Három méterrel a felhők felett


Kicsit ki volt halva a blog mostanában, de higgyétek, el erre jó okom volt.
Németországban töltöttem az elmúlt hat napot.
Mesélek, milyen volt kerekesszékesként az egész út.
Azon kívül, hogy kifejezetten mozgalmas volt.



Csütörtökön indultunk anyával vonattal, de már az se volt egyszerű.
Ugyanis a Ferihegyi megállónál nincs emelő, hogy levegyenek a vonatról, találni kellett két pasit aki levesz engem meg a kocsit.
Onnan busszal mentünk tovább a repülőtérre, bár olyan zsúfoltan voltunk, mint a heringek, szerencse, hogy húsz perc után szálltunk le.
A repülőtér se volt mindennapi: a csekkolásnál mondják, hogy a kerekesszéket berakják a poggyászokhoz, majd jönnek értünk külön.
A kapuig mondjuk elmentünk magunk is, bár szépen besípolt a fémdetektor, szóval még a cípőmet is levetették, és az utolsó porcicát is letörölték a vázról.
Komolyan, mit hittek, stukkert akarok felvinni?
Szerencsére ezen is túljutottunk, és megérkeztünk a beszállókapuhoz. Itt szólva lett a korábban említett kísérőknek, hogy megérkezett a „saját székes nürnbergi”, lehet jönni értem.
Jó sokat kellett várni, már attól féltem, ottfelejtenek és nélkülünk száll fel a gép.

Szerencsére ez nem történt meg, megjött a kísérőm, és vele egy nagy meglepetés: ameddig mindenki más sétálhatott ki a repülőig értem busz jött, és vitt el a célig.
Onnan pedig emelőn vittek fel a vészkijáratig. Mint valami hercegnőt, komolyan.
Imádtam a szerencsémet, ugyan is ablak mellé szólt a jegyem.
Szerintem úgy csillogott a szemem, mint egy kisgyereknek karácsonykor, és ez most komoly.
Mikor felszálltunk, liftezett egy adagot a gyomrom, de a kilátás mindenért kárpótolt.
Komolyan, miért nem mondta nekem senki, hogy ez ENNYIRE elképesztően fantasztikus?
Három méterrel a felhők felett...
Még mindig nem találok szavakat, beszéljenek a képek.





Ha ciki, ha nem, én bizony elaludtam a repülőn, és mikor felébredtem, már Németországban voltunk.
Az első, ami rögtön feltűnt az erdők. Világ életemben városi lány voltam, aki betondzsungelhez volt szokva, még szép, hogy még a szám is tátva maradt, amikor megláttam azt a rengeteg zöld területet.
Akkor kapott el igazán az izgalom, hogy én ebben a csodás helyen leszek öt napig.
Mire leszálltunk, márt várt ránk a rokonunk kint, úgyhogy indulhattunk is hozzájuk.
Bár elég szokatlan volt az agyamnak és a szememnek egyaránt a rengeteg német felirat,, de egy idő után már nem is érdekeltek.
Sokkal jobban lekötött a környezet, és a körülöttem lévő természet, meg az ismerősen csengő városnevek keresése.
Hersburgban volt a "szállásunk", és be kell vallanom, a rokonaim nagyon szép helyre költöztek. Húsz méterre volt a háztól egy igazán szép erdő.
Amit egyébként a megérkezést követő napon fel is fedeztem, és nagyon nagy szerencsém volt, amiért nem találkoztam futóval/biciklissel/kirándulóval.

Igazából pénteken Hersbruck belvárosát fedeztük fel a családdal.
Itt jegyezném meg, hogy nagyon keskenyek a járdák.  Mármint igazán: mellettem már nem tudott elmenni egy másik ember.
Kicsit ciki volt, bár azért egy "Entschouldingung"-ra mindig telt. Nem számoltam egy idő után, hányszor mondtam ki.
Ez van, a keresszékemet nem ilyen járdákra találták ki.
Ami nekem meglepő volt, hogy szinte ötven méterenként egy kis hídba botlottam, az alatta békésen folyó patakocskában pedig rendszeresen láttam vadkacsákat.
Tényleg városinak éreztem magam, amiért már ez is megmosolyogtatott, le se tagadhattam volna a városi énemet.






Szombaton volt a bérmálás, Hersbruck-tól nem messze. Hallgattatok már majdnem két órán keresztül úgy valamit, hogy semmit nem értettetek belőle, és száz húsz percig azzal szórakoztatok, hogy kihallotok-e ismerős szót a liturgiából?
Nem?
Nagyon remélem, hogy nem is fogtok soha ilyen helyzetben kerülni, ugyanis igazi kihívás ennyi időn keresztül nem feltűnően unatkozni.
Ezután egy igazi falusi kis étterembe mentünk, ahol megkóstoltam a Schweinbratent knödle-vel, (ezek azok a kaják, amik megmaradtak német óráról, és itthon még nem ettem egyiket sem). Mit ne mondjak, jobban néznek ki, mint amennyire ízlett. Lehet azért, mert ritkán eszek disznóhúst, nem tudom...de az biztos, hogy ez a hús zsírós és mócsingos volt.
A leves meg...nos, ízre a húsleveshez áll legközelebb, és palacsintatészta van benne.
Köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt a német ízekből.



Vasárnap újra útra keltünk,  ezúttal Vorrá-ba mentünk.
Nekem ez a város igazi szerelem lett. Mintha egy valóságos mesevilágba csöppentem volna, és nagyon bántam, hogy nem vittem magammal legalább tollat és jegyzetfüzetet, mert itt aztán felébredt a képzelőerőm, és konkrétan felvázolt nekem egy kész mesét.
Gyönyörű volt, komolyan, már csak ezért elutaznék újra az országba.






Hétfő, vagyis az utolsó teljes nap.
Ezúttal se úsztuk meg program nélkül: így Nürnberg.
Vérbeli könyvmolyként első utam a négy emeletes könyvtárba vezetett (könyvesboltba is terveztem menni, az végül nem jött össze). Bár elég hamar kifordultam, amikor nem találtam meg a másik liftet, de ebből a körülbelül öt perces látogatásból is leszűrtem két dolgot: sokkal nagyobb mint az itthoni könyvtár, és modernebb is. Itt már nem emberek veszik vissza a könyveket, hanem gép.
Érdekes volt, és elgondolkodtam rajta, hogyha előjegyzése van az emberkének, azt hol veszi át?
Ezt követően nyakunkba vettük a várost, én pedig hálát adtam az égnek, hogy nem ebédeltem túl sokat, mert a macskakő tuti kirázta volna belőlem.
Leginkább Tihanyhoz tudnám hasonlítani: rengeteg emelkedő, és még több macskakő.
Egy idő után kellemetlen volt.
De mint eddig, a látnivalók ezúttal is elfelejtették velem a kellemetlenségeket.
Voltam körbenézni templomban, majdnem ettem weiss wrustos szendvicset, és eljutottam a Karácsony birodalmába május végén.
Szóval egy szó, mint száz, ez a kirándulás is sikeres lett.












Kedden reggel sajnos már jöttünk haza.
Persze, nem én lennék, ha nem lett volna valami kavar. Elromlott a lift, amivel felvittek volna a vészkijárathoz, úgyhogy sétálhattam fel a nem éppen alacsony lépcsőkön.
Kellemetlenül lassan ment.
Aztán tiszta felhőben utaztunk hazafelé, ezúttal nem láttam mást, csak a vattafehérséget.
Mikor végre hazaértünk Magyarországra, rá kellett jönnöm, hogy A) Budapest szinte bántóan tele van tízemeletes házakkal B) a Margit-sziget madártávlatból gyönyörű.
De leszálltunk, minden rendben volt, indulhattunk haza.




Csakhogy a ferihegyi vasútállomáson nincs emelő, ami könnyedén feltesz a vonatra, szóval járt az agyam, hogy fogok anélkül feljutni, hogy mondjuk lehorzsolnám a lábam, vagy hátraesnék.
Végül három ember együttes erejével feljutottam. Ketten hátulról tartottak, egy meg behúzott az ajtón. Nyíregyházán lefelé ugyanígy: ketten elkísértek az ajtóig, egy emberke pedig leemelt.



Ha azt mondom, nem unatkoztam, meg se közelítem azt  a folyamatos jövés-menést ami hat nap alatt volt.
Élmény és emlék volt a javából.
Már azon gondolkodok, melyik legyen a következő repülőjegy/utazási cél, amire elkezdek gyűjteni.

Mielőtt befejezném, még szeretném megköszönni minden embernek, hogy itt vagytok az életemben.
Főleg anyának, és a legjobb barátnőmnek.
Ha ti nem lennétek velem, én nem lennék itt most. Ez biztos.

Igen, mozgássérült/kerekesszékes/nyomi/sérült/ ülve haladó vagyok.
De ez nem betegség. Csak egy állapot.
Amiből napról-napra igyekszem kihozni a legtöbbet.

5 megjegyzés:

Dorka írta...

Érdekes volt, a képek gyönyörűek :) A húsleves palacsintatésztával nagyon fincsi, én nagyon szeretem :D

MagdalenaS írta...

<3 gyonyoru kepek es uzenet :-)

K. A. Hikari írta...

Ízlések és pofonok. Nálam ez a leves nem nyert :D

K. A. Hikari írta...

Thank you Maggie <3 <3

Unknown írta...

Köszönöm, hogy megosztottad az élményeidet! Ha tudtam volna, hogy repülni fogsz, megírtam volna előre (képekkel illusztrálva), hogy milyen gyönyörűséges a felhők fölött járni. Nagyon örülök a hat napodnak-napotoknak. A nehézségek meg azért vannak, hogy leküzdjük őket... Tehát hová szeretnél eljutni legközelebb? Kati (az L. Csépányi)

Üzemeltető: Blogger.