Martin Pistorius: Néma üvöltés

"Álmaink határait önmagunk jelöljük ki. Egyetlen dolog fontos csupán: az, hogy mindenki a saját álmát álmodja!"

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 284
Kiadás éve: 2013
Fülszöveg:
A ​12 éves Martint egy ritka és kíméletlen betegség támadta meg. Először elvesztette a hangját, később kómás állapotba került, majd kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok tanácstalanok voltak. Martin aggódó szüleivel közölték, hogy egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében a kisfiú értelmi képességei egy csecsemő szintjére zuhantak vissza, és legfeljebb 2 éve van hátra. Egy súlyosan beteg gyermekekkel foglalkozó intézménybe utalták, miközben Martin látszólag fel sem fogta mi történik vele. Nem beszélt, még csak nem is pislogott. Amit azonban senki nem sejtett, hogy a mozgásképtelen test börtönében egy érző és gondolkodó fiú lakott, élve eltemetve…
Martin szülei az orvosok ítélete ellenére sem adták fel a küzdelmet. Mindent feláldoztak, hogy újra mosolyogni lássák az egykor eleven és tehetséges gyermeküket. És a csoda megtörtént. Tíz évvel később Martin teste lassan „felébredt" hibernált állapotából, és ami még meglepőbb, kiderült, hogy a fiuk értelmes, gondolkodó felnőtt lett. Gyermek és férfi egyszerre, két lélek egy testben, aki nem emlékezett a betegsége előtti időkre, de a számítógép segítségével újra megtanult beszélni. Azóta megtalálta élete szerelmét, megnősült és sikeres vállalkozást indított. Mert élni jó, és a csodák megtörténnek, ha hiszünk bennük!
A Néma üvöltés végtelenül megható, őszinte és lélekemelő vallomás egy csodás felépülésről és a szeretet erejéről. Martin újjászületésének igaz története fontos üzenet minden érző ember számára, hogy értékeljük saját életünk minden percét, és az emberi akaraterő csodáját.





Azt hiszem, én egy mazohista ember vagyok, legalább is, ha azt veszem alapul, milyen lélektépő könyveket veszek a kezembe és olvasok el önként.
Bár az is igaz, hogy novemberben valahogy nem volt kedvem/erőm olvasni. Emiatt döntöttem úgy, hogyha másnak nem is, legalább a havi NIOK témához kapcsolódva jussak már egy regény végére.
Így került a kezembe ez a kötet is. Régóta volt már a várólistámon, de eddig csak kerülgettem. Eddig…

Martin Pistorius-nál tizenkét éves korában diagnosztizáltak egy ismeretlen eredetű és prognózisú degeneratív idegrendszeri elváltozást, amit ugyan beazonosítottak az orvosok, de a kezeléssel kapcsolatban mosták kezeiket. A fiú elméje hét év „éber kóma” után visszatért az élet, azonban ennek ellenére is hosszú és akadályokkal teli út állt előtte, hogy a szellemi fogyatékos skatulyából újra a társadalom teljes értékű tagjává váljon.
Hit, remény, szeretet egyaránt mozgatórugója ennek a könyvnek. Egy fiatalember számára, aki tudja, hogy létezhetnek csodák.

Ez az év azt hiszem ilyen (volt) számomra: sorra kerültek a kezembe az elgondolkodtató regények. Ebben még nem is lenne semmi meglepő, ha ezek az „elgondolkodtató könyvek” nem egytől-egyik igaz történetek lettek volna.
Persze, egy fikció is képes elgondolkodtatni, hordozhat olyan mondanivalót, de valahogy ha tudod, hogy a szavak, amiket épp olvasol, valóban megtörténtek egy emberrel… valahogy hitelesebbé teszik az egészet. Nem tudom jobban kifejezni magamat.
Az ilyen emberek történetei inspirálnak.
Erővel töltenek fel.
Büszkévé tesznek, hogy tudom – még ha több tízezer kilométerre is -, de ilyen emberek élnek, harcolnak, szeretnek.

Martin történetének megismerése közben rengeteg érzés kavargott bennem.
Felkavaró volt olvasni ezt a történetet. A kiszolgáltatottság, ami a könyv több, mint felén jelen volt, valahogy összefacsarta a szívemet, és még mindig libabőrös a karom, pedig jó néhány órája befejeztem.
Nem, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne tudjak kimondani egy olyan egyszerű mondatot sem, hogy „Kérném a sót”, „Köszönöm!”, vagy „Szeretlek”.
Nem tudom elképzelni azt az érzés sem, amikor meg akarok vigasztalni valakit, csak átölelni, de képtelen vagyok rá, mert nem tudom irányítani a testemet.
Mintha Martin gondolatai, a belső hangja folyamatosan egy méteres sziklafalba ütközött.
Reménykeltő volt olvasni ezt a történetet. Hiába volt az út rögös, kanyargós, és hosszú, se Martin,  se a családja nem adta fel.

Megkérdőjeleztem dolgokat, miközben olvastam ezt a könyvet. ahogy Martin számára kinyílt (újra) a világ, és olvasás közben felfedeztem vele, én magam is gondolkodni kezdtem: van értelme mindig rohanni?  Miért félünk a csendtől (miért van szükségünk rádióra, tévére, vagy csak üres fecsegésre állandóan)? Meg tudjuk fogalmazni az álmainkat? Vannak-e még álmaink egyáltalán?

Azt hiszem, egy ilyen küzdelemhez nem csak Martin-nak kellett nagyon erősen akarnia, hanem azoknak is, akik mellette harcoltak/a környezetében éltek.
Ha te nem akarod igazán, akkor fejre is állhat a környezeted, nem leszel rá képes. De azt hiszem, ha eldöntöd magadban, hogy képes vagy rá, akkor húzod magaddal a körülötted lévőket, és ha a fene fenét is, nem lesz olyan, ami előbb-utóbb nem válik valóra.
Legalább is nagyon így éreztem olvasás közben. Gyanítom, ha Martin lemondott volna saját magáról, akkor most nem itt tartana, hanem még mindig valamelyik otthonban töltené a napjait, előkével a nyakában.
De mivel ő maga akarta a fejlődést, akart kitörni a helyzetéből, így képes is volt rá. Néha valóban csak elhatározás kérdése a dolog.
Az pedig, hogy a szülei, főleg az édesapja mekkora hittel és elhivatottsággal állt mellette, csak becsülni tudom.

Úgy éreztem, ezt a helyzetet az édesanyja nehezebben fogadta el. Azt kifejezetten sajnáltam, hogy Davidről is Kimről, arról, hogy ők hogyan kezelték a helyzetet éveken keresztül, kevés szó esett.
A gondozók néha megbotránkoztattak, máskor mosolyra késztettek, pont úgy, ahogy a különböző emberek különböző reakció is. Sajnos Vilma-kból és Joanna-kból van kevesebb a világon, és ez elszomorító.

Mikor befejeztem, egy egészen apró hiányérzet azért mozgolódott bennem. Nem okozott akkora katarzist, mint a többi „igaz történet”, amit olvastam, és nem tudom megmondani, miért, vagy miben volt kevesebb.
Ettől függetlenül rengeteg kérdés merült fel bennem olvasás közben és után is. Martin lelkiereje, küzdene akarása, és kitartása, példa értékű.
A könyv legfontosabb tanulsága az volt számomra, hogy először magunkban kell hinnünk, aztán hisznek bennünk mások; először magunkat kell szeretni, mielőtt képesek vagyunk másokat is szeretni; először magunkat kell elfogadnunk, hogy másik is elfogadjanak minket.

*Hikari