Sarah Winman: Bádogember

"Attól, hogy nem emlékszel rá, a múlt még létezik. Azok a drága pillanatok még mindig ott vannak valahol."

Kiadó: XXI. Század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 220
Fülszöveg:
Az egész egy tombolán nyert festménnyel kezdődött: tizenöt napraforgóval, amit egy olyan nő akaszt ki a falra, aki hisz benne, hogy a fiúk és a férfiak csodálatos dolgokra képesek.
És van két fiú, Ellis és Michael, akik elválaszthatatlanok egymástól. És a fiúkból férfiak lesznek, aztán besétál az életükbe Anne, és ez mindent megváltoztat és nem változtat meg semmit.
Sarah Winman Bádogembere a nagy sikerű Amikor Isten nyúl volt és Csodálatos dolgok éve nyomdokaiban járó szerelmes levél az emberi kedvességről és barátságról, veszteségről és túlélésről.

A NIOK júniusi Könyvklubos olvasmánya, és mivel olyan sok pozitív véleményt olvastam róla molyon, hogy úgy döntöttem, megér egy próbát.
Itt is köszönöm a 21. század kiadónak, amiért küldtek recenziós példányt.

Bajban vagyok, mert már a történetet is nehéz röviden megfogalmazni: adott két fő(bb)szereplő, Ellis és Michael, de mellettük még ott van Annie és Dora akiket szintén meg kell említenem.
A történet pedig kettőjük – vagy helyesebb lenne azt mondani, hogy négyük – története.
Emlékekből festve,  melyekben a barátság az uralkodó szín, a szerelem csupán finomítja, az emberi sorsok furcsa összefonódása pedig teljessé teszi ezt a különleges képet.

Mondhatni vakon ugrottam bele a könyvbe. Többnyire. A molyos véleményeket csak átfutottam, főleg a csillagozások maradtak meg a fejemben, nem a valódi szavak, gondolatok.
Aztán a NIOK Facebook csoportban a hónap előrehaladtával egyre több lett a vegyes vélemény, úgy láttam, valaki vagy nagyon szerette, vagy nem.

Igazából én szeretek ennyire megosztó könyveket olvasni.
Már csak amiatt is, mert nincs, ami befolyásoljon; ha egy könyvet sorozatosan rossznak mondanak, akkor már én magam is előítéletekkel állok neki a könyvnek és ugyanez igaz akkor is, ha csupa-csupa pozitív véleményt olvasok: önmagamtól függetlenül felállítok egy mércét az adott könyv számára. Ilyen esetekkor egyébként sokszor ér csalódás.
Itt viszont nem állt fent se egyik, se másik eset: magam dönthettem el melyik tábort erősítem.
És az a helyzet, hogy képtelen vagyok dönteni, hiába fejeztem be a könyvet.

Egyszerre tetszett, és szerettem, és egyszerre bánom is egy kicsit, hogy elolvastam. Tetszett, Michael része, Ellis-é már jóval kevésbé ami már csak azért is volt ciki, mert utóbbiból volt több.
Igazából pont az bosszantott, ami egy regény alapja: a narráció.
Ebből a könyvből hiányzott a központozás. Teljesen. És ez engem idegesített, mert egyrészt kibillentett az olvasásból, másrészt párbeszéd esetén elég nehéz volt követni, hogy éppen kicsoda beszél, kivel.
Ugráltunk a jelen, a múlt között, miközben Elli emlékeiben. Tudom én nagyon jól, hogy mennyire nehéz váltakozó idősíkban írni, ahogy azt is, hogy ez a könyv valószínűleg okkal lett így megírva, de nekem néha akkor is követhetetlen volt, nagyon kellett koncentrálnom.
Aztán körülbelül a könyv felénél megkapjuk azt, amire én nagyon vártam: Michael szemszögét. És esküszöm, ő sokkal hamarabb és sokkal közelebb került a szívemhez, mint Ellis. Pedig mindkettőjüknek volt bőven kereszt a szekrényében.
Olyan dolgok, amiket mások és maguk előtt is titkoltak, hosszú évtizedekig. 

Mondhatnám, hogy a szereplők felhúzták számomra a könyvet, de nem mondanék teljesen igazat, én pedig nem szeretek nem igazat írni. Mert azzal oda a szavahihetőségem magam, és a blogot olvasók felé egyaránt.
Ellis egy ritka fura karakter, akinek a korát nem tudtam megállapítani (pedig tuti, hogy egy kis fejszámolással kijött volna az eredmény).  Az én fejemben egy olyan ötvenes férfi volt, aki kissé már belekeseredett az életbe. Vagy nincs igazam, csak én láttam én. Simán lehet.
Michael jóval különlegesebb,  érzelmesebb talán színesebb férfi is volt, és talán pont ezen tulajdonsága miatt olvastam szívesebben az ő részét. Azt, hogy miért is tűnt el, mit is csinált azalatt…kaland és élménygyűjtésnek nem volt híján, az biztos. Imádtam a franciaországi jeleneteit, azt, hogy szinte ott voltam vele, annyira élethűen és elképzelhetően volt leírva.

Mabel-ről, Dora-ról és Annie-ról szívesebben olvastam volna többet, több emléket. Nem mondhatom, hogy az utóbbi kettőnek bárcsak több szerep jutott volna, mert nem.  Ha olvastad a könyvet, tudod, miért nem. Pedig annyira szerettem őket (is). Nem mondom, hogy nem volt jó ez a két szemszög, de például Annie esetében felmerült bennem egy csomó kérdés. Tudta-e, mi a helyzet, és ez őt hogyan érintette? Csakhogy kettőt említsek.

Azt hiszem, ez a könyv nem való mindenkor mindenkinek. Sőt, biztosan nem. Kell hozzá egy hangulat, és arra se árt felkészülni, hogy szinte biztosan nem azt kapja az ember, amire mondjuk borító alapján számít.
Összetett történet és talán épp emiatt nem árt többször elolvasni.
Egyszerre furcsa és elgondolkodtató.
Egyszerre szerethető, és utálható.
Még most, jóval az olvasás után se tudom eldönteni, nekem merre dől inkább a mérleg.