Anne-Dauphine Julliand: Egy különleges nap

"Életünk értelmét nem az utunkat keresztező megpróbáltatások határozzák meg. Hanem az, hogy mit kezdünk velük."

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 246
Fülszöveg:
Az ​írónő különleges kislányára emlékezik, aki 8 évvel ezelőtt egy különleges napon, február 29-én született, és egy gyógyíthatatlan genetikai betegség következtében 3 és 3/4 évesen meghalt. A két kis lábnyom a homokban c. nagysikerű könyve folytatása, amelyben a jelen és a múlt összefonódik, és egy csodálatos himnusz kerekedik belőle az élet értelméről, a szeretetről és a boldogságról.
2012. február 29-én lett volna Thaïs 8 éves. Anne-Dauphine szabaddá teszi magát, félreteszi a munkáját, hogy a maga teljességében élhesse meg ezt a különleges napot. A könyv keretét ennek a napnak a jelen időben elmesélt eseményei adják, így az olvasó bepillantást nyer az írónő családja életébe és abba, hogyan ünneplik meg Thaïs születésnapját, hogyan őrzik az emlékét.
Ugyanakkor a jelen minden egyes mozzanata, minden egyes szó és mozdulat felidézi a múltat, a Thaïs halála előtti és utáni eseményeket, melyek hol könnyeket fakasztanak, hol mosolyt csalnak Anne-Dauphine arcára. A könyv történetein keresztül az írónő mesél arról, hogy a családjuk hogyan próbálja meg Thaïs halálát feldolgozni; miért vállaltak egy negyedik gyermeket is, Arthurt, aki egészségesen született; mire tanítja őket Azylis, aki nem tud járni, beszélni, mozogni; és hogyan próbálja meg őt Anne-Dauphine „elengedni”; miért tartja fontosnak a házaspári kapcsolatot, miben tudnak egymás támaszai lenni. Az írónő beszél a hitéről, ami megtartotta a viharban; a szenvedés értelméről, a baráti kapcsolatok megtartó erejéről; mesél nagyfiáról, Gaspard-ról, aki őszinte szavaival mindig a lényegre tapint.




Vannak könyvek, amikbe még bele sem kezdesz, de már érzed, hogy kemény lesz, és nagy a valószínűsége, hogy néhány könnycseppet el kell majd morzsolnod. Mégis fellapozod, elolvasod az első mondatot, és újra elveszel Anne-Dauphine és családja fájdalmas, mégis páratlan életébe.
Köszönöm szépen a Kossuth kiadónak a recenziót ebből a regényből is, Anne-Dauphine másik könyvével együtt kiemelt helyet kapott a polcomon és a szívemben is.

A halál az élet része. Megszületünk, élünk, meghalunk; egy rend(szer), ami örök idők óta érvényben van. Ám néha ez a rendszer máshogy alakul. Néha egy anyának kell eltemetnie a gyermekét; ami egyáltalán nincs benne a rendszerben, sőt, szembemegy vele.
És ami a létező legnagyobb fájdalom. Amiből – bármily’ meglepő – fel lehet állni és folytatni az életet.
Néha pedig hagyni kell magunknak egy szusszanásnyi időt arra, hogy emlékezzünk.
Például február 29-én. Thais születésnapján.

Bevallom őszintén, én meglepődtem, mikor teljesen véletlenül rátaláltam erre a könyvre, mert számomra a Két kis lábnyom a homokban úgy tökéletes, ahogy van.

Minden egyes mosolyával, és a könnyével, amit átéltem olvasás közben. Nem akartam folytatást. Jó volt nekem az a fájó, de azért jól eső érzés a szívem tájékán, amit akkor éreztem, ha szóba került a  könyv.

Mégis…valami belső, könyvmolyokra jellemző hatodik érzék azt súgta, hogy nekem ezt el KELL olvasnom. Maximum zokogok rajta.

Jelentem, az első oldal után megjelent valami gombóc a torkomban, és ott is maradt az utolsóig.

Hogy sírtam-e rajta? Bevallom őszintén nem. Ennek ellenére megérintett. Máshogy volt megrázó ez a könyv, mint az, amikor még élt Thais.
Pont az ő hiánya miatt volt nyomasztó. Azt hiszem ez a legjobb szó arra, amit éreztem.

Február csak négy évente huszonkilenc napos. Már eltelt ennyi idő, több ideje van az angyalok között ez a bátor harcos, mint ebben a földi létben töltött.
Kicsit talán megnyugodott a szívem, amiért Anne-Dauphine és Loic túlélte a túlélhetetlent, felálltak egy szörnyű csapás után. És nem csak felálltak, de tovább indultak.
Lett még egy gyermekük, Arthur, Azylis a korai beavatkozásnak hála túlélte a nővérét, Gaspard pedig továbbra is az a gyermekbőrbe bújt bölcs, akit én már korábban is nagyon megszerettem, most pedig még jobban.
A szerző nem rejti véka alá, hogy voltak nagyon nehéz periódusai, mind a házasságában, mind az életében. Azylis állapotára még az orvosok is azt mondják, amit nem túl gyakran: „Nem tudják, milyen lefolyású lesz a betegsége.”
Gaspard a nagytestvér, a kicsit példaképe és védelmezője. Ő az, akinek hála Arthur ugyan soha nem találkozott idősebb nővérével, mégis ismeri őt.

Ez a könyv bebizonyította, hogy a gyermeki szeretetnél nincs tisztább erő. Ahogy azt is, hogy tudni kell kérni, és elfogadni is a segítséget. Hogy néha mennyit meríthetünk emberek csendes jelenlétéből.
Büszke vagyok erre a családra. Megjárták a poklot, ám nem rokkantak bele. Nagyon erősen kívánom, hogy mindig-mindig lássák meg a napfényt, még akkor is, ha felhők takarják el.

Hálás vagyok, hogy Anne-Dauphine Julliand megírta ezt a könyvet, ahogy annak is, hogy volt olyan kiadó, aki észrevette az értékét és megjelentette magyar nyelven.
Elgondolkodtatott, hogy vajon ha egyszer már nem leszek, vajon azok, akiket itt hagyok, gondolnak-e úgy rám, mint a lányra, akinek csodálatos élete volt?
Talán valóban így érdemes élni; hogy gondoljanak ránk ott, ahol már nem vagyunk.
Fel kell hozzá magunkat vértezni, és inkább akkor nekikezdeni, ha hangulatunk van ehhez a fájó, kissé nyomasztó, mégis gyönyörű utazáshoz a szív és a lélek emlékei között.
Egy anya emlék-vallomásai, olyan szeretettel, ami sosem múlik el.