Demi Kirschner: Öld meg Jana Robinst! (Ellopott élet 1.) { + Interjú}

„De a csodák nem is arra valóak, hogy megmagyarázzuk őket, legfeljebb találgatni lehet a mikéntjüket.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 416
Fülszöveg:
Jana Robins tizenöt éves, Lipcsében él, és számára az élet az iskolát, a legjobb barátját, vak házvezetőnőjüket és állandóan dolgozó, elérhetetlen apját jelenti.
De egy nap minden megváltozik. Kiderül, hogy mindez csak látszat. Megpróbálják elrejteni előle a világ valódi arcát. Egy olyan világét, ahol az emberek mellett különleges lények őrködnek.
Mindenkinek van egy előre elrendelt sorskulcsa, aminek be kell teljesednie az élete során. De vajon mi az élet értelme? Föl lehet lázadni az előre megírt jövő ellen?
Mi történik, ha a szerelmed talán az ellenséged?
Jana útra kel, hogy megfejtse a világ rejtélyeit, és múltja ádáz titkát. De megpróbál rájönni arra is, mit érez a két fiú iránt, akikre a lelkét is rábízná. Lehet-e barátságból szerelem? Vagy épp az ellenségből lesz a kedvesed?
A regény az Ellopott élet sorozat első kötete, az Aranymosás pályázat egyik nyertes műve.

Ez volt az a könyv, amit mindenhol láttam, de sehol nem tudtam beszerezni. Illetve de, természetesen könyvesboltban kapható, csak jelenleg nem vagyok olyan anyagi helyzetben, hogy megvegyem. De Mariann, aki az On Sai rajongói oldalt is szerkeszti, jó fej volt, és kölcsönadta. Ezúton is nagyon-nagy köszönet érte.

Történetünk főszereplője Jana, egy átlagos tizenöt éves lány, aki unalmasnak tartja az életét, haragszik az apjára, amiért az keveset van otthon, és nagyon szoros a kapcsolata gyerekkori barátjával Griffinnel.
Csakhogy egy buli után minden megváltozik, az addig ismert élete nincs többé, az új pedig enyhén szólva is hihetetlen.
Minden a feje tetejére áll, mindenki tud mindent rajta kívül mindent.
Mik azok a sorskulcsok? Valóban létezik a képzeletbeli barátja? És egyébként is mit akar tőle mindenki?

Őszinte leszek: az elején untam a könyvet. Nem akartam mindenáron olvasni, simán félretettem egy egész hétvégére is.
Olyan érzésem volt, hogy az írónő nagyon tudja mit akar írni, és oda milyen módon jutunk el, csakhogy az olvasóval a célt is elfelejtette közölni meg az odavezető út is rébuszok sokasága.
Bár tény, hogy Jana először azt se tudta, hogy eszik-e vagy isszák ezt az új életet, szóval még érthető is a döntés. De attól függetlenül zavaró volt számomra a tudat, mert egy határozottan egyedi történetet és világot kaptunk, erre simán belezavarodtam, hogy mégis mi történik, ki az ellenség, kiben lehet bízni, és kit kéne inkább kilométeres távolságból elkerülni.
Aztán valahol a felénél mintha a helyére billent volna minden, legalább is én akkor kezdtem el igazán élvezni. A kezdeti döcögést felváltotta az akció, a cselekvés, történések sokasága.
Igen, erre vártam!
Innentől már nem igazán tudtam letenni, elkezdtem izgulni a szereplőinkért, elkezdek forogni a fogaskerekek az agyamban, hogy vajon mi fog történni ezek után.
Ami kicsit lassabb folyású volt az elején, az a végére teljesen felpörgött, csak kapkodtam a fejem, és természetesen előjött a  „csak-még-egy-oldalt” szindrómám is.
Így kell ezt csinálni, Demi, gratula.

Mégha a cselekménnyel nem is vagyok maximálisan elégedett, a karakterek határozottan kárpótoltak.
Jana-val sokáig nem tudtam mit kezdeni. Na jó, az egész könyvben hol szimpatizáltam vele, hol felképeltem volna. Voltak helyzetek, amiket nagyon jól kezelt, míg máskor idegesített a sírós nyavajgása. De hát nem lehet mindenki tökéletes karakter.
Oliver és Griffin..hm egyik fiú jobb, mint a másik. Vagy rosszabb, ez már igazán nézőpont kérdése.
Mindkettőjükben volt valami, amivel szimpatizáltam, de valahogy Olit (nem, nem vagyok hajlandó Livezni, attól a hideg futkosott a hátamon) én is jobban szerettem. A gyerekkori barát, az gyerekkori barát maradjon és pont. A friss hús meg tökéletes barát alapanyag. Oké, nem minden esetben, de általában.
Akiket nagyon szerettem, az Axon és Clifford (egyébként nem volt egy ilyen nevű mesehős?). Főleg Axon, ha választani kellene kedvenc karaktert tuti, hogy ők lennének azok. Nagyon szerettem kettőjük szócsatáit olvasni. Axon olyan volt mint valami hatalmas és erős testőr, Clifford viszont a kezdeti bizonytalanság és elveszettség ellenére igazi vérnyuszivá vált, ha Jana-ról volt szó.

Igazából sokszor éreztem úgy, hogy nem magyar szerzőtől olvasok, mert ez bizony jobb volt annál.
Miután elkezdek a helyére kerülni a fejemben a puzzle-darabok, hogy mi-mikor-kivel-hol-miért, élveztem a könyvet. Egyedi fantasy regény, rengeteg kérdéssel, de ha az ember figyelmesen olvassa, és elraktározza magában az apró információmorzsákot – még ha akkor feleslegesnek is tűnnek – a végére rájön, hogy mindennek oka volt, és bizony minden mindennel összefügg.
Ezután a nyitókötet után, nekem kell a következő rész. Nem érem be ennyivel, még csak most indult be igazán.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Demi Kirschner-rel -

Hikari: Mikor írtad meg az első olyan történetet, amit büszkén fel is vállaltál?

Demi Kirschner: Nem titok, hogy fanfictionökkel kezdtem az írást. Publikációs lehetőséget elsőként egy animékkel foglalkozó tematikus oldalon találtam, és rövid hezitálás után ide töltöttem fel a Yu-Yu Hakusho című animéhez írt továbbgondolásomat. A döntésemre mai napig büszke vagyok, mert fontos barátságokat köszönhetek ennek a lépésnek. Néha, persze ha az ember megengedheti magának szabadidő formájában, jó dolog tét és különösebb terv nélkül, hobbiból írni. Hiszem, hogy sok író hasonlóképpen kezdte el a pályáját, és szívesen emlékszik vissza a kezdeti időkre. Én is így vagyok ezzel, sokszor eszembe jut, milyen volt nem az elvárások rugója mentén alkotni.

H.: Van valami ideális körülmény, ami kell az íráshoz?

D. K.: Eleinte nagyon kellett az ideális körülmény: csend, magány, lehetőleg este. Aztán úgy alakult az életem, hogy forgatókönyvírást tanulhattam, és sorozatot is fejlesztettünk csapatban, és teljesen más írási metódust kellett elsajátítani. Mára konkrétan bárhol és bármikor tudok írni :D társaságban, napszaktól függetlenül, vonaton, a konyhapult szélén, kertben… :D Az ideális körülmény nem is külső tényező, inkább egy belső szint, amit lelkileg kell karbantartani.

H.: Készítesz vázlatot, mielőtt nekikezdenél a kéziratnak?

D. K.: Menetközben vázlatolok. Először csak a nyugtalanság hajt, egy helyzet, egy kép, egy karakter. Máskor egy adott párbeszéd. Aztán az első lendület után jön az elágazás, akár egy sűrű erdő ösvényén. Itt az első torpanás, és ekkor már dönteni kell a cselekményszálak folytatása, sorrendjét illetően. Nem ahhoz kell vázlat, hogy kitaláljam, mit akarok elmesélni az adott történettel, inkább ahhoz, hogy kitaláljam az optimális módszertanát. Például a Szörnyek és Ketrecek kötetben három különböző szemszögből is megírtam Virgin temetését. Teljesen másképp festett a jelenet Jana, Oliver illetve a nyomozó Anzej szemszögéből. A módszertanra ilyenkor úgy gondolok, mint egy monologizáló kamerára. És mivel feltétlenül fontos az olvasó elé tárt kép, hiszen ő maga lépked majd olvasás közben a jelenetek között, azt a szöget kell előtérbe helyeznem, amire ő lehet kíváncsi adott helyzetben. Ez a dolog sokkal nehezebb, mint elsőre hangzik :D Így előkerül a füzet meg a toll. Laza szerkezetű vázzal dolgozom, ja és imádok kézzel írni. Gyűjtöm a tollakat és füzeteket, így a vázlatokat, jegyzeteket mindig ezekbe írom le.

H.:  Megnyerted a könyvvel az Aranymosást. Milyen érzés volt? Számítottál rá?

D. K..: Szerintem két fajta szerző pályáz az Aranymosásra. Az egyik mindössze egy reflexiót vár, teszteli magát és a történetét is, hogy mennyire érett a kiadásra, és van a másik, aki azért küldi be, mert számít rá, hogy az adott anyag elég stabil, hogy kiadásra érdemesnek találják. Én a második csoportba tartoztam. Reménykedtem, hogy kiadják a kéziratomat, mindamellett megkaptam a visszacsatolásomat is alkotói oldalon, mert akkor már hosszú évek óta nem publikáltam semmit. Nagyon-nagyon fontos megérteni, hogy a pályázat esetében az igenek és nemek soha nem a szerzőnek szólnak, hanem annak a kéziratnak, amit beadott a megmérettetésre. Ezt én sem hittem el sokáig, de később rájöttem, hogy így van: a frusztrációt egy pályázat alatt nem maga a pályázat generálja, hanem mi saját magunknak. Féltem, és örültem a sikernek. Még sírtam is. Körbeugráltam a lakást, a kutyáimra a frászt hoztam, és azonnal felhívtam a legjobb barátnőmet, hogy visítva elújságoljam neki a hírt. :D

H.: Van valaki a környezetedben, akinek a véleménye adsz írás közben?

D. K.: Sajnos kevés embernek mutatom meg, amit írok, amíg még folyamatban van. Nagyon intim viszonyt ápolok a szereplőimmel, és nem tudom épülésük közben mutogatni őket. Fura, mi? Ezért csak egyvalakinek mutatom meg a félkész, majdnem befejezett vagy akár csak elkezdett anyagot. Ő maga is ír, van szerkesztői gyakorlata, így nagyon nagy szerencsém van vele, hogy nem csak véleményezi, hanem menet közben is jelzi, ha valahol döcög a történet.

H.: A könyv címe tetszett meg igazán. Nehéz címet találni, vagy általában könnyen megy?

D. K.: Nem tudom, hogy más hogy van vele, de nekem nagyon nehezen megy. J Az első résznél a fő szál adta a címet. Vicces és merész húzás volt egy főszereplő kulcsfeladatáról elkeresztelni a kötetet, mivel a mondatban szerepel egy név is, így sokan máris elkönyvelték, hogy a történet lényegében egy Jana Robins nevű lányról fog szólni és pont. Szerintem, aki elolvasta a második kötetet, az már rájött, hogy ez egy több szálon vezetett és több főszereplővel kibontott történet. Élő és halott főszereplőkkel dolgozom. Az utóbbi kemény próba számomra, de az eddigi visszajelzések alapján működik.

H.: Jana meglepően jól kezelte az új helyzetet. Te hogy reagáltál volna a helyében?

D. K.: Ó! Ez érdekes, mert szerintem pocsékul lépte meg az akadályt és még véletlenül sem akartam szuperhőst teremteni a személyével. Az emberi személyével, mármint :D Azt gondoltam, hogy sokan fogják emiatt támadni a karakterét, de beáldoztam az összkép kedvéért, és ma már tudom, hogy helyesen döntöttem. Jana iszonyatosan fiatal, naiv és szemellenzővel nevelt lány. Aki hirtelen nagylány akar lenni, de még nem képes rá. Léteznek olyan hősök is az életben, akiknek nem sikerül elsőre amit akarnak, rossz döntéseket hoznak, nem értik önmagukat, az érzelmeiket, félnek lépni és talán nem is tudják, hogy kellene. Aztán amikor mégis megteszik, szinte egy síkra épül fel az egész további döntéssorozatuk, és mérlegelés helyett sodródnak az árral. Legalábbis egy bizonyos pontig, hiszen fordulópont mindig van.

Hogy én hogyan reagáltam volna a helyében? Szerintem máshogy. De az én vagyok J Először is, már rég kiderítettem volna, hogy kicsoda Arla valójában, miért tesz olyan dolgokat, amikre mások képtelenek. Persze benne van a pakliban az is, hogy Jana emellett a nő mellett nőtt fel, tehát joggal hihette természetesnek minden furcsaságát.
Aztán Arla után a körmére néztem volna az apámnak. Azt hiszem, az érezhető a könyvből, hogy Jana miért nem tette: az elutasítástól való félelem sokkal nagyobb, ha csak egy szülőnk van. Az az egy legyen akármilyen, csak legyen. Könnyű megszokni azt is, hogy csak másodhegedűsök vagyunk az illető amúgy nagyon fontos életében. Ezek negatív, rossz dolgok. Sokkal rosszabbak, min maga Jana elrablása. Szeretném, ha az olvasók átéreznék, hogy sokféle bántalmazás létezik, és csak egy kicsi szeglete ennek a nyilvános, fizikai bántás.
A harmadik, amiben másképp döntöttem volna Jana helyében, az maga Griffin. Nos, Jana azt állította, hogy ő az egyetlen barátja? Hogy bízott benne, hogy kiskorától ismeri? Ezek egyenes állítások, de ha mélyebben nézzük a kapcsolatukat, máris érezzük, hogy egyik állítás sem igaz teljesen. Ha bízott volna benne, akkor nem menekül el a fiú elől. Akkor figyel Griffin vészjelzéseire. Ha bízott volna benne, eszébe se jutott volna megcsókolni a fiút még hat liter sör után sem, mert nem így akarta volna bizonyítani saját magának, hogy elég nőies és felnőtt. Ezek apró de fontos morzsák, ha meg akarjuk érteni Jana döntéseit, illetve kapcsolatát a többi szereplővel. Olyan ez, mintha Jana Robins belsejében egy kitörni készülő vulkán élne, ami csak kivár, kivár és átbotorkál eseményeken, mintha elejétől fogva arról szólna a lány élete, hogy ő maga nem fontos: a jövője lesz majd fontos. Addig pedig csak életben tartják, félig kába álomban, mint valami sokkal nagyobb és lényegesebb dolognak a hordozóját. Morális szempontból ez egy nagyon érdekes kérdés és ronda húzás.

H.: Ha neked is lehetne zerkanod, milyet szeretnél és miért?

D. K.: Sün, bagoly vagy macska. :D A három kedvenc állatom. A sünit és a baglyot a titokzatossága miatt szeretem, a macskát pedig végtelen független, önfejű, közben mégis nagyon gyengéd természete miatt.

H.: Van szerelmi háromszög is a könyvben. Hozzád melyik fiú áll közelebb?

D. K.: Ha klasszikus háromszögre gondolok, akkor sem kedvelem Bella Swan féle megoldásokat. A könyvbéli háromszög a három szereplő között nem szerelmi, hanem kapcsolati. Jana testvéreként tekint Griffinre. Griffin szerelme pedig nem Jana, hanem a lány iránt érzett nyers kétségbeesése. Oliver más tészta, neki kötelessége megfejteni Jana Robinst, és az érzelmeit iránta. A lány oldalán felbukkanó agresszív Griffin számára a járulékos bonyodalom. Legalábbis eleinte így gondolja.

Na, de vegyük alapul a két fiút. Sokkal több közös van bennük, mint azt beismernék. Hosszú utat járnak be mindketten, és ez az út hullámvölgyekben bővelkedik. Mindketten elhelyezték magukat a sakktáblán, és sokáig stabilan tartják a pozíciójukat.  Griffin hiszi, hogy a jó oldalán áll, Oliver tudja, hogy harcolnia kell a Rend elfogadásáért az anyja dolgai miatt. És miközben végigverekszik magukat a megpróbáltatásaikon, észrevétlenül és lassan viszonyítási alapként gondolnak a másikra. Griffin jó fiú akar lenni, de bármit tesz, a sors közbeszól. Oliver meg akarja mutatni, hogy az emberek félreismerik, de a tetteivel, főleg a második kötetben, az ellenkezőjét igazolja. Griffin karaktere esendőbb, ezért tudom, hogy sokan szimpatizálnak vele. Oliver tűnik erősebbnek, amiért viszont bárki azt gondolhatná, miatta felesleges izgulni, később azonban rácáfol erre. (Ez most spoiler?) Egy biztos, különböző ideállt hordoznak magukban. Összetettek, büszke vagyok rájuk.

H.: Tanácsolsz esetleg valamit azoknak, akik csak most fognak belekezdeni a folytatásba?

D. K.: Először is azt, hogy kezdjék el az olvasását. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, az egysorosakra és a kifejtősekre egyaránt. Kuckózzatok be egy jó hűvös szobába ebben a nagy melegben, és ha sikerül a végére érni, mindenkiből más érzelmet fog kiváltani a folytatás. Egy fokkal sötétebb a történet hangulata az előzőnél, de ez nem véletlen, közeledünk egy végkifejlet felé, amiben lassan elénk tárul a Rend, a szereplők múltjának titka, a nagy kérdés, amiről olyan nehéz beszélni: vajon tényleg meg van írva a sorsunk előre, vagy mindez csak manipuláció? Végül tudom, hogy az olvasók is el fogják dönteni, kinek az oldalán állnak. Nagyon nem akarok spoilerezni, de a valódi történet valahol itt kezdődik: a Szörnyek és ketrecek első felvonásánál.  

 

Köszönöm az interjút Demi! Élmény volt.