S. J. Kincaid: A kárhozott (A kárhozott 1.)

„Bátor vagy, tiszta szívű és erős. És te vagy az egyetlen, aki igaz valómban képes látni engem.”



Kiadó: Twister media
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 470
Fülszöveg:
A kárhozott legyőzhetetlen.
A kárhozottnak egyetlen feladata van: hogy öljön azért a személyért, akiért létrehozták.
Nemezist arra teremtették, hogy egy galaktikus szenátor leányát, Sidoniát védelmezze. Egymás mellett nőttek fel, de semmilyen értelemben nem testvérei egymásnak. Nemezis boldogan adná az életét Sidoniáért, és ezt is várják tőle. Ölne is érte, annyi életet oltana ki a védelmében, amennyi csak szükséges.
Amikor az őrült császár értesül arról, hogy Sidonia atyja felkelést szított ellene, a szenátor leányát a Galaktikus Udvarba rendeli. Túszként kell szolgálnia az apja ellen. Nemezis csak egy módon óvhatja meg Sidoniát: ha Sidoniává válik.
Nemezis, a gyilkológép magát Sidoniának álcázva elutazik a császári udvarba, ahol korrupt politikusok és kétszínű szenátorok gyermekeinek körében kell eljátszania a szerepét. A viperafészek minden zuga újabb veszélyt rejt, de Nemezis nem vetheti be ellenük valódi képességeit: mindent kockára tenne azzal, ha leleplezné a titkát.
Amíg a birodalom egyre repedezik és mind jobban fenyegeti a nyílt lázadás, Nemezis megtanulja, hogy több rejtezik benne, mint csupán gyilkos ereje. Igazabb emberségre lel önmagában, mint amilyet a valódi emberek többségénél tapasztal. A veszélyek, akciók és intrikák árnyékában talán épp ez az emberség lesz az, ami megmenti az életét – és a birodalmat.

Ezért a könyvért már akkor csorgott a nyálam, amikor még csak a gif-es pillangó motívum került ki.
Bár tény, hogy a beleolvasó nem győzött meg száz százalékosan, így egy kicsit elbizonytalanodtam, hiszen a sci-fi eléggé távol áll tőlem.
Viszont a borító nekem úgy ahogy volt, szerelem.
Úgy döntöttem, kockáztatok: ezúton is köszönöm a Twister media kiadónak a megelőlegezett bizalmat, hogy végül adtak nekem recenziós példányt.

Főszereplőnk egy Nemezis nevű kárhozott, és az ő úgymond „gazdája” Sidonia. Kettőjük megismerkedése nyitja a könyvet, majd az első fejezetben már néhány éve egymás mellett vannak. Összeszoktak, ismerik a másik rezdüléseit, gondolatait szinte.
Nemezis csak Sidonáért él, és viszont…így történhet az, hogy amikor minden kárhozottat el kell pusztítani, Donia könyörgése miatt Nemezis életét meghagyják.
És emiatt lehet az is, hogy Nemezis önként vállalja, hogy felveszi barátja és gazdája alakját, hogy helyette menjen az ármányoktól és csalásoktól hemzsegő Chrysantheum-ba.
Nem is sejti, hogy milyen kockázatos feladatot vállalt.

Ötven oldal után azt mondtam, hogy te jó ég, ez a könyv valami fenomenális. Még engem is, akitől tényleg távol áll a sci-fi meg a politika világa, megvett kilóra.
Pedig az eleje eléggé döcögősen indul, mintha csak felvázolná a dolgokat az írónő. Tulajdonképpen azt is teszi, de ez így, ebben az esetben és ebben a formában nem volt baj.
Kellett ez a háttér, hogy képet kaphassunk Nemezis hűségéről, és ridegségéről, vagy éppen Sidonia ártatlan gyermeki szívéről, vagy az anya-karakter pánikjáról, hogy mégis milyen rossz fényt vetne a családra, ha az apuka tettei kitudódnának.
Mondjuk ki is tudódnak, azért indul el valamerre a cselekmény.

Mikor már bent vagyok a Chrysantheum magjában, akkor pedig pont úgy résen kell lennünk, mint Nemezis-nek. Csak gratulálni tudok az írónőnek, egyszerűen olyan bonyolult kapcsolati és hierarciarendszert hozott létre, aminek egyszerűen nem tudtam kitalálni a következő lépését.
Nem tudtam, ki a jó, ki a rossz, ki lehet szövetséges és kit akarnék még én magam is kiírni a történetből.
Határozottan jó pont, hogy valahol innentől nem tudtam letenni a könyvet. Mivel gőzöm se volt, mi fog történni, így folyamatosan ott motoszkált a cselekmény a fejemben, amikor nem tudtam olvasni. A lehetőségeket, az opciókat latolgattam, hogy vajon mi fog történni a következő oldalon, a következő fejezetben?!

Amit ez a nő csinál, azt szerintem tanítani se lehet; a feszültségkeltés, a cselekményszálak szövevényes mégis átlátható kuszaságát, a szereplők hétköznapiságát mégis különleges voltát. Ezt vagy tudja valaki, vagy nem.

És ha már szóba kerültek a szereplők:
Nagyon  hamar szimpatikussá vált Nemezis: igen, valóban csak egy genetikailag kifejlesztett szereplő, és nagyon sokáig nem tartja magát többre, mint egy szolga, egy tulajdon.
Aztán ahogy bekerül a császári udvarba, más dolgok is előtérbe kerülnek: a logikus gondolkodása, az ereje, és bizony az érzelmei is. Ő, akire azt mondták, hogy egy kárhozott nem érez, érzelmek széles skáláját tapasztalja meg: a féltést, a gyászt, a vágyat, a szeretetet. Persze, ő kerül középpontban a regényben,  de még ha nem is lenne ilyen hangsúlyos, akkor is a kedvencem lenne.
Akkor ott van Sidonia: egész jól megbarátkoztam a karakterével, már tény, hogy annyit nem szerepelt, hogy túlságosan a szívembe akarjam fogadni. És bizony nem is sajnáltam, mikor sajnálni kellett volna…
Neveni testesíti meg a könyvben a barátot és a szövetségest. Akiről nem mondaná meg az ember első körben, aztán mégis csak bizonyítja, hogy méltó a tiszteletre és a bizalomra.
Tyrus karaktere adta meg a regénynek az érzelmesebb, romantikusabb oldalát. Magával a karakterrel nem volt különösebb problémám, bírtam ezt az „őrültvagyokjabocsmégsem” oldalát a srácnak (pasinak? Nem igazán tudtam belőni, hány éves lehetett). Tényleg mindenki előtt tíz lépéssel járt.

Mikor megszereztem a regényt, nem értettem a molyos a „romantikus” címkét, de mikor olvastam, már igen. És nem, még néhány órával a könyv befejezése után se tudom, kellett-e ez a szál a könyvbe.
Megértem miért került ugyan bele, de ettől függetlenül nekem sok és kicsit túl rózsaszín lett.

Ez a könyv nem csak beváltotta, de felül is múlta a hozzá fűzött reményeimet. A beleolvasó nem vett meg magának, de ahogy többet tudtam olvasni, nem csak azt a körülbelül húsz oldalt az elejéből, megnyugodott a lelkem, hogy jó döntést hoztam.
Izgalmas, és kiszámíthatatlan, pont úgy pörög az olvasó agya a cselekményen, ahogy a lapok a kezében.
Ajánlom, hogy legyen kéznél rágcsa és innivaló, egyébként fennáll az étlen- szomjanhalás veszélye, mert  semmi kedved nem lesz megszakítani az olvasást, nehogy a szereplők csináljanak valamit nélküled.
Rettentően várom a folytatást, és nagyon imádkozom azért, hogy a kiadó minél hamarabb elhozza magyarul is.