.
És még van egy kötet.
Nem tudom hová lehet ezt még fokozni, de biztos vagyok benne, hogy menni fog.
Ősz érkezz meg gyorsan, tűkön ülve várom a befejező kötetet.

 ***

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Pusztai Andreával -

Hikari: Mikor és miért kezdtél el írni? 

Pusztai Andrea: Suhanc voltam és szertelen. Jártam mindenfelé a zsánerekben fogyasztóként és alkotóként is, de egészen Bizáncig úgy vélem, nagy tévedések vígjátékában éltem, ami az írói létet illeti. Ennél fogva a bővebb kifejtésébe nem is merülnék el mélyebben. A miértre leginkább az a válaszom, hogy szabálytalan időközönként, néha teljesen váratlanul történetek bújnak ki belőlem, ha akarom, ha nem; és ezt nem tudom szabályozni, muszáj volt valamilyen mederbe terelni a dolgot, aminek a legkézenfekvőbb módja az, hogy leírom. Úgyhogy meg kellett tanulnom írni, ez a folyamat pedig még mindig tart. 

H.: Regények, és antológiákban megjelent írásaid is vannak. Melyiket írtad hamarabb és milyen érzés volt? 

P. A.:  Mivel bonyolult folyamatokban gondolkodom és szeretem, ahogy ezek szövevényesen összekuszálódnak, szeretem a fejlődő karaktereket, a váratlan fordulatokat, elsősorban regényírónak tartom magam. Elsőre regényeket terveztem, de nem jutottam el a megírásig. Később fedeztem fel mennyivel jobb egy novellát hamar befejezni és készként tekinteni rá, mint évekig nyűglődni egy regénnyel, ami aztán nem lesz jó, és ki kell dobni. Ma már jobban értékelem a rövidebb műfajokat, a verseket, novellákat is, amik más eszközökkel ugyan, de nem kevésbé fontos mondanivalókat mutatnak be. Sok a potenciál egy jó novellában is, nem kell mindig regényig kibontani valamit, hogy nagyot üssön és katartikus legyen. A kevesebb lehet több. Ezen felül kísérletekre a rövid írások sokkal alkalmasabbak, mi tagadás, megkedveltem ezeket is.


H.: A Bizánc trilógiád történelmi regény. Mennyire áll közel hozzád a műfaj? 

P. A.: A történelmi regény, főként, ha nőként vág bele az ember, a legkeményebb akadálypálya, amit ember íróként kívánhat magának. Nos, szeretem a nagy kihívásokat. Ha nem szeretném általában ezeket a regényeket, és nem látnám át valamelyest ezt a zsánert, valószínűleg valami másba fogok. Így a kihívás, az ízlésem és az érdeklődési köröm is egybevág a történelmi regények világával, amibe megpróbálom belecsenni a női szemszögeket is. 

H.: Nem féltél attól, hogy az olvasóktól távol fog állni a könyv a történelmi-hűség miatt? 

P. A.: Aki fél ettől a hűségtől, az nem a történelmi regények olvasója, talán előbb küzdjön meg a mumusaival. Ennek a zsánernek vannak szigorú szabályai, de nem szabad, sőt irracionális egy történelmi regényírón például nem létező tényeket megkövetelni, vagy döntésre kényszeríteni vitás történelmi kérdésekben. A történelmi regényíró megidéz egy régi kort és régi embereket azok alapján, amit ma tudhatunk a korról, emberibbé tesz és közelebb hoz hozzánk egy régi valóságot, de se nem próféta, sem döntőbíró. Csak a történelem valamelyest meglévő ismerete, szeretete mentén tudnak ezek a regények igazán hatással lenni és katarzist okozni az olvasóknak. Ehhez egy bizonyos értelemben érdemes felnőni. Ugyanakkor én bízom az olvasóimban, bízom abban, hogy megértik és átlátják a történetet, a mögötte lelhető kutatómunkát is, amihez nem kell történésznek lenni, csupán a zsáner jellemzővel érdemes tisztában lenni. 

H.:  A könyv megírásának folyamatából mennyi idő volt az, amikor csak a történelem résznek néztél utána? 

P. A.:  Ez egy folyamatos munka, ami állandósult az életemben, nincs ilyen, hogy egy órát kutatok, kettőt meg írok. Mi több, a kutatás sokkal összetettebb dolog és soha nem mértem le mennyi időt foglalkozom vele. Nagyjából mindig. Folyamatosan kutatok, ez már egy életforma. Egy regényhez csak a kutatómunka is hosszú években mérhető és rengeteg dolog van, ami nem kerül bele a regénybe, nincs leírva, mégis érzed, hogy egy író elvégezte-e azt a házi feladatát, hogy alapos ismeretekre építse a történetét.

H.:  Használsz írást közben bármilyen vázlatot?

P. A.: A történetem váza szakkönyvekben megvan, de időrendi vázlatot használok, hogy az eseményeket a maguk helyén tudjam ábrázolni és ne kuszálódjanak össze. A szereplők igazán sokszínűek és egyediek. 

H.: Kit szerettél a leginkább „életre kelteni”?

P. A.: Minden szereplőmet szerettem létrehozni, a karakterek felépítése a regényírás legfontosabb alapköve és rajtuk kell megállnia a történetnek, anélkül, hogy erőszakot kellene tennem rajtuk. Számomra a legnagyobb kihívást Hánnész főtanácsos összetett alakja okozta, de nagyon kemény dió volt felépíteni Niképhorosz Phókaszt, vagy akár Rómanoszt, mert nem léphettek túl a történelmi kereteiken. Anasztázia és Kagan pedig homlokegyenest szembemennek egymásnak és mégis rajtuk áll meg az egész történet. 

H.: Van olyan karakter, akivel szívesen beszélgetnél élőben? 

P. A.:  Ha itt állna velem szemben, mondjuk León Phókasz, tartok tőle, az első dolga lenne kikezdeni velem, úgyhogy csak óvatosan a karakterekkel beszélgetéssel, néha igen veszélyesek tudnak lenni. Ha választhatnék, szívesen elbeszélgetnék Hajnal táltossal a világ dolgairól. Vagy szívesen megnézném a hunokat a harcban, vagy akár Hánnészt, amikor titokban járja a palota folyosóit, de megnézném a palotavárost, vagy a tengeri csatákat, a hunok törzseit is közelebbről. Mindent szívesen megnéznék, és szívesen beszélnék bármelyikükkel. 

H.: A hun vezér vagy az ifjú császár áll közelebb a szívedhez?

P. A.:  Ez egy gonosz kérdés. Nem válaszolnék, mert mindketten fontos elemei Anasztázia életének és az enyémnek is.

H.: Anasztáziának es Kagannak is jó a kapcsolata a lovakkal. Neked milyen a viszonyod ezekhez az állatokhoz? 

P. A.:  A lovak a világ legszebb állatai, odavagyok értük, egy időben rendszeresen jártam lovas tanyákra, a nagyszüleimnek, rokonoknak voltak is lovai. Egyszer megtanulok lovagolni, de az még eddig kimaradt az életemből.

H.: A második részben számíthatok Kagan & Anasztázia jelenetekre?

P. A.: Naná. Nem is akármilyenekre.
Sőt, még a harmadik részben is lehet számítani erre a szálra, egészen meglepő, nem? *mosoly* De nem árulkodok, gőzerővel írom a befejezést.

H.: Kiknek ajánlanád olvasásra a Bizánc trilógiát? 

P. A.:  Bárkinek, akit érdekel ez a kor és ez a letűnt, elképesztően magas szintű civilizáció, amiből mára szinte semmi nem maradt ránk.  

A 2. részhez néhány kérdésHikari: Általánosságban szerették a Bizánc nyitókötetét az olvasóid? Milyen visszajelzéseket kaptál a kezdetekkor?

Pusztai Andrea: Jókat. Bevallom, hogy egy kicsit féltem, milyen reakciók lesznek, vannak kemény jeleneteim. De aztán kiforrt és valójában még csak mostanában kezdik felfedezni az olvasók. Ugyanakkor bárki végzi ki az első részt, valahogy gyorsan a kezében látom a másodikat is. Ez szavak nélkül is mindent elmond nekem és köszönöm az olvasóimnak ezt a bizalmat.

 H.: Nem volt benned félsz, hogy beleesel a „második-kötet-szindróma” csapdájába?

 P. A.: Arra gondolsz, hogy gyakran rosszak a második részek az első után. Nos, nem. Első perctől kezdve tudom a történet végét, bőven volt időm kidolgozni és kutatni utána, tudtam, hogy hosszú lesz és nem egy befejezett történetet kell tovább nyújtanom több kötetessé. Maga az időbeli felosztás már nehezebben ment, az első részben pár hét telik el, a másodikban pár év, a harmadikban majdnem egy évtized. De muszáj volt megalapoznom a történéseket az első kötetben és egy történelmi regénynél itt magas az írói kockázat. Nem akartam unalmasra, ezért lett ilyen, de a valódi történet, amit mesélek, az a második résznél kezdődik. Bizánc nem túl ismert, az alapozás ezért sokkal nehezebb volt és gondolnom kellett mindenre, jó előre és gondoskodni a történetnek megfelelő megágyazásról. A második kötetet már sokkal felszabadultabban írhattam a sztori mentén, nem tartott vissza a világ és a szereplők bemutatása, ugyanakkor azt is szeretem, de a maga helyén kell kezelni az írói fogásokat, és a dramaturgiát. Egy trilógia pedig így működik. Első kötet a felvezetések és előkészítések ideje, a második a nagy bukdácsolásoké, a harmadik rész a felemelkedés ideje. Ez a dramaturgiai szerkezete, és én betartom, nincs mitől félnem, főleg, hogy már eddig el is jutottam és mindjárt befejezem.

  H.: A cím többször visszaköszön a regényben. Ezzel is Anasztázia fontosságát szeretted volna kiemelni, hogy most ő a központi(bb) szereplő?

P. A.: A címeim metaforikusok, embereket, szereplőket szimbolizálnak. Számomra egy szereplő a döntéseitől lesz fontossá egy történetben, az első rész Rómanosz herceg választásáról szól, az aranyalmával. Az ő szimbóluma a bizánci császárok mindenhol felbukkanó sárkányölő szimbóluma. Ennek története van, történelmi mítoszok húzódnak a hátterében és egybefügg az ortodox vallási felfogással is. Érdemes utánajárni. Anasztázia a második részben kígyó lesz, és igen, ez egy nehéz döntése, ezért a cím. A harmadik rész címe pedig A fekete sas, vagyis Kagan szimbóluma. Valójában ez a Turul, ami végig benne van a történetben. Kagan döntései köré épül tehát a harmadik rész. Vajon megtalálja-e az utat Anasztáziához, vagy végleg lemond róla? A harmadik részből megtudjátok!

H.: A történelmi hűség már az első részben is feltűnt, de itt a csatajelenetek is nagyon élethűen vannak ábrázolva? Mi segít neked ebben? Sok szakirodalom, filmek vagy egyszerűen van hozzá érzéked?

P. A.: Nem tudom, ösztönösen írom, szeretem reálisan elképzelni, néha kipróbálom, de többnyire látom magam előtt a történéseket. A második rész csatája fiktív, a harmadik rész csatajelenetei azonban már történelmiek lesznek, és nagyobb teret kap majd a sok felgyülemlő kérdés Géza fejedelem útjával kapcsolatban is, akinek bizalmát Kagan továbbra is töretlenül élvezi. Remélem ezután is tudok még élvezetes csatajeleneteket írni.

H.: Van egy momentum a regényben: „Kígyó lett a kígyóveremben”. Ez szükséges lépés volt, vagy a cselszövések úgyis ráveszik Anasztáziát erre a lépésre? -

P. A.: A hatalom nem csak arról szól, hogy megszerzik, megtartani nehezebb, és aki meg akarja tartani, az bizony sok aljasságra képes, mindegy, milyen ember volt előtte. Ez mindig így volt. Anasztázia döntött. És így döntött. Ő akarta ezt. Ám most nyakig ül a hosszú távú következményekben, és immáron sodródni is kezdett, olyasmiben van benne, amikre az elején nem gondolt. Ha előre látta volna, nemet mond. Így megy ez az életben mindennel. A döntéseink hosszú távú következményeinek rabjai vagyunk.

H.: Egy ideig két síkon fut a történet: van a palotai élet és van a csatatér. Melyiket szeretted jobban írni? Melyik volt inkább kihívás?

P. A.: Mindkettőt szerettem, és az egész egy nagy kihívás volt. Ráadásul lineárisan írok, jelenetről jelenetre, hogy így is rögzüljön bennem a történet, úgyhogy ilyenkor időutazónak érzem magam.

H.: A facebook oldaladon már olvashatunk részletet az utolsó kötetből. Muszáj megkérdeznem: elárulhatsz bármilyen apró morzsát izgatott olvasóidnak?

P. A.: Igen. Mind torokra mennek! Biztonsági öveket keressetek a harmadik részhez, novemberben érkezik a Gold Book Könyvkiadónál!