M. R. Carey Kiéhezettek

„Amikor az álmod valóra válik, a valóság változik meg.”

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 456
Fülszöveg:
A ​történet a jövőben játszódik, az emberiség nagy része egy gyorsan terjedő fertőzés áldozatává vált. A fertőzést egy különleges gomba okozza, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött. A fertőzöttek, a „kiéhezettek" gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával táplálkoznak.
A egészségesek védett városokba húzódtak vissza, vagy „guberálókká" válnak, azaz veszélyes bandákhoz csapódva próbálják túlélni a helyzetet.
Egy jól védett katonai bázison különleges gyerekeket tartanak fogva, egymástól is elzárva. Ők is kiéhezettek, azonban megőrizték emberi tulajdonságaikat sőt, kiemelkedően magas intelligenciával rendelkeznek. A tudósok abban reménykednek, hogy segítségükkel – vagy inkább felhasználásukkal – sikerül megtalálniuk az ellenszert.
Egy napon a kiéhezettek és a guberálók megtámadják a bázist, csak keveseknek sikerül megmenekülniük, köztük az egyik legintelligensebb kiéhezett gyerekkel, Melanie-val. A menekülőknek a kiéhezettekkel zsúfolt városokon át kell eljutniuk a biztonságot jelentő védett területre…

Gondoltam, ha már úgyis hetek óta itthon vagyok, és még valószínűleg itthon is leszek egy ideig, beszerzek néhány új olvasnivalót. Nagyon szépen köszönöm a Kossuth kiadónak, hogy recenziós példányt küldött a könyvből.
Egy biztos: nagyon jól bele tudok választani az olvasmányaimba.

Történetünk kezdetén egy laboratóriumban járunk, ahol olyan gyerekeket tartanak fogva, akik megfertőződtek az emberiség megfertőző vírussal, de valamilyen (még) érthetetlen okból, észnél maradtak. Csak az emberi szag és hústól vesztik el a fejüket, így kis cellákba zárva élik az életüket, és várják, hogy kísérleti patkányokként végezzék.
Egy nap azonban rajtaütnek a bázison, és csak ez kis csapat tud elmenekülni. Kezdetét veszi hosszú és korántsem veszélytelen vándorlásuk, egy olyan cél felé, amit talán sosem érnek el, olyan ellenséggel a nyomukban, ami sokkal közelebb van, mint gondolnák.

Bevallom őszintén, amikor elkezdtem olvasni a könyvet, megbántam, hogy egyáltalán belekezdtem. A vírushelyzet, a ránk ömlő hírek, meg a távoktatás miatt alapjáraton feszültebb és dekoncentráltabb vagyok,  ez a regény pedig a kezdetektől nem egy romantikus lányregény happy endjével hitegetett.
Vírus tombol körülöttem, én meg vírusos könyvet olvasok. Erősen azon gondolkodtam, hogy nagyon furán vagyok bekötve.

Nem egy olyan pillanat volt, amikor azt mondtam, hogy félbe is hagyom, és a legnagyobb alázattal elnézést kérek a kiadótól, mert nekem ez nem fog menni. Aztán körülbelül a kétszázadik oldal környékén megváltozott bennem valami: elkezdett érdekelni a történetet.
Szó szerint elkezdtem izgulni, hogy szereplőink hogyan fogják megoldani az egyre-másra felmerülő problémákat.
És innentől már nem csak egy kissé posztapokaliptikus, néhol morbid, máshol nagyon tudományos könyvnek láttam, hanem egy izgalmas kalandregénynek.

Nem nagyon szoktam ilyen „emberiség utáni” történeteket olvasni, a  zombikat/zombiraszerű lényeket meg pláne kerülöm, a történet körülbelül felétől mégis azt mondom, hogy nem bánom, amiért kiléptem a komfortzónámból. Főleg azért nem, mert meglepő módon kikapcsolt az agyam a mindennapi kérdéseket illetően, és tényleg csak az olvasás maradt. Olyan rég éreztem ezt és most olyan jól esett!

Melanie az a karakter, aki mozgásban tartja az egész történetet. Túlzás lenne a „főszereplő” címkét ráragasztani, mert ebben a történetben mindenkinek fontos szerepe van, úgyhogy talán tényleg a mozgatórugó rá a legjobb kifejezés rá. Az egyik legtöbbet fejlődő karakter a történet során, és bevallom, nagyon érdekel(ne) mi lett vele a későbbiekben.
Justineau kisasszony olykor az agyamra ment, és nem csak a kislánnyal való, khm, elég érdekes kapcsolata miatt. Miért kell még egy ilyen világvége sztoriba is idegesítő karakter? Na jó, szerencséje, hogy csak az esetek kis százalékában idegesített. Aki már olvasta a történet, az legyen kedves megerősíteni vagy megcáfolni: a kisasszony, annak ellenére, hogy tanító, mindenféle érvelést nélkülözve tudott követelőzni. Ez, és csak ez a jellemvonása bosszantott.
Dr. Caldwell-től egyenesen borsódzott a hátam. Ő az egyetlen szereplő, akiről nem mondanék túl sokat, mert egyszerre összetett és egyszerű, hátborzongatóan valóságtól elrugaszkodott és mégis racionális. Nem is tudom… olvassátok el a könyvet, aztán kíváncsi leszek, ti mit gondoltok.
Parks őrmestert és Gallagher közlegény viszont nagyon bírtam, bár előbbihez némi idő kellett, hogy megkedveljem, de az egyik legsokoldalúbb karakter, akivel az utóbbi időben találkoztam. Talán Melanie után ő változott/fejlődött a legtöbbet a történet során, és ennek nagyon örültem.

Idő kell, mire ráhangolódik az ember a történetre, és még így is megvan az esélye, hogy nem mindenkinek fog tetszeni. Persze, nincs olyan könyv, ami mindenkinek tetszik, de szerintem ez egy különösen megosztó történet (lesz).
Nem gondoltam volna, de a végére azért eléggé pozitív érzéseim vannak. Azt hiszem, fogok még ilyen posztapokaliptikus történeteket olvasni, és az ebből készült filmet is meg fogom nézni.
Arra mindenképp szuper ez a könyv, hogy az ember néhány órára, napra elmeneküljön az őt foglalkoztató kérdések elől.
De azért tény, ami tény: zombirajongó olvasók előnyben!