Néha kell egy kis kiszakadás a megszokottból

Rég volt már Tabu cikk, de az elmúlt napok élményeiről mindenképpen szeretnék írni.
Ugyanis hétfőtől péntekig Budapesten illetve Budapest környékén „ nyaraltam”. Vagy inkább túl-élő táboroztam egy kedves barátnőmnél.
Aki szintén kerekesszékes.
Élmény volt, és már most vágyom vissza.
De nézzük bővebben.

Hétfőn szépen felültem a reggeli Keletibe tartó vonatra, és elzötykölődtem Pestre. Na már most, vittem magammal könyvet, pedig éreztem, hogy SEMMI időm nem lesz olvasni. De hát csütörtökön Baráth Viki dedikálás, nem fogom otthon hagyni a könyvét. nem jött össze a dedikálás, erről kicsit később 

Gond nélkül megérkeztem, leszállítottak, pár perc múlva már láttam is Monikat felém kerekezni. Megnyugodtam, ezek szerint mindketten épségben vagyunk, és még egyikünk se olvadt pocsolyává a harminc fokban.
Vele volt a fia, így gond nélkül leszálltunk, sőt, még a kocsiba is problémamentesen beszálltunk, majd elmentünk az új kerekesszékemért.
Első gondolatom, mikor megláttam: „Úristen, de szép”. Második: „ÚÚÚÚÚristen, imádom”. Igen, eléggé lecsökkent a szókincsem, ez van.
Aztán így a 35-37° eléggé beütni mindannyiunknál, és bármennyire is terveztem, inkább lemondtam a Suhanj Fitneszről, mielőtt mindannyian kiájulunk.
Nem lett volna kellemes.
Viszont ettem igazi kínait. Finom csípős volt, ha visszagondolok, még mindig könnybe lábad a szemem, de megérte.

Irány „haza”, ahol rögtön le is támadt Pici. Ő az élő példa arra, hogy a pitbull közel sem agresszív kutya, csak az emberek teszik azzá; ez a szépség tokától bokáig végignyalt, aztán este szinte ledugta a torkomon a nyelvét.
De igen, amúgy veszedelmes fenevad.  Halálra puszilgatja a látogatót. Ja, és sós láb fétise van. 

 Élvezet az, amikor bementem a házba, és minden popsi-szinten volt, lazán felértem kerekesszékből, még a szekrény tetejét is.
Úgy vigyorogtam, mint egy gyerek Charlie csokigyárában. Még akkor is, amikor kishíján beszorultam a fürdőszoba két ajtófélfája közé.
Van abban valami fantasztikusan békés érzés, amikor este nyolc után gond nélkül kijutok a kertbe és minden csendes meg békés, és egyszerűen gyönyörű a természet, úgy, ahogy van.
Legközelebb sátrat viszek, és kint alszok. *vigyor*

Másnap hajnali öt előtt meglepően gyorsan pattant ki a szemem, pedig azt hittem jó sokáig alszok majd. Nem jött össze, szóval hatig még forgolódtam, aztán meguntam, és kimentem a kertbe.
Mert hogy akkor még elviselhető volt a hőség, és egyébként is, kaptunk kaprot a szomszédtól, munka volt.  Csak én éreztem, vagy levegőn, békességben még a reggeli kávé is jobban esik?
Miután magunkhoz tértünk, felhívtuk Monika barátnőjét, aki szerencsére rá(nk) ért, így kocsiba be, és irány Visegrád.
Mondjuk bejutottatni a kerekesszékem a csomagtartóba extra segítség nélkül, nem volt kis feladat, de megoldódott. Én meg vigyorogtam, mint egy hülye, hogy milyen ügyes vendéglátóm van.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, vagy jártatok-e már arra, de én el voltam ájulva Visegrádtól, pedig csak keresztülautóztunk rajta.
De az, hogy ott volt közvetlen közelben a Duna, totálisan ámulatba ejtett, meg a rengeteg zöld is. Nem hiába hívják az ország ékszerdobozának.

Jó kis beszélgetős baszódjmegnyuszikaafűnyíróddal délután volt, nagyon élveztem.
Hazafelé megálltunk Esztergomban ahol – ugyan, csak kocsiból – de láttam a bazilikát és a várat is. Mindkettő gyönyörű, és remélem, ha legközelebb arra járok, közelebbről is megcsodálhatom.

A szerda szintén mozgalmasra sikeredett, egy korábban megismert ismerősömmel volt találkozóm Szigethalmon.
Sosem jártam még erre, így kiváncsian vártam, milyen programot talált ki, ugyanis semmit nem tudtam.
Azon kívül, hogy találkozni fogok a város polgármesterével.
Enyhe izgatottságból adódó gyomorgörccsel szálltam ki a kocsiból, de a várakozásom felülmúlta.
Az Emese-parkban voltunk, ami határozottan elnyerte a tetszésem, pedig nem rajongok nagyon a történelemért. De ez érdekes kirándulás volt, az biztos.

Utána elmentünk a vadasparkba, ami a murva ellenére élvezetes volt. Még szép, etethettem őzikét, a kecskék totálisan rám voltak kattanva a kaja miatt, a mosómedvével meg rácson keresztül szemeztem. 

Mielőtt visszaindultunk volna, még lementünk a Kis-Dunához, ahol leültem egy fotó erejéig a nagy Ho-ho-ho-horgász gyerekének (?) figurája mellé. Oké, az a hal nagyon mutáns volt. 

Csak miattad Ash

Mire hazaértem, már olyan szinten fáradt voltam, hogy nem vágytam másra, csak egy jó puha ágyra. Meg legalább nyolc óra alvásra.

Csütörtökön ismét mozgalmak hosszú sora várt, ugyanis délelőtt indultunk vissza a fővárosba, és az egész napot ott szándékoztuk tölteni.
Budán kezdtük a programot, a MEREK-ben, ami nem más, mint a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja.
Nagyon gondolkodom pesti továbbtanuláson, itt pedig van kollégium, és kapnék olyan segítséget is, amire az állapotomból adódóan szükségem van.
Azt mondták, ha beadom szeptember környékén a kérelmet, nagy valószínűséggel fel is vennének, de nem szeretnék semmit elkiabálni. Csak reménykedem, de azt nagyon.
Később megjártuk a WestEndet, bár se cipőt se kapucnis pulcsit nem találtam magamnak, de nem adom fel. Sikerült találkoznom Ashley-vel is, akivel úgy volt, hogy elmegyünk Viki dedikálására, de ekkor már annyira a végét járta az energiaszintem, hogy inkább lemondtam egy kis villamosozásról meg sorbanállásról.
Szerettem volna ugyan dedikálást, de nem bántam meg, hogy a barátnős-beszélgetős délután választottam. Ilyen is kell, Vikivel pedig elintézem valamikor, valahogy az aláírásos dolgot.

Pénteken már nem volt semmi program: na jó, ez így nem igaz, délután ment a vonatom vissza. Éreztétek már azt, amikor vagytok valahol, nagyon-nagyon jól érzitek magatokat, és már reggel ébredés után úgy vagytok, hogy a „mindenütt jó, de legjobb otthon” mondás elmehet a fenébe, ti maradni akartok?
Én így voltam.
Sajnos az idő még nekem se áll meg, így fel kellett szállnom a vonatra, de legalább vittem magammal finom házi palacsintát.
Uzsonnaidőben konkrétan életet mentett, tuti, hogy amúgy kopogó szemmel szálltam volna le.

 
Fantasztikus, eseménydús, élményekben gazdag öt nap volt, visszavágyom elég rendesen. Hiába, néha kell egy kis kiszakadás a megszokottból, látni más várost, más embereket.

Mielőtt befejezném, még szeretném megköszönni minden embernek, hogy itt vagytok az életemben.
Főleg anyának, és a legjobb barátnőmnek.
Ha ti nem lennétek velem, én nem lennék itt most. Ez biztos.

Igen, mozgássérült/kerekesszékes/nyomi/sérült/ ülve haladó vagyok.
De ez nem betegség. Csak egy állapot.
Amiből napról-napra igyekszem kihozni a legtöbbet.