Jojo Moyes: Álmok nyomában {Extrával}

"Sarah úgy érezte, ő Xenophón, hallotta odalentről a csatazajt, egész testét, egész lényét a ló bátorságára bízta. Mindenre képes volt, sebezhetetlen, tehetséges. Ő maga volt a harag és a dicsőség, nem akart semmit, csak életben maradni."

Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 544
Fülszöveg:London ​egyik eldugott zugában az idős Henri Lachapelle a lovaglás művészetére tanítja unokáját, Sarah-t. A tinédzser lány szorgalmasan és nagy fegyelemmel edz, hogy megvalósíthassa nagyapja álmát, és felvételt nyerjen a neves francia lovasakadémiára, melynek annak idején a „Kapitány” is büszke tagja volt. 
Amikor Henri váratlanul kórházba kerül, Sarah-nak egyedül kell boldogulnia a nagyvárosi környezetben: egymagában kell megbirkóznia az iskolával, a lova fenntartásával járó nehézségekkel, az anyagi gondokkal és mindazokkal, akik megpróbálják kihasználni helyzetét. 
Natasha a harmincas évei közepén járó sikeres jogtanácsos, aki félresiklott párkapcsolata nyűgei elől a munkájában keres menedéket. Életében csak még jobban összekuszálódik minden, amikor útjába kerül a beteg nagyapját ápoló Sarah. 
A lány és Natasha sorsa különböző bonyodalmak révén egyre inkább összefonódik. Ám Natasha nem tudja, hogy Sarah súlyos titkot őriz, mely napvilágra kerülve mindannyiuk életét megváltoztathatja…

Jojo Moyes az egyik kedvenc írónőm, ezt már többször hangoztattam, mind a blogon, mind pedig személyes beszélgetések esetében. Ám amióta újra kiadták a Mielőtt megismertelek című regényét, elég csendes a kiadó, már ami az írónőt illeti. Ezért is örültem nagyon, amikor megláttam, hogy új regénye jelenik meg. Ritkán rendelek elő ilyen gyorsan könyvet, ez már egyszer tuti.
Nem bántam meg, hogy a polcomon tudom, de nézzük részletesebben.

Sarah egy tizennégy éves lány, akinek két biztos pont van az életében: a nagyapja és a lova. Illetve talán még egy, az út, amit a Papa kijelölt számára.
Ám az élet közbeszól, Sarah-nak pedig át kell értékelni és gondolni mindent, amit eddig sziklaszilárdnak hitt. Vajon bízhat-e Natasha-ban, a rideg ügyvédnőben?  Vajon képes lesz minden akadályt leküzdeni egyedül?
Mikor válik a makacsság őrültséggé?
Egy ló valóban lehet az ember menedéke?

Igazából valamikor másfél évvel ezelőtt találtam rá Amazonon az angol kiadásra, akkor szépen felpakoltam kívánságlistára, aztán el is felejtődött az egész.
Nem is tudom, hogy bukkantam rá a magyar kiadásra, nem is ez a lényeg. Ami fontos, az-az, hogy megláttam, előrendeltem, kézhez kaptam és belevetettem magam.

Azt már az elején kapisgáltam, hogy ugyan hiába eredeti nyelven az első könyvei között van ez, itthon miért vártak ennyi időt a megjelenésével. Ugyanis nem éreztem a korábbi bármiáronolvasniakarom kényszert, ezzel csak úgy… elvoltam.
Nem akartam minden szabad percemben olvasni, simán letettem, bár azért volt bennem egyfajta kíváncsiság, hogy ennyi szálat, amivel az írónő dolgozik, vajon képes lesz a kontroll alatt tartani, vagy egy idő után feladja, és az olvasónak magának kell kibogoznia, hogy mit, hol, kivel, mikor?
Nem örültem volna neki túlzottan, főleg mivel ez nem egy krimi, ahol jó pont, ha az olvasó valóban az, ami: gondolkodó ember.
Szerencsére Moyes nagyon is kézben tartotta a gyeplőt.

Már megszokhattam volna az írónőtől, hogy nem fél nehéz, komoly, olykor nyomasztó témákat boncolgatni a könyveiben. Itt is annyi volt belőlük, amik külön-külön is kitettek volna egy önálló regényt, ám mégis képes volt pont olyan mértékben vegyíteni a témákat, hogy egyik se telepedjen rá az olvasóra, és ne húzza le.
Főleg Natasha szála vitte a hátán a könyv komolyabb részét: a gyámügy, a gyermekelhelyezés, illetve egy tönkrement házasság mind a nő vállát nyomta.
Az, hogy a gyermekelhelyezés koránt sem ideális Magyarországon, egy tény. Az, hogy külföldön se egyszerű, rengeteg jogi procedúra, ráadásul mind az üggyel foglalkozó ügyvédet, mind a gyermeket megviselheti, szintén tény, csak nem annyira ismert.
Annak, hogy az írónő szépen beleépítette a franciaországi Cadre Noir nevű lovasiskolát, nagyon örültem. Én magam is lovas vagyok, gyerekkorom óta lovagolok is, néhány évvel ezelőtt pedig volt szerencsém élőben látni a bécsi lovasiskola bemutatóját, ami mondhatom, hatalmas élmény volt. Gyanítom, hogy egy Cadre Noir bemutató is ilyen érzéseket válthat ki belőlem Ezzel kapcsolatban érdemes majd ránézni az extrára. Van abban valami csodálatos, és földöntúli, amikor egy fél mázsás állat, aki simán agyon is nyomhatna, együttműködik veled, megteszi, amit kérsz tőle. Ráadásul nem azért, mert kényszerítve van rá, hanem, mert meg akarja tenni.

Saját szerkesztés

Na, most, hogy kiáradoztam magam a lovasiskoláról, kicsit szót ejtek a szereplőkről, elvégre nélkülük nem lenne történet.
A tizennégy éves Sarah kifejezetten felüdülés volt. Annyira megszoktam már, hogy a tinédzserek a mostani könyvekben agyatlan libák, hogy jó volt egy ennyire érett lányról olvasni. Persze, fiatal volt, vétett egy csomó olyan hibát, amitől a könyv vége felé már a fejemet fogtam, hogy "Az ég áldjon meg, nyisd ki a szád, és beszélj!" mert egyszerűen annyira magától értetődő... de nem baj, végül is, egy talpraesett lánynak nevelték. Lehet, hogy az ő helyében én se akartam volna másra hagyatkozni.
Mindenkinek olyan Papát kívánok, mint amilyen a lánynak volt. Szigorú volt az öreg, és határozott elképzelései voltak a dolgokról, de ennek ellenére egy olyan utat mutatott az unokájának, amit nem hiszem, hogy sokan megkaphatnak. Egy olyan célt mutat, ami továbbviszi a lányt a legnehezebb helyzetben is.

Saját szerkesztés

Natasha és Mac adta a történet felnőtt, komolyabb oldalát. Lehet-e együtt élni valakivel, aki durván az ember lelkébe tiport? Sarah válik közöttük a kapoccsá, és ők maguk is rájönnek, egy idő után, hogy talán jár a második esély...nekik is. Tash a gyakorlatiasabb, két lábbal a földön álló típus, Mac viszont pont az ellentéte, a fotózás miatt néha olyan, mintha egy külön világban járna, amit csak ő lát az objektíven keresztül. Jó volt arról olvasni, mennyire kiegészítik egymást, főleg azután, miután "muszáj" volt együtt dolgozniuk.
Cowboy John kifejezetten kedveltem, annak ellenére, hogy nem szerepelt/beszélt sokat a történetben. De olyan biztos pont volt ő maga is, mint az istállója: lehetett rá számítani, ha baj van.
Sal arcát viszont nagyon szívesen nyomtam volna bele egy adag lócitromba, hogy legalább addig se beszéljen. Ennyire unszimpatikus, undorító, kihasználó szereplőt régen találtam.

Nem mondom, hogy Jojo Moyes csalódást okozott, mert szerintem ez a nő nem tud ilyet csinálni, bármit is ír, én szeretni fogom.
Bár tény, hogy ez a könyve kicsikét kevésbé került közel a szívemhez, mint az eddigiek.
Ennek ellenére bátran ajánlom olvasásra, bár nem feltétlen ezzel érdemes kezdeni az ismerkedést az írónő munkásságával. Sok témát érint, van, amelyiket mélyebben, másokat inkább felületesen.
Sok szereplővel dolgozik, és mindannyiuknak megvan a maga története és mozgatórugója, életük pedig olyan helyeken fonódik össze, amiről nem biztos, hogy elsőre gondolná az ember.
Abban viszont biztos vagyok, hogy az írónő megint tanított nekem valamit. Azzal a különleges, és megnyugtató érzéssel csuktam be a könyvet, ami akkor van az emberben mikor hisz. Elhiszi, hogy bármi lehetséges. Hogy az álmok valóra válnak.

Bejegyzés EXTRA

Korábban említettem a bejegyzésben a Cadre Noir lovasiskolát, ami fontos szerepet kap a műben. Keresgéltem az interneten, és találtam egy elég hosszú bemutatót. Igazából többet is, de ebben van az a feladat, ami Sarah nagyapja pályájának szempontjából fontos, ezért választottam ezt a videót. Nem mondom meg, melyik ez a mozdulat, ha elolvassátok a könyvet úgyis tudjátok majd, meg egyébként is, az egész bemutató nagyon szép, érdemes rászánni az időt, és megnézni.

*Hikari