Ella Maise: Imádlak Jason Thorn

„A saját utamon akartam járni, nem pedig Jason Thorn árnyékában.”

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 496
Fülszöveg:
Az első perctől kezdve odavagyok érte… 
Jason Thorn… a bátyám legjobb gyerekkori barátja. 
Ó, hogy milyen iszonyatosan szerelmes voltam ebbe a fiúba! Ugye milyen romantikus? Ahogy az ember lánya érzi az izgalmas bizsergést, amikor először átéli, amint szárnyra kapnak azok a híres pillangók – és csakis Jason miatt! Csakhogy egyszer véget ér a tündérmese, sárba tiporják az álmaidat, utána pedig biztos, ami biztos, darabokra törik a szívedet is. Ez a fiú pontosan ezt tette velem. 
Miután túljutottunk az álmok sárba tiprásán, ő lett az a srác, akit messze elkerültem. Amikor egy szörnyű tragédia történt a családjában és elköltöztek, én készen álltam arra, hogy mindörökre elfelejtsem. 
Mára igazi filmcsillag lett belőle. Olyan szupersztár, akiért a nők őrjöngő lelkesedéssel rajonganak. Olyan ez, mint egy valóra vált álom, ugye? Szerintem egyáltalán nem. 
Hogy ki vagyok én? Olive, egy újdonsült írónő. Vagyis hát ÉN írtam azt a könyvet, amit filmre visznek, mégpedig Jason főszereplésével! Ezenkívül az internet azzal van tele, hogy én vagyok az a szerencsés lány, akit a szupersztár Jason Thorn hamarosan feleségül vesz. 
Most megint azt gondolod, hogy a világ legmázlistább csaja vagyok? Hát nem. Szó sincs semmi ilyesmiről. 
Ella Maise, nemzetközi bestsellerszerző első, magyar nyelven megjelenő kötetében kilép a hétköznapok szürkeségéből, és egy varázslatosan romantikus világba repít.

Rettentően vártam, hogy ez a könyv végre a polcomon lehessen, és olvashassam. Csak épp arra nem számítottam, hogy mire eljön az idő, hogy megtudjam, mit szeret mindenki Jason-ban, elmegy a kedvem az olvasástól. Úgyhogy az egész ismerkedés csúszott.

Az Álomgyár kiadónak ezúton is hálás köszönetem a recenziós példányért és a türelemért.

Hősnőnk Olive, aki első könyvével rögtön a sikerlisták élére kerül, és annyira beindul neki a szekér, hogy a regényéből filmet akarnak készíteni, kihasználva a népszerűségét.
A film férfi főszerepét pedig nem más kapja, mint az ünnepelt, de annál viharosabb élettel rendelkező filmcsillag, Jason.
Aki mellesleg a lány gyerekkori első szerelme.
Akivel mellesleg hősnőnk évek óta nem találkozott, ám az érzései nem múltak el.
Mi lesz, ha két ember útjai újra találkoznak?  Lehet-e valami a gyerekkori álmokból?

Amikor anno megláttam Veronikánál az értékelést, majd később a hírt, hogy érkezik magyarul, ment is kívánságlistámra.
Ez van, nem tehetek róla,  mert 1) néha egyszerűen igényem van ezekre a cukormázas fulllehetetlendeéppezértolvasom romantikus történetekre, 2) nagyon jó ponttal indulnak nálam azok a könyvek, ahol már gyerekként ismerték egymást a szereplők, aztán valami ok miatt elválnak útjaik, hogy aztán újból találkozzanak. Ez a koncepció ad egy alapot a kapcsolatuknak, és kevésbé érzem instant, első látásra szerelemnek. A közös múlt valahogy realisztikusabbá tette a könyvet számomra, még annak ellenére is, hogy tudtam jól, a történet maximum bődületesen nagy mázli segítségével történhet meg hús-vér emberrel.

Ez a könyv azt hiszem a lehető legjobbkor talált rám: épp olyan időszakban voltam (vagyok?), amikor úgy éreztem, már eleget olvastam az évre, nem igazán kötött le semmi, bármit vettem a kezembe, csak nyögtem-nyekegtem, húztam a számat és végül félretettem.
Aztán jött Ella Maise regénye, és beszippantott.
Majdnem ötszáz oldal, én magam is meglepődtem, hogy mennyire gyorsan, könnyedén és szívesen haladok vele. Nem tudom, hogy azért éreztem-e így, mert a stílus nagyon olvasmányos, vagy mert pont egy ilyen last vegas-i álom regényre volt szükségem ahhoz, hogy elmozduljak a holtpontról, de egyszerűen kész, végem volt.

Vannak könyvek, amik pont jókor kerülnek a kezembe…ez egy ilyen könyv volt. Szórakoztató, kicsit álmodozó, kicsit las vegas-i csillogású,  szívdobogtatóan romantikus, arcpirítóan erotikus, röviden minden megvolt benne, hogy egy igazán kellemes olvasmányélménnyel gazdagodjak.

Hogy miért nem vagyok ennek ellenére sem száz százalékban elégedett? Először is, az utolsó százötven-kétszáz oldal miatt. Mikor elkezdtem olvasni, örültem neki, hogy szereplőink végre nem esnek egymásnak az első adandó alkalommal, ám mintha az írónő egy idő után megunta volna kerülgetni a forró kását, mert többször vetkőztek le hőseink, mint ahányszor ruhában voltak. Amivel nem is lenne baj, csak egyszerűen sok volt már egy idő után. Amilyen örömmel kezdtem a könyvbe, annyira elfintorodtam a végére, és sóhajtottam, hogy „na, már megint?!”

A másik a kiaknázatlan lehetőségek.  Hogy reagált vajon a kialakult helyzetre Olive családja? Egyáltalán mi volt a helyzet velük? Megan mindig ilyen karót nyelt némber, vagy csak ha munkáról van szó? Mit csinál Jason, ha épp nem színészkedik? Miért volt Dylan évekkel ezelőtt ekkora tapló? Annyi de annyi kérdés maradt még bennem, de sajnos az írónő egyikre se adott választ, legalább is nem kielégítőt, és ezért be kell vallanom, kicsit csalódott vagyok. Van bennem még valamennyire remény, hogy a következő kötetben kapnak még mellékszereplőként szerepet, de…

Egyébként ha már szereplők, Olive egy olyan női karakter lett, aki miatt nem lett percenként kétszáz a pulzusom, és forrt fel az agyvizem. Ennek ellenére ő se hibátlan, sőt, néha az agyamra ment a felesleges gondolkodásával, és teóriagyártásával, de még így is sokkal szimpatikusabb volt, mint a legtöbb női karakter a hasonló kaliberű könyvekben. Kifejezetten jó volt, hogy íróként dolgozott, az ihlethiányát nagyon meg-  valamint át tudtam érezni. Mondjuk áldottam volna, ha hamarabb kinyitja a kicsi száját, és nem rágódik ennyit a dolgokon, mert a belső monológokat nem igazán kedvelem. Se nála, se másnál.

Jason-ről nehéz úgy írni, hogy annak ne áradozás legyen a vége. Ja, hogy nem csak áradozni tudnék róla, merthogy nem éppen jó pont nálam ez a „csak-azzal-gondolkodik-ami-a-lába-között-van” dolog? Ez van. Attól még egy irtó kedvelhető karakter, akiben van alázat a szakma iránt, még annak ellenére is, hogy az utóbbi időkben inkább a botrányai, mint a szerepei miatt beszédtéma. Kifejezetten tetszett, hogy nem szeretett bele rögtön Olive-ba, bár a folyamatosan „Picúr” egy idő után már megfeküdte a gyomromat.
Nagyon jót tett ennek a könyvnek a váltott szemszög is, hogy mindkettőjük fejébe belepillanthattunk.

A mellékszereplőkről sajnos nem tudtunk meg sok mindent, Olive szüleiről szívesen olvastam volna többet, ahogy Jason és a munkatársai kapcsolatáról is. Lucy-t kedveltem meg a legjobban a bandából, fergeteges stílusa van, a szövegei igazi jó lendületet adtak a történetnek. Alig várom, hogy olvashassam magyarul az ő történetét is, mert ez a csaj zseniális, és megérdemli az önálló kötetet.

Tökéletes kikapcsolódás, ami ugyan klisés egy kissé, de jelen helyzetben ez kit érdekel?! Engem biztosan nem. Kicsit kevesebb részletes +18-as jelenettel, és több lehetőség kibontásával tökéletes lett volna ez a könyv.
Ennek ellenére nem bántam meg, hogy időt szántam a történetre,  és biztos vagyok benne, hogy az írónő többi könyvét is el fogom olvasni. Aki csak ki akar szakadni a stressz, a mókuskerék, és a szürkeség végeláthatatlanságából, azoknak nagyon jó választás lesz ez a könyv.

*Hikari