Emma Rowley: Hová lettek az eltűntek?

„...néha az embernek csak el kell mennie.”

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 368
Fülszöveg:
A nevem Kate. 
Önkéntes vagyok egy helyi segélyszolgálatnál. A fiatalok, akik elszöktek otthonról, engem hívnak, hogy üzenetet küldjenek a szeretteiknek. Nincs faggatózás, nincsenek kérdések. 
Nincs túl sok hívás, és az a néhány is általában rövid és tétova, vagy csak telefonbetyárkodás. 
De ma reggel egy Sophie nevű lány telefonált. 
Az a dolgom, hogy felvegyem a kapcsolatot a szüleivel, és tudassam velük, hogy a lányuk biztonságban van. 
A gond viszont, hogy Sophie nincs biztonságban. 
És Sophie az én lányom. 
Emma Rowley thrillerében átélhetjük egy édesanya leghátborzongatóbb csatáját, amit a gyermeke védelmében kell megvívnia.

Néha – oké, nem csinálok rendszert belőle -, ki szoktam lépni a komfortzónámból. Egyrészt, hogy ne unjak rá a kedvelt műfajokra, másrészt, hogy tágítsam az érdeklődési körömet, biztosabban tudjam, mi az a műfaj, amivel érdemes próbálkoznom és mit kerüljek inkább.
Itt is köszönöm az Álomgyár kiadónak a recenziós példányt.

Hősnőnk Kate, egy édesanyja, akinek már több, mint két éve elszökött a lánya. A nő egy telefon segélyszervezetnél önkéntes, ahová elszökött fiatal telefonálhatnak be név nélkül, hogy megnyugtató üzenetet hagyjanak az értük aggódók számára.
Az egyik műszak során olyan hívást kap, ami felkavarja az addig se teljesen nyugodt állóvizet.
Sophie telefonál be. A lánya. És nem úgy hangzik, mint akivel minden rendben lenne.
Innentől kezdetét veszi egy elkeseredett anya küzdelme a gyermekéért, egy arcnélküli ellenség, a hatóságok, a családja, és talán a saját ép elméjével szemben is.

Mielőtt belekezdenék a blogbejegyzés mélységeibe, egy vallomással tartozom: a thriller nem feltétlenül az én műfajom. Olvastam ugyan jókat és kevésbé jókat is a felhozatalból, de még ennek ellenére se ez a fő zsánerem. Néha ugyanakkor jó más irányba is kacsingatni.
Akkor pedig főleg, amikor az egyik kedvenc íród a könyv fordítója. Úgy bizony! Annak, akinek ezt a néhol hátborzongatóan pszichére-ható, néhol kissé unalmas könyvet köszönhetjük magyar nyelven, az nem más, mint Szaszkó Gabriella!
Ő a no. 1. indokom arra, hogy én ezt olvasni akarjam. Innen is hála és köszönet minden igényes és jó fordítónak.

Igazából érdekes volt az alapkoncepció. Ha az ember figyeli a híreket, akár a TV-ben, akár a rádióban gyakran hall eltűnt gyerekekről, ahogy a tejes dobozon is szembe jöhetnek veled olyan gyerekek képei, akik évekkel ezelőtt váltak köddé.
Hogy azóta hallott-e róluk bárki, vagy esetleg elő is kerültek, senki nem tudja.
Emma Rowley egy olyan, napjainkban is aktuális témával dolgozott, amiről muszáj beszélni, mert a hallgatás, és a nem tudás lassan ölő méreg.

Eddig nem nagyon figyeltem, de ennél a könyvnél megfordult a fejemben, hogy vajon számít-e a fordító? Ha más ember akarja átültetni magyar nyelvre, vajon akkor is kivált érzelmeket belőlem, felszisszenek olvasás közben?

Három részre osztható a regény, nekem főleg az első tetszett, aztán a második Sophie szemszöge miatt, a harmadikkal  viszont minden voltam, csak elégedett nem.
Belelátunk egy nő életébe, aki még nem adta fel a reményt, és hisz abban, hogy hiába teltek el évek, a lánya még él, és elő is fog kerülni. Elgondolkodtató és megdöbbentő volt belelátni abba a szélmalomharcba, amit a rendőrséggel kellett vívnia. A hatósági szervekkel, akik talán nem is kezelték az ügyet kellő komolysággal és odafigyeléssel, akik egy idő után már nem is kapták fel a fejüket az új fejleményekre, csak Kate mentális egészségét kifogásolva legyintettek. Komolyan MI EZ? MI?
A másik, akinek a gondolataiba „jó” volt belelátni, az Sophie. Egy fiatal lány, aki valamilyen érthetetlen (próbáltam, de nem tudtam megérteni) okból, hozott egy rettentő buta döntést, és ez az egész életére kihat a későbbiekben. Érdekes volt olvasni arról a párfordulásról, ami lezajlott benne. Az elején mindent megtett, hogy hozzá menekülhessen, aztán pedig sorra kereste a lehetőségeket, hogy elmenekülhessen tőle. Megdöbbentő, mégis az-az életösztön, ami benne mozgott, valahogy elismerésre méltó.

De nem csak anyának és lányának a karaktere ébresztett bennem gondolatokat. Hanem például Lily is. Egy szegény öreg néni, akinél a demencia jelei egyre jobban megmutatkoznak, hiszen félrebeszél, kihagy az emlékezete. Vagy az is lehet, hogy nem. Pont, ahogy Kate, az olvasó is rejtett jeleneteket, ki nem mondott üzeneteket kezd keresni a sorok között.
Nicholls nyomozóval valahogy nem jutok dűlőre, ahogy Dr. Heat karakterével sem. Mindkét karakternek megvoltak a maga indokaik, igaz más okból, de valahogy egyikőjük mellett se tudtam úgy igazán állást foglalni.

Összességében ez egy izgalmasan induló thriller, ami a közepe felé még mindig tartja a szintet, mielőtt a végén mélyrepülésbe kezdene. Szívem szerint az utolsó hatvan oldalt vagy teljesen kivágnám, vagy átírnám.
Sokat lehet rajta morfondírozni, a karaktereit tetteit elemezgetni, de azért nem eszi bele magát több hétre az ember gondolatai közé.
Kicsit olyan érzésem van, hogy a jó fordító ellenére az alapanyag hagy kívánnivalót maga után.
Keserű egy picikét a szám íze.
Kár érte.

*Hikari