Jennifer L. Armentrout: A legsötétebb csillag (Originek 1.)
„– Néha az igazságot azért hallgatják el, hogy megóvják az embert.”
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 464
Fülszöveg:
A 17 éves Evie Dasher a saját bőrén tapasztalta meg az emberiség és az idegenek között kirobbant háború következményeit. Amikor egy razzia során pont az egyik olyan hírhedt klubban tartózkodik, ahol az embereket és a túlélő luxeneket is szívesen látják, megismerkedik az éteri szépségű Luckel, akiről kezdetben azt feltételezi, hogy luxen… pedig valójában valami sokkal erősebb. Luc iránti vonzalma egyre mélyebbre sodorja egy számára eddig ismeretlen világba, ahol semmi sem az, aminek látszik…
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 464
Fülszöveg:
A 17 éves Evie Dasher a saját bőrén tapasztalta meg az emberiség és az idegenek között kirobbant háború következményeit. Amikor egy razzia során pont az egyik olyan hírhedt klubban tartózkodik, ahol az embereket és a túlélő luxeneket is szívesen látják, megismerkedik az éteri szépségű Luckel, akiről kezdetben azt feltételezi, hogy luxen… pedig valójában valami sokkal erősebb. Luc iránti vonzalma egyre mélyebbre sodorja egy számára eddig ismeretlen világba, ahol semmi sem az, aminek látszik…
Majdnem minden könyvet olvastam az írónőtől, ami magyarul
jelent meg, a Luxenek különösen kedvesek a szívemnek. Luc pedig egy
nagyon-nagyon érdekes szereplőnek tűnt már korábban is, szóval alig vártam,
hogy megismerjem őt is közelebbről.
Négy évvel járunk a luxenek inváziója után, az emberek
újrakezdték az életüket, ami hellyel-közel visszazökkent a régi kerékvágásba. Evie
Dasher egyike megszállás túlélőknek.
Egyik este egy olyan klubba teszi be a lábát, ahol semmi keresnivalója, erre ő is hamar rájön. Azonban akkor már nincs visszalépés. Az élete a feje tetejére áll, és úgy tűnik, az egyedüli fix pont a különleges srác az ametiszt színű szemeivel.
Körülbelül azóta figyelem a könyvet, amióta felröppentek az első hírek arról, hogy meg fog jelenni magyarul, de valami mindig visszatartott az olvasástól. Talán az, hogy néha már úgy érzem, a Luxen sorozatból is kinőttem, féltem attól, hogy ez a könyv se fog tudni újat adni.
Jennifer azonban valamit tud: öt éve olvastam az Obszidiánt, most A legsötétebb csillaggal újra visszatértem ebbe a világba és igazán élveztem. Ezekben a nehéz, bizonytalan időkben igazán jól esett egy olyan történetben elveszni, ami teljesen kirántott a valóságból, kikapcsolta az agyamat, így nem a "mi lesz ha...?"kérdéseken kattogtam.
Csak tudnám, miért vártam ennyit, hogy elolvassam ezt a történetet?!
A stílus ugyanolyan beszippantós, mint amihez hozzászoktam a szerzőtől, szóval egyértelműen erre fogom azt az aprócska tényt, hogy amikor múlt éjjel nem tudtam normálisan aludni, ott ragadtam a könyv előtt. Tudjátok, az a tipikus, elolvasok még egy fejezetet, aztán ó, már nincs belőle sok, akár be is fejezhetem.
Ha megkérdeznétek, mitől voltam így oda meg vissza, nem tudnék rá válaszolni. A történet egy szimpla YA fantasy, igaz, egy jól ismert és szeretet világban, de akkor sincs benne semmi extra, ami annyira kiemelné a többi könyv közül. Mégis tetszett. Nagyon. Lehet, csak jó időben talált rám.
Mielőtt elkezdtem az értékelést, meg voltam róla győződve, hogy majd azt írom, Evie idegesített. De aztán aludtam egyet az egészre, és azt kell mondanom, hogy nem volt vészes. Nem tagadom, voltak olyan jelenetek, amikor a fejemet fogtamkonkrétan le van írva, hogy "úgy gondolom nem kellene lemennem. Erre mit tesz hősnőnk? Hát persze, hogy lemegy/kimegy/megcsinálja. Ugyan miért is ne?!, de ettől eltekintve Evie egy tűrhető szereplő. Ráadásul szép lassan, vele együtt jövünk rá dolgokra, úgyhogy meg tudom neki bocsájtani az olykor lázadó, gyerekes viselkedést.
Luc, hm, mit is mondjak róla? Lehet, hogy emiatt lesz, aki vasvillával fog majd nekem esni, de számomra nagyon hasonlított Daemon-re. Ez pedig felettébb zavart. Daemon az legyen Daemon, Luc meg Luc. Felmerült bennem a kérdés, hogy az írónőnek nehéz azonos univerzumban nem hasonló szereplőket létrehozni? Értem én, hogy miért szeretik sokan ezt a szereplőt, én is találtam benne nagyon szerethető tulajdonságokat, de azért hasra nem estem tőle. Talán majd a későbbiekben, a folytatásokban, ha jobban megismerhetem, ez változni fog, meglátjuk.
Imádtam, hogy Daemon és Acher visszatértek, még úgy is, hogy túl nagy szerepük nem volt, de azért megmelengette a szívem, hogy ott voltak.
A mellékszereplők közül Zoet nagyon szerettem, Jamest nem tudtam hová tenni. Nekem olyan, mintha ez a srác titkolna valamit. Gyanús.
Új, önálló sorozat ugyan, de azért nem hátrány, ha olvasta az ember a korábbi könyveket. Aki szerette/szereti a Luxenek univerzumát, vagy izgatta a fantáziáját már a korábbi kötetekben is Luc, annak mindenképp ajánlom.
Kicsikét több izgalmat vártam, de csalódott mondjuk nem vagyok. Armentrout írta, elismerem: még az olykor gyengébb jelenetek ellenére is jó történet lett. Mondjuk tud ez a nő rossz könyvet írni?
Egyik este egy olyan klubba teszi be a lábát, ahol semmi keresnivalója, erre ő is hamar rájön. Azonban akkor már nincs visszalépés. Az élete a feje tetejére áll, és úgy tűnik, az egyedüli fix pont a különleges srác az ametiszt színű szemeivel.
Körülbelül azóta figyelem a könyvet, amióta felröppentek az első hírek arról, hogy meg fog jelenni magyarul, de valami mindig visszatartott az olvasástól. Talán az, hogy néha már úgy érzem, a Luxen sorozatból is kinőttem, féltem attól, hogy ez a könyv se fog tudni újat adni.
Jennifer azonban valamit tud: öt éve olvastam az Obszidiánt, most A legsötétebb csillaggal újra visszatértem ebbe a világba és igazán élveztem. Ezekben a nehéz, bizonytalan időkben igazán jól esett egy olyan történetben elveszni, ami teljesen kirántott a valóságból, kikapcsolta az agyamat, így nem a "mi lesz ha...?"kérdéseken kattogtam.
Csak tudnám, miért vártam ennyit, hogy elolvassam ezt a történetet?!
A stílus ugyanolyan beszippantós, mint amihez hozzászoktam a szerzőtől, szóval egyértelműen erre fogom azt az aprócska tényt, hogy amikor múlt éjjel nem tudtam normálisan aludni, ott ragadtam a könyv előtt. Tudjátok, az a tipikus, elolvasok még egy fejezetet, aztán ó, már nincs belőle sok, akár be is fejezhetem.
Ha megkérdeznétek, mitől voltam így oda meg vissza, nem tudnék rá válaszolni. A történet egy szimpla YA fantasy, igaz, egy jól ismert és szeretet világban, de akkor sincs benne semmi extra, ami annyira kiemelné a többi könyv közül. Mégis tetszett. Nagyon. Lehet, csak jó időben talált rám.
Mielőtt elkezdtem az értékelést, meg voltam róla győződve, hogy majd azt írom, Evie idegesített. De aztán aludtam egyet az egészre, és azt kell mondanom, hogy nem volt vészes. Nem tagadom, voltak olyan jelenetek, amikor a fejemet fogtam
Luc, hm, mit is mondjak róla? Lehet, hogy emiatt lesz, aki vasvillával fog majd nekem esni, de számomra nagyon hasonlított Daemon-re. Ez pedig felettébb zavart. Daemon az legyen Daemon, Luc meg Luc. Felmerült bennem a kérdés, hogy az írónőnek nehéz azonos univerzumban nem hasonló szereplőket létrehozni? Értem én, hogy miért szeretik sokan ezt a szereplőt, én is találtam benne nagyon szerethető tulajdonságokat, de azért hasra nem estem tőle. Talán majd a későbbiekben, a folytatásokban, ha jobban megismerhetem, ez változni fog, meglátjuk.
Imádtam, hogy Daemon és Acher visszatértek, még úgy is, hogy túl nagy szerepük nem volt, de azért megmelengette a szívem, hogy ott voltak.
A mellékszereplők közül Zoet nagyon szerettem, Jamest nem tudtam hová tenni. Nekem olyan, mintha ez a srác titkolna valamit. Gyanús.
Új, önálló sorozat ugyan, de azért nem hátrány, ha olvasta az ember a korábbi könyveket. Aki szerette/szereti a Luxenek univerzumát, vagy izgatta a fantáziáját már a korábbi kötetekben is Luc, annak mindenképp ajánlom.
Kicsikét több izgalmat vártam, de csalódott mondjuk nem vagyok. Armentrout írta, elismerem: még az olykor gyengébb jelenetek ellenére is jó történet lett. Mondjuk tud ez a nő rossz könyvet írni?
*Hikari
