Novellázzunk: Zenemágia
Az emberek sokfélék, így nem is csoda, hogy különböző dolgokban éljünk ki a bennünk szunnyadó, vagy éppen nagy tűzzel égő (kinek mi, ugyebár) kreativitásunkat. Van olyan barátom, akinek a grafikai munkáitól elakad a szavam, másvalaki olyan tortákat készít, amit vétek lenne megenni... nos, én pedig írok. A blogposztok mellett novellákat.
Fogadjátok szeretettel a legújabbat.
K. A. Hikari: Zenemágia
Fogadjátok szeretettel a legújabbat.
K. A. Hikari: Zenemágia
Az
emberek szíve már nem fogékony a mágiára. Nem hisznek a csodákban, a
varázslatban, abban, hogy a zenével teremteni lehet.
Az
erdőm haldoklik. Én magam is évtizedről évtizedre gyengébb leszek. A többiek -
a családom, a barátaim -, az életvarázsukat adták azért, hogy ez a hely ne
legyen az enyészeté. Hogy ne tűnjön el, hogy kaphasson még egy kis haladékot.
Külsőleg
hasonlítok egy emberre, talán el is tudnék vegyülni a világukban a fehér
bőrömmel, a barna hajammal és barna szememmel, ha nem lenne a hátamon a
szivárvány minden színében pompázó hártyavékony szárnypár. Nurul vagyok, más
néven erdőtündér, és próbálom menteni, ami menthető, miközben várok.
Már
hosszú évek óta nem született Játékos az emberek birodalmában és nem tudom, hogy
találkozom-e eggyel is, mielőtt az utolsó csepp varázserőm is elszivárog.
Nincs
rá semmi garancia, vagy bizonyíték, hogy a mai nap más lesz. A reményem, ami a
kezdetekkor még virágként bimbózott a lelkemben, egyre hervadtabb. Nehéz minden
nap kitartani, amikor már nincs mögöttem senki, aki átölelne, és a fülembe
súgná, hogyha hiszek, akkor minden rendbe fog jönni. Jelenleg semmi sincs
rendben és már abban se vagyok biztos, változik-e bármi is.
Szükségem
van a Játékosra, hogy visszaadja az erdőmnek a régi erejét, pompáját, olyanná tegye,
amilyennek lennie kellene. Mielőtt minden visszafordíthatatlan lesz.
Igyekszem
talpamat gyengéden letenni a fűre, a szálak ennek ellenére is fájdalmas
nyöszörgéssel porrá törnek léptem alatt, így megállok, bocsánatkérésként adok a
mágiámból, amiért bántottam őket. Körülöttem kizöldül a száraz, szúrós fű.
Észnél kell lennem, mert a föld anélkül vehet el tőlem mágiát, hogy feltűnne, úgy
döntök, inkább lebegek. A szél is csak fáradtan, elgyötörten köszönt, ahogy
felemel a talaj fölé.
Elkeseredetten
kerülgetem azokat a több ezer éves fákat, akik már nem bírták tovább a
szenvedést, és egyszerűen kidőltek, elszáradt leveleik avartakaróként fedik a
földet.
A
folyóhoz érve elszorul a torkom. Az egykor erővel, élettel teli víztömeg
napról-napra csökken, mostanra csak gyengéden csordogáló csermely lett.
Megállok a parton, szomorúan pillantok a gazdátlan zongorára, aztán inkább
leguggolok, vigasztalást remélve simítok végig a vízfelszínen, mire az rögtön,
az ujjaim, majd a csuklóm köré tekeredik.
Dúdolni
kezdek, érzem, ahogy azonnal szívni kezdi az élet varázslatomat, így néhány
pillanat múlva elveszem a kezemet. A víz felcsapódik, megérinti az ujjaimat,
egyszerre kér még, és köszöni meg az erőmet. Nem tudom, meddig vagyok képes ezt
csinálni. Csurgatom a mágiámat, mindig csak egy kicsit, így hosszabbítva az
erdőm, és rövidítve a saját életemet, de ez nem mehet így örökké.
Odalépek
a folyóparton álló öreg hangszerhez, azonban hiába nyomom le a billentyűit,
néma marad. A fa ugyan reagál az érintésemre, a halkan dúdolt Daydreaming kezdőakkordjaira, de annyi
varázserőm már nincs, hogy meg is tudjam szólaltatni. Pedig a zene lenne ennek
a helynek a valódi gyógyítója, ha az ezernyi hangjegy vidám, csalfa gyermekként
meglovagolná a szellőt, mindenhová eljutva, és újat teremtve.
Elkeseredettségemben
és tehetetlenségemben hagyom, hogy kibuggyanjon néhány néma könnycsepp a szemem
sarkából, de mielőtt letörölhetném, a szél felszárítja és csendesen súgja a
fülembe, elfütyülve mellettem, hogy ne legyek szomorú.
Van
megoldás.
Egy
Játékos lépett be a fűzfák kapuján.
Túlságosan
elmerültem a szomorúságban, pedig hallanom kellett volna a fűzfák ágainak halk
suhogását, ahogy szétválnak, hogy beengedjék azt a személyt, akire eddig
vártam.
A
szél sok mindent lát és hall, és sosem hazudott nekem. Némán kérem, hogy
emeljen fel, fonjon körbe, hadd tűnjek el innen a lehető leggyorsabb és
maradjak mégis elég közel.
Eltávolodok
a folyótól és a zongorától, elbújok az egyik fa lombkoronájában, hogy aki belép
ne vehessen észre, csak fél szemmel pillantok ki, hogy én viszont halljam és
lássam őt.
Nincs
rajta cipő, a lábujjait mélyen a földbe ássa, mintha letenné a névjegyét,
bemutatkozna a talajnak. A pólója és nadrágja fekete, mint a viharfelhők, a
haja vörös, mint a naplemente, amely megcsókolja az eget a nap végén, a szeme
olyan zöld, mint a zsenge fű, amely új életre ébred a lába nyomán. Valóban ő
az…
Észreveszi
a szegény, öreg, fáradt zongorát, odalép hozzá.
Ahogy
ujjait gyengéd szeretettel végighúzza a fán, majd a billentyűkön, olyan, mintha
csak hozzám érne, szinte érzem az érintését a bőrömön.
Schubert Ave Maria
című darabját kezdi állva játszani, lassan, halkan kísérletezve. Ahogy
észreveszi, hogy a körülötte lévő természet erre csak még gyorsabban sorvad és
pusztul, azonnal vált, méghozzá Faulkner Daydreaming művére. Kifinomultan érzékeli az erdő és a zene kapcsolatát,
kezd belőlem eltűnni a félelem. A hangszer ellenállás nélkül játssza a darabot,
a fiú ujjai könnyedén siklanak billentyűről-billentyűre, mire a fa, aminek
ágain meghúztam magamat, szerelmes leányként hajlong a szellő kacérkodására.
Mikor az én szép szemű erdőmentőm Ludovico Einaudi Fly című gyöngyszemére vált mindenféle átmenet nélkül, az erdőm a
szemem láttára kap új életre. A szél bohón, boldogan, simít végig a karomon,
belekap a hajamba, elviszi az áramlatára lehelt csókom a fiú ajkaira. Tudom,
mikor kapja meg, mert egy pillanatra eltéveszti a dallamot, aztán még nagyobb
szeretettel játszik. Olyan gyengéden, hogy beleborzongok.
A
következő szólam egyáltalán nem ismerős, de megmosolyogtat. A hangjegyek mintha
maguk lennének a remény, ahogy lassan felszállnak az égig. Lemerészkedem a
faágról a földre, a fű ezúttal puhán csiklandozza meztelen talpamat, idejét se
tudom, mikor volt ilyen utoljára.
A
fák gyökerei, amik egyszerűen kidőltek a mágiamentes földből, most új erőre
kapnak, ismét megkapaszkodnak a talajban, ágaik büszkén nyúlnak az ég felé,
mintha csak meg akarnák simogatni a napot.
A
szeretett folyóm is újra zubog, hangosan, erősen vájja tovább a medrét,
kedvesen ki-kicsap a partra, vízpermetet szórva a fűre, a fiú lábára.
A
szellő hívogat, hogy menjek közelebb, amikor a fiú egy pillanatra abbahagyja a
játékot. Pihekönnyű léptekkel közeledem, ám ebből a fiú semmit sem érzékel,
ismét a Faulkner darabot kezdi zongorázni.
– Repes a szívem, hogy
léteznek még Játékosok az emberek között – szólalok meg, a szavak az ő fülének
dallamosan, csendesen hallatszanak.
– Titkon mertem csak
reménykedni abban, hogy létezni fog ez a hely, mire betöltöm a megfelelő kort,
hogy beléphessek – válaszol egy idő után, mély, bársonyos hangon. Szeretném, ha
örökké játszana, ha minden szavát hozzám intézné mostantól. A bőröm alatt
megújuló mágia bizsereg. – Miért mondtad azt, hogy „léteznek még Játékosok”?
– Te magad is láttad, hogy
nézett ki az erdőm. Évtizedek óta nem járt itt senki, akiben zenemágia lett
volna.
– De… én nem… – lesüti a tekintetét, majd néhány pillanat múlva rám néz. – Hát, ezért! Minden ezért volt! A taníttatásom, az, hogy
minden hangszeren legalább egy kicsit tudjak játszani. A papa régi történetei a
különleges emberekről, akik ha játszanak, varázslatra képesek, és akik
tizennyolc évesen belépnek egy fűzfák által rejtett kapun egy világba, ami
sehol nem létezik, mégis mindenhol ott van… Ahol már várnak majd rám – A szavakat inkább magának, mint nekem
mondhatja, a hangja meglepődéstől szökik egyre magasabbra. – Ezek egyáltalán
nem mesék voltak.
– Nem, ez itt a valóság.
Másféle, mint amit te ismersz, de attól még létező – Adok neki néhány
pillanatot, hogy feldolgozza a hallottakat, aztán újra megszólalok. – Mi volt
az, amit a Ludovico után játszottál? Szeretném tudni, nem hangzott ismerősen.
– Ez? – Elkezdi zongorázni a
titkos darab első néhány hangját.
– Igen.
– Yiruma Hope című alkotása. Az egyik kedvencem. – Folytatja a
játékot.
– Köszönöm – súgom, és teszek felé egy lépést.
Magam se tudom, mégis miért mondom ezt. Talán mert elárulta a darab címét, vagy,
mert végig hitt, most pedig itt van és megmentette az erdőmet, esetleg
mindenért együttvéve.
Már
egészen közel vagyok hozzá, mielőtt meggondolnám magam, meg is érintem,
átölelem hátulról.
A
bennem pulzáló természet, és a benne létező zenevarázserő összeolvad, valamennyi
hangjegy amit előcsal a hangszerből, vibrál az erőtől. A szél pedig hírét viszi,
hogy a zene újra életet teremtett, hogy a remény örökké ott van a hangjegyek
közötti pillanatnyi csendben.
*Hikari
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése