Önkéntesség: nem fizetnek érte, mégis gazdagabbá tesz
Önkénteskedtem, imádtam.
Már egy hónapja vagyok önkéntes karanténban és mostanra kezd
elég hullámzó lenni a helyzet miatt kialakuló hangulatom: van, amikor örülök az
itthonlétnek, a home-schoolnak, és tudom, hogy most ennek így kell lennie.
Máskor viszont a hócipőm tele az egésszel és nagyon nehezen viselem, hogy itthon vagyok. Ezekből a periódusokból viszont tökéletesen ki tud rántani az, hogy nálunk még lehet menni a menhelyre kutyát sétáltatni, így igyekszem hétvégente egy-másfél órát kiszabadulni a lakásból.
Máskor viszont a hócipőm tele az egésszel és nagyon nehezen viselem, hogy itthon vagyok. Ezekből a periódusokból viszont tökéletesen ki tud rántani az, hogy nálunk még lehet menni a menhelyre kutyát sétáltatni, így igyekszem hétvégente egy-másfél órát kiszabadulni a lakásból.
Mázli, mert az esetek 99%-ban nem találkozok senkivel, még
öt méteres körzetben sem, nemhogy kettő, szóval minimális lelkiismeret
furdalással szoktam kiélvezni ezeket a sétákat.
A következőkben jöjjön néhány írás és kép gazdikereső gyönyörűségekről.
A következőkben jöjjön néhány írás és kép gazdikereső gyönyörűségekről.
Persze-persze minden kutya nagyon cuki, meg aranyos, meg
olvadozok tőlük, ugyanakkor tény, ami tény: visszatérek Joplinhoz. Pedig tudom,
hogy nem hozhatom haza. Csak na, böki a csőrömet, hogy vele valahogy megakadt a
gazdisodási sikerem, senki nem látja meg olyan hosszú időre, hogy
beleszeressen. És ez bánt.
Nem a menhelyen lenne a helye. Igazából ma se sétálni, se fotózkodni nem volt túlságosan kedve, de ezt inkább arra fogom, hogy nehezen viselte a hirtelen melegedést. Konkrétan húsz perc után fogta magát, és lefeküdt a járdára, hogy akkor ő innen nem mozdul egy métert sem. Természetesen nem kezdtem el ráncigálni a kutyát, visszamentünk.
De legalább felavattuk a frissen kapott kendőt. Mostantól aki lehet, ilyenbe fog feszíteni amíg sétálunk. Jó rikító, nem lehet nem észrevenni. Joplin is bezsebelt ebben mosolyt, attól a kemény két darab embertől, akik elmentek mellettünk.
Gazdis lett!
Nem a menhelyen lenne a helye. Igazából ma se sétálni, se fotózkodni nem volt túlságosan kedve, de ezt inkább arra fogom, hogy nehezen viselte a hirtelen melegedést. Konkrétan húsz perc után fogta magát, és lefeküdt a járdára, hogy akkor ő innen nem mozdul egy métert sem. Természetesen nem kezdtem el ráncigálni a kutyát, visszamentünk.
De legalább felavattuk a frissen kapott kendőt. Mostantól aki lehet, ilyenbe fog feszíteni amíg sétálunk. Jó rikító, nem lehet nem észrevenni. Joplin is bezsebelt ebben mosolyt, attól a kemény két darab embertől, akik elmentek mellettünk.
Gazdis lett!
Ruben (akit a séta idejére átkereszteltem Maxira, mert nem
tudtam a nevét, csak itthon kerestem rá). Bőrbetegen, szinte csupaszon lett az
alapítvány védence. Mára meggyógyult, a szőre is nő vissza.
Vele szépen, komótosan bandukoltam, elég nyugodt és megfontolt ahhoz a maga 10 évével, hogy egy rövid szakaszon egyedül is sétáltathassam :) A simogatást inkább csak elviselte, bár egy idő után rájött, hogy nem olyan rossz dolog ez. Ilyenkor azért elgondolkodom, ha a kutyák tudnának beszélni, vajon mit mondanának?
Nem tudom, mennyi éve lehet még, adja az ég, hogy jó sok, de azért… jobb lenne azt családban eltöltenie, nem egy kennelben. Olyan mint egy idős bölcs. Csendes módon hálás. Gazdis!
Vele szépen, komótosan bandukoltam, elég nyugodt és megfontolt ahhoz a maga 10 évével, hogy egy rövid szakaszon egyedül is sétáltathassam :) A simogatást inkább csak elviselte, bár egy idő után rájött, hogy nem olyan rossz dolog ez. Ilyenkor azért elgondolkodom, ha a kutyák tudnának beszélni, vajon mit mondanának?
Nem tudom, mennyi éve lehet még, adja az ég, hogy jó sok, de azért… jobb lenne azt családban eltöltenie, nem egy kennelben. Olyan mint egy idős bölcs. Csendes módon hálás. Gazdis!
Pakkun első alkalmas sétapartnerem lett nemrég, és imádtam
minden percét. Talán pont azért, mert rajta is látszott, mennyire élvezi,
csóvált, rohangált folyamatosan. Három éves, tacsiméretű cukorfalat. Kedves,
barátságos, közvetlen és nagyon-nagyon jó rezgésszámú kutyus Ahhoz képest, hogy
úgy tudtam, a pórázas sétát még tanulja + nagy valószínűséggel sosem látott még
kerekesszéket gyönyörűen jött mellettem, a végére már futott is.
A többi kutyával egy picikét domináns, de ez teljesen kezelhető. Valakinek mosolyt fog csalni az arcára minden nap, mert mellette egyszerűen nem lehet szomorkodni, úgy imádja az embert.
Gazdis!
A többi kutyával egy picikét domináns, de ez teljesen kezelhető. Valakinek mosolyt fog csalni az arcára minden nap, mert mellette egyszerűen nem lehet szomorkodni, úgy imádja az embert.
Gazdis!
Mutatok nektek még egy gazdikereső gyönyörűséget, íme Csöpi.
Ő nem volt benne a tervezett sétapartnerek képzeletbeli listájában, sőt,
bevallom őszintén, ötletem se volt, melyik kutyusról lehet szó.
Azzal a tanáccsal kaptam meg a pórázát, hogy ne erőltessek nála semmit, hagyjam, hogy ő döntse el, mikor és mennyire közeledik, mert hajlamos odacsípni. Itt nem biztos, hogy őszinte volt a mosolyom… Mikor az egyik dolgozó elment, hogy kihozza a kennelből, a másikkal még beszélgettem, ő mondta, hogy Csöpi eléggé hátrányos helyzetű, jó lenne neki valami ütős gazdikereső poszt.
Aztán megérkezett Csöpi, és rájöttem, miért is hátrányos helyzetű: fekete tucatkutya. Bármiféle jel nélkül. Tényleg olyan, akin átrohan az ember szeme, ha esetleg a kennelek között sétál. Mintha ott sem lenne.
Semmi vész, szeretem a kihívásokat!
Ma sétált velem először, és két perc alatt rájött, hogy mellettem nem lehet hebrencs kirobbanó energiabomba, szépen jött végig a kerekesszékem mellett.
A bizalmát ugyan el kellett nyerni, de néhány finom falat után már odajött hozzám és fel is állt a kerekesszékemre egy kis fülvakargatásért. Olyan kedves és hálás, hogy sokszor megálltam séta közben csak azért, hogy megsimizzem.
Okos is, ha már nagyon melege volt, egyszerűen bevackolta magát mögém, ahol árnyék volt és teljesen elégedett fejjel vigyorgott rám.
Találkoztunk más kutyákkal, de csak rájuk nézett és jött tovább. Hagyta magát lefeküdve gyereknek is simizni.
6 éves, de jó néhány évet fiatalít rajta az életöröme.
Nagyon megérdemelné, hogy megismerje a gazdis élet minden szuper oldalát, gazdis!
Azzal a tanáccsal kaptam meg a pórázát, hogy ne erőltessek nála semmit, hagyjam, hogy ő döntse el, mikor és mennyire közeledik, mert hajlamos odacsípni. Itt nem biztos, hogy őszinte volt a mosolyom… Mikor az egyik dolgozó elment, hogy kihozza a kennelből, a másikkal még beszélgettem, ő mondta, hogy Csöpi eléggé hátrányos helyzetű, jó lenne neki valami ütős gazdikereső poszt.
Aztán megérkezett Csöpi, és rájöttem, miért is hátrányos helyzetű: fekete tucatkutya. Bármiféle jel nélkül. Tényleg olyan, akin átrohan az ember szeme, ha esetleg a kennelek között sétál. Mintha ott sem lenne.
Semmi vész, szeretem a kihívásokat!
Ma sétált velem először, és két perc alatt rájött, hogy mellettem nem lehet hebrencs kirobbanó energiabomba, szépen jött végig a kerekesszékem mellett.
A bizalmát ugyan el kellett nyerni, de néhány finom falat után már odajött hozzám és fel is állt a kerekesszékemre egy kis fülvakargatásért. Olyan kedves és hálás, hogy sokszor megálltam séta közben csak azért, hogy megsimizzem.
Okos is, ha már nagyon melege volt, egyszerűen bevackolta magát mögém, ahol árnyék volt és teljesen elégedett fejjel vigyorgott rám.
Találkoztunk más kutyákkal, de csak rájuk nézett és jött tovább. Hagyta magát lefeküdve gyereknek is simizni.
6 éves, de jó néhány évet fiatalít rajta az életöröme.
Nagyon megérdemelné, hogy megismerje a gazdis élet minden szuper oldalát, gazdis!
Ezt a versemet pedig csak úgy itt hagyom, ha már ma van A
magyar költészet napja.
Igaz barát
Ki az, aki veled van jóban-rosszban?
Ki az, aki melletted van ha baj van?
Ki az, aki vigaszt nyújt nehéz napokon?
Ki az, aki bolondozik hogy megmosolyogtasson?
Ki az, aki teret ad, ha szükséges?
Ki az, aki hozzád bújik és nem kérdez?
Ki az, aki a tekintetével beszél?
Ki az, aki egyedül érted él?
Ki az, aki mindig téged vár?
Ki az, aki első percben szívébe zár?
Ki az, aki veled van jóban-rosszban?
Ki az, aki melletted van ha baj van?
Ki az, aki vigaszt nyújt nehéz napokon?
Ki az, aki bolondozik hogy megmosolyogtasson?
Ki az, aki teret ad, ha szükséges?
Ki az, aki hozzád bújik és nem kérdez?
Ki az, aki a tekintetével beszél?
Ki az, aki egyedül érted él?
Ki az, aki mindig téged vár?
Ki az, aki első percben szívébe zár?
Szeretek kijárni a menhelyre, mert úgy érzem, teszek
valamit, még ha csak apróság is.
Nem utolsó sorban pedig, szuper élményekkel gazdagodok.
Legyetek Ti is önkéntesek, sétáltatók. Megéri!
Nem utolsó sorban pedig, szuper élményekkel gazdagodok.
Legyetek Ti is önkéntesek, sétáltatók. Megéri!
*Hikari
