Colleen Hoover: Velünk véget ér

„Mindenki követ el hibákat. Az ember jellemét nem a hibái határozzák meg, hanem az, hogy tanul-e ezekből a hibákból, vagy csak kifogásokat keres rájuk.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 414
Fülszöveg:
Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.
Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.
Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.
Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.
Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.
Add át magad a reménynek!

A megjelenés óta szemezek ezzel a regénnyel, mert nagyon sokan, nagyon szeretik a környezetemben és úgy gondoltam, ez nem lehet véletlen.
A legtöbbjüktől azt hallottam, hogy igazi százas-zsebkendő-kell-hozzá típusú könyv, úgyhogy kicsit féltem tőle. Ennek ellenére fejest ugrottam a mély vízbe, amikor recenziós példányt kértem belőle a Könyvmolyképző kiadótól.
Aztán megkaptam karácsonyra is.
Úgy voltam vele, hogy a duplikáció valamiféle égi jel, hogy olvassam, szóval belekezdtem.

Hősnőnk Lily, akit valamiért igazán megcibált az élet. Apja temetése után, amikor épp azon gondolkodik egy tetőteraszon, miért is lesz valaki öngyilkos, a sors Ryle sodorja az útjába. Aztán újra, egy teljesen más szituációban.
Azt mondják, akivel kétszer is találkozol, az nem véletlen, az már a sors.
Nos, akkor szereplőink találkozása sorsszerű volt.
Ám mint minden sorsfonalnál, itt is akadnak gubancok. Ezt a gubancot pedig Atlas-nak hívják.
Vajon a múlt örökké gúzsba köti az embert, vagy képesek vagyunk lerázni magunkról?
Mikor van az a pont, amikor tovább kell lépni?
Mennyire vékony a határvonal a „szeretem” és a „függök tőle” között?
Mindenre választ ad a könyv.

Nagyon sokáig csak tologattam ennek a regénynek az olvasását. Colleen Hoover ugyan is nálam eléggé nagy mumus, mivel mindenki imádja, és isteníti én meg csak…kedvelgetem.
Elolvasom amit ír, de nem rajongok érte.
De ezzel a könyvvel más volt a helyzet. Bizsergett a kezem, hogy olvashassam.

Egy problémám volt: az eleje megfogott, a közepe leült, a vége meg olyan kurta-furcsa lett számomra. És igen, ezért a mondatomért most biztos lesz, aki jön és megdobál virtuális rothadt paradicsomokkal, de akkor is kimondom: nem vagyok elégedett.

 

Azt hiszem nem spoilerezek nagyot, ha elmondok valamit, ami simán megtalálható a moly.hu-s adatlapon is: a regény a családon belüli erőszakra épül.
Ez egy olyan téma, ami a mai világban egyre többször előkerül, mégis tabuként kezeljük, sajnos.
Valami olyan jelenségként, ami elől ha becsukjuk a szemünket, akkor nincs, nem létezik.
Pedig nagyon is van, és erről beszélni is kell.

Becsülöm az írónőben, hogy mert ilyen témáról írni, főleg úgy, hogy saját tapasztalatok/élmények is közrejátszottak abban, hogy ez a könyv létrejöjjön.
Mégis úgy érzem, hogy számomra nem igazán jött át az érzés, ami mindenki másnak igen.
Az már biztos, hogy CoHo két dolgot elért azzal, hogy megírta ezt a könyvet:
1) Rávilágított egy témára, - kegyetlenül fájdalmasan – amiről nem sokan beszélnek.
Ebből következik a 2) pont: elérte, hogy az emberek beszéljenek róla, megosszák egymással azt, hogy ők hogyan látják, mit gondolnak egy ilyen szituációról.
Ha egy könyvet az tesz felejthetetlenné, hogy beszédtéma lesz akár átlagemberek között is, akkor ez az olvasmány bizony felejthetetlen.

Ugyanakkor sajnos én nem tudtam megkedvelni a hősnőt, és ennek vajmi kevés köze van a nevéhez. Az elején még láttam is benne erőt és lehetőséget, hiszen valóra váltotta az álmát…de aztán jött egy „másik Lily”, akinek párkapcsolata van, és esküszöm a csaj elgyengült. Az a korábbi tökös, kissé törtető karakter, aki megvalósította az álmát, már csak nyomokban volt fellelhető. Magát, és az életét is alárendelte egy férfinak. Tudom, hogy amin átment, az nem leányálom, ahogy azt is, hogy nem minden fekete és fehér. De engem felettébb bosszantott, hogy voltak ugyan körülötte emberek…mégis csak akkor kiért segítséget, amikor nagy lett a baj.
Ha már férfiakat említek: ott volt Ryle, akinek megvan a maga sötét foltja a múltjában, ugyanakkor nem hiszem, hogy ezzel élete végéig takarózhat valaki. Mindannyian hibázunk a múltunkban, de ezt felhozni mentségként…nekem nem tette túl szimpatikussá a karakterét.
Annak ellenére sem, hogy egyébként egy figyelmes, kedves, törődő férfi. Csak hát na, ott a másik oldala is.

Atlas, akiről már alig vártam, hogy írhassak, csak nem akartam túl hamar. Az ember, aki fényt vitt ebbe a sötét nehéz témájú regénybe. Ő az egyik béklyó a múltból, de mégis annyira szerettem róla olvasni. Akár az akkori, akár a jelenkori énje került szóba, mindegyikről nagyon vártam az információkat. Az ő szála egyébként jobban megérintett, mint Lily-é, és örültem, hogy az írónő eloszlatta azt a sablont, hogy a hajléktalanok egytől egyig lecsúszott alkoholisták, akik nem akarnak dolgozni. Van, aki önhibáján kívül kerül ilyen helyzetbe.
Allysa és Marshall - főleg az előbbi - volt az, aki megszólalásaival és hozzáállásával humort vitt a könyvbe, egyszerre volt szerető húg és barátnő. Tetszett, hogy nem elvakult, és meglátja azt, hogy amit Ryle tett, az nem minden esetben megbocsájtható.
 
Kendőzetlen igazság következik: nem jutok dűlőre ezzel a regénnyel.
Semennyire. Elszomorít, de dühít is, miközben egy kismanó azt súgja a fülembe, hogy azért én tudat alatt mégis csak csalódott vagyok, mert valljuk be, csalódott vagyok: nem értem, engem miért nem érintett meg a téma úgy, ahogy másokat?!
Ez a könyv az emlékezés, a fájdalom, a továbblépés, és a gyógyító szerelem könyve.
Amióta befejeztem két dolog jár a fejemben: kekszet akarok sütni, és miután elkészült, megnézni újra a Némó nyomábant.
 
U.I.: Ha valaki megtalálja az internet bugyraiban a BAK címét, szóljon nekem is.