K. A. Tucker: Egyetlen kis hazugság (Tíz apró lélegzet 2.)

 „Menj, élj, és engedd meg magadnak, hogy hibákat véts!”

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 384

Fülszöveg:

Menekülés ​a hazugságok elől

Livie Cleary mindig is maga volt a tökéletesség – de hamarosan rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem is olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják, és az ember bizony néha hibázik, miközben próbálja kideríteni, ki is ő.

„Hadd legyek rád büszke!” Ezek voltak Livie apjának a hozzá intézett utolsó szavai. A szülei tragikus halála óta eltelt hét évben Livie minden tőle telhetőt megtett, hogy minden egyes döntésével, szavával, tettével eleget tegyen ennek, miközben hatalmas erővel és érettséggel gondoskodott a nővéréről. De most, hogy elkezdődnek az egyetemi évei, váratlan kihívások teszik próbára a kitartását – és a szívét.

Livie sziklaszilárd tervvel érkezik a Princetonra, és ezt végig is akarja vinni: remek eredményeket érni el az óráin; bejutni az orvosira; és találkozni egy rendes, tiszteletre méltó sráccal, akihez egy nap majd hozzámehet. Tervében egyáltaln nem szerepelnek vodkabombák, sem egy imádnivaló, bulikirálynő szobatárs, akinek nem tud nemet mondani, sem Ashton, az evezőcsapat arrogáns – és hihetetlenül vonzó – kapitánya, aki eddig sosem látott dühkitöréseket vált ki Livie-ből. Ami ennél is rosszabb, hogy Ashton a legjobb barátja és lakótársa annak a Connornak, aki viszont tökéletesen megfelel Livie elvárásainak. De akkor meg miért Ashton jár folyton a fejében?

Azért amikor négy éven keresztül vársz egy folytatást, az durván próbára tudja tenni a türelmi és tűrőképességed. Majd jön az a pont, hogy elengeded, abből magyar megjelenés nem lesz.

Aztán mégis, és te úgy örülsz, mint egy gyerek karácsonykor. Hogy aztán megkaphasd a kötetet karácsonyra.

Na, valahogy így indult el minden velem és  a könyvvel.

Ezúttal Livie, Kacey húga kerül középpontba. A lány felvételt nyert és el is kezdi tanulmányait a Princeton-on, ezzel pedig új világ nyílik meg előtte, egy olyan, ami tele van vodkabombákkal, srácokkal, kihívásokkal, és nehézségekkel.
Vajon az álmok, amik gyermekként féltve őriztünk, kell, hogy meghatározzák a felnőttkorunk jelenetét, esetleg a jövőnket?
Létezik-e egyáltalán olyan, hogy „tökéletesség?”
Ha letérünk egy magunk által kijelölt úton, akkor gyengék vagyunk?

Már akkor tudtam, hogy Livie története érdekel, amikor még mesében nem volt szó magyar megjelenésről. Hiszen, ahogy az előző kötetben is megfogalmazza, a szülei elvesztése számára is trauma, ő is szenved tőle, csak nagyon máshogyan, mint a nővére.
És ez ebben a kötetben jön elő igazán. Ahhoz képest, hogy egy fiatal tizennyolc évesről beszélünk, az élettapasztalatai enyhén szólva is szegényesek.
Én értem, hogy mások miért szeretik K. A. Tucker-t annyira. Értem, hogy én miért szeret(t)em annyira, de ez a kötet most össze is jött, meg nem is.
Kicsit úgy éreztem magam, hogy egy nagyon jó alapkoncepció lett  elrontva a létező összes NA klisével. És ennek ellenére, hogy ezek szúrták a szemem, mégse tudtam letenni. Ellentmondásos vagyok? Nos, legalább egy hullámhosszra kerültem Livie-vel.

Én kifejezetten élvezek mostanában újrakezdésről, az egyetemi élet kezdetének buktatóiról olvasni, bár az okát nem tudom, miért van ez így.
Az Egyetlen kis hazugságban pont ezt kaptam meg.
Akár könyvről, akár való életről van szó, új helyzetbe kerülni mindig kihívás, és embere válogatja, hogy ezzel hogy birkózik meg.
Persze, próbáljon ki karakteridegen dolgokat, tágítsa a komfortzónáját, tegyen meg olyasmit, amit eddig nem mert… de azért tudja, hol a határ.
Ami viszont nagyon tetszett, és számomra felhúzták az olvasmányélményt, -akármilyen furcsán is hangzik – az önkénteskedést bemutató jelenetek. Derrick és Eric annyi pozitív pluszt adott a könyvhöz, és a hangulathoz, hogy róluk olvasva elfelejtkeztem még a lelki nyűgökről is, amikkel hősnőnk nem tudott dőlőre jutni. Mondjuk már egy ideje észrevettem magamon, hogy közelebb állnak hozzám azok a könyvek, amikben kisgyerekek (is) fontos szerepet kapnak. Lehet, üzenni akar az univerzum?

Livie egyébként, ha éppen nem kattogott feleslegesen, egy kedvelhető karakter volt, akit teljesen más okból szeret meg az olvasó, mint a nővérét. Érdekes volt olvasni erről az egész „minden-előre-eldöntetett” szemléletéről, és arról is, hogy ezt mennyire nehezen hagyja maga mögött. Aztán rájön, hogy az élet nem szereti az ennyire kőbevésett jövőterveket, és szép lassan le mer lépni arról az útról, amit kitaposott magának.
Ebben pedig nagy segítségére volt Dr. Stayner. Komolyan mondom, már a korábbi kötetben is megállapítottam, hogy a pasi zseniális, de valahogy itt kapott igazán nagy szerepet. Talán épp azért tudtam ennyire megszeretni, mert újra bizonyította, hogy a sokszor fura módszerei igenis eredményre vezetnek, és bizony a könyv vége felé már inkább éreztem egy nagyon jó barátnak, mint dokinak.

Természetesen, nehezen lehetne romantikus könyvet írni férfi karakter nélkül és itt jön az a pont, amiért bizony nem igazán vagyok elégedett. Miért, komolyan kérdezem MIÉRT kell majdnem az összes NA könyvbe szerelmi háromszöget erőltetni? És most nem a Dana-Ashton-Livie, háromszögre gondolok mert ez kellett, hogy értelmet nyerjenek későbbi tettek; hanem a Connor-Livie-Ashton háromszögre. Egyszerűen ne(m)! Idegesített ez az egész felállás.
Pedig Connor tényleg aranyos srác volt, valóban az a típus, aki beleillik hősnőnk előre megtervezett jövőjébe, míg Ashton nem éppen érdemelné ki a Világ Legjobb Pasija címet, és külön-külön mind a két karakter nagyon remek volt. De ez a háromszög, amibe bele lettek erőltetve, egyszerűen elrontotta a dolgokat. Egyébként részemről Ashton párti voltam már az elején és ez később se változott.

Ugyan egy folytatásról beszélünk, de akkor is el lehet olvasni, ha az előző kimaradt, mert megállja a helyét, és ez mindenképp előny.
De azért nem minden szép, és jó és tökéletes, ahogy erről fentebb is írtam.
Végül is nem nagyon tudtam letenni, tehát nem tagadom, hogy olvastatta magát, de annyi felesleges kör volt benne, hogy a végére már én forgattam a szememet. Meg lehetett volna oldani máshogy is… vagy inkább nem kellett volna látszatproblémákkal teletömni a könyvet, igen, az határozottan jobb lett volna.
Ennek ellenére rettentően várom a harmadik kötetet, ahogy olvastam, abban Cain lesz a főszereplő. Egy újabb olyan karakter, aki nem hagyja nyugton a gondolataimat, és nagyon kíváncsi vagyok rá és az ő történetére.