Jill Santopolo: A fény, amit elvesztettünk

"Vannak pillanatok, amelyek megváltoztatják életünk röppályáját."


Kiadó: 21. század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 338
Fülszöveg:
Két ​élet. Két szerelem. Egy választás.
Ő ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó is?
Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket.
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.
Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről.

Ezt a könyvet már akkor kinéztem magamnak, amikor még híre-hamva nem volt sehol a magyar kiadásnak, csupán amiatt, mert az egyik blogger, aki sok angol nyelvű regény olvas nagyon dícsérte.
Amint hír lett róla, hogy megjelenik magyarul, rögtön került is a kívánságlistámra.
Most pedig abban a hatalmas dologban lehetett részem, hogy a 21. század kiadó jóvoltából recenziós példányként ott csücsülhet a polcomon.
Elöljáróban annyit, hogy IMÁDTAM. Így, csupa nagybetűvel.

Szereplőink, név szerint Lucy és Gabe egy olyan napon ismernek meg egymással, amelyik örökre belevésődött mindenki szívébe: 2001. szeptember 11-én. Fényt hoztak egymás életébe a történelem egyik legsötétebb napján.
Ám a boldogság soha nem tarthat örökké, az ő útjaink is különválnak.
Tizenhárom hosszú éven keresztül távol vannak egymástól, csak olykor-olykor találkoznak újból, mintha csak a sors adna számukra ajándékot azokban a lopott órákban.
Vajon meddig élhet két szívben a szerelem? Van, amit még az idő és a távolság se képes elpusztítani.

Szerintem velem még olyan nem volt 2018-ban, hogy elkezdtem egy könyvet, és harminc oldal után magabiztosan kijelentem, hogy én bizony szerelembe estem.
Nem feltétlenül a szereplőkbe, vagy a történetbe (ilyen kevés oldalszám után ezt nem szívesen jelentem ki), hanem az írónő stílusába.
Mintha szépirodalmi könyvet olvastam volna, olyan szintű varázslat volt a mondatokban. Persze, ebben biztosan szerepe volt a fordító munkájának is, de én úgy gondolom, hogy lehet akármilyen jó a fordító, kell egy minőségi alapszöveg is, amivel dolgozhat.
Jill Santopolo pedig ehhez igazán jó alapanyag. 

Nem egy, nem két romantikus könyvet olvastam már azalatt az idő alatt, amióta rendszeresen újra könyvet veszek a kezembe, és azt vettem észre, hogy ezek az olvasmányok egyre jobban ugyanarra a kaptafára épülnek: a lány és a fiú meglátja egymást, egymásba szeretnek (esetleg egy ideig még kerülgetik egymást, attól függ…), aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

A fény, amit elvesztettünk ilyen tekintetben is egy rettentő különleges olvasmány. Persze, a lány és a fiú karaktere akik egymásba szeretnek, itt is megvan, e nélkül elég lenne romantikus könyvet írni.
Ugyanakkor kettőjük szerelme nem valami instant, cukormázas egyveleg. Ehelyett szép lassan ismerik meg egymást, ezáltal pedig mi is őket, így hamar a szívünkbe tudjuk zárni mind Lucy-t, mind Gabe-et. Az elválásukról pedig épp annyira fájt olvasni, amennyire egy ilyen könyvben várható.

Az E/2 elbeszélési mód, számomra még közelebb hozta a könyvet a szívemhez. Rettentően kevés történetet olvastam így megírva, de kivétel nélkül mindet szerettem. Valahogy azzal, hogy „hozzám szól” a történet, a mondanivaló, az érzések is sokkal jobban átjönnek.
Éreztétek már ezt? Mikor egy könyvben nincs semmi köze az életetekhez, mégis úgy érzitek, hogy benne vagytok a történetben, ti magatok is részei vagytok? Én bizony így jártam, és ha engem kérdeztek, fantasztikus érzés volt.

Lucy az, aki elmeséli számunkra az életét. Fiatal kora ellenére határozott elképzelései vannak arról, mit szeretne a jövőben csinálni, és azután, hogy rátalált az álmára mindent megtesz azért, hogy valóra váltsa. A karrier mellett ugyanakkor a magánélete nem feltétlen ível felfelé, sőt.. Gabe távozása csúnya sebet hagy benne, ami csak lassan és nehezen heged be. De – és ezt a jellemvonását nagyon értékeltem benne -, tudja azt, hogy az élet nem áll meg, még akkor sem, ha úgy érzi összeomlott az élete. Muszáj felállni, és haladni tovább.
Gabe, akiről sajnos egy idő után lecsökkennek a rendelkezésre álló információk, különleges karakter. Ezt könnyen megállíthatja az olvasó a könyv eleje, valamint az időnként feltűnése segítségével. Pont, mint Lucy, ő is kitűzött maga elé egy célt, egy álmot, és ezt bármi áron valóra akarja váltani, még ha ez azzal is jár, hogy az egyetlen biztos pont, az egyetlen fényforrása ebben az őrült világban csak Lucy. Az biztos, hogyha mostantól meglátok egy kék szemű férfit, aki fényképez, Gabe fog eszembe jutni.

Azon gondolkodtam olvasás közben, hogy az rendben van, hogy ők egymás fényei, csillagok, amik egymás körül keringenek; ugyanakkor van egy saját fényük is, ami nem huny ki soha, és mindig újult erővel ragyog, ahányszor találkoztam.
Azon gondolkodtam, hogy én is egy ilyen kapcsolatra vágyom, mint ami nekik volt. Még ha nem is volt mindig egyszerű. Még ha nem is több fikciónál.

A többi karakternek is megvolt a maga szerepe ebben a történetben.
Egy idő után egyetértettem Lucy-val a túlzott figyelem, ami Darrenre oly’ sokszor jellemző volt, tényleg tud fojtogató lenni. Én magam Team Gabe vagyok, de azt be kell látnom, hogy Darren-nel sem volt az égvilágon semmi baj. Csak talán valóban nem lángolt akkora heves tűz körülöttük, mint Lucy és Gabe között, és ezt néha bizony hiányoltam.

Violet-ről és Liamról is szót kell ejtenem, hiszen ők képviselték azt az ártatlan szeretet, és kedvességet ami minden gyermek sajátja. A kislány egész személyisége melegséget sugárzott, nem volt benne előítélet, vagy rosszindulat, ami már megfertőzte a felnőtteket.

Lucy barátnői közül Kate-et kedveltem meg leginkább, könnyedén vitt humort még a legborúsabb jelenetbe is, ráadásul mindig Lucy mellett volt, amikor szükség volt rá.

Azt hiszem ezt a könyvet, ezt a történetet, hosszú ideig nem leszek képes elfelejteni.
Nem csak amiatt, mert egy mély és érzelem dús szerelem történetéről olvashattam benne.
Hanem azért is, mert elgondolkodtatott rengeteg dologról: arról, hogy mi az, amit meg akarok tenni, de egyre halogatom? Mi az, amit el akarok mondani már régóta, de valamiért mégsem teszem? Van-e olyan álmom, amiről lemondtam, mert nem voltam elég bátor megvalósítani?
William Shakespeare VI Henrikben megfogalmazott szavaival élve: „Hol te vagy, ott a világ maga.”
Ez a könyv fényt hozott a borús napjaimba.
Megváltoztatott engem.
Megváltoztatta a világom.
Hiper sebesen bezsebelte tőlem „2018 legjobb romantikus regénye” címet.