Novellázzunk: Születésnap
Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és
publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaírókihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló kérdés.
Ehhez a hónaphoz például az, hogy melyik a legboldogabb áprilisi emléked?
Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.
Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.
K. A. Hikari: Születésnap
Furcsa érzések kavarognak bennem. Mintha ez az egész nem is velem történne,
mintha csupán külsős szemlélője lennék az eseményeknek.
Ha végiggondolom, már az elmúlt néhány nap is más volt: hiányzott belőle a gyerekként annyira jellemző izgatott várakozás. Ezt jelentené „felnőtté válni?” Elmúlik a gyermeki lelkesedés?
Veszek egy mély levegőt, egyszerűen túl korán van még ahhoz, hogy ilyesmiken gondolkodjak. Igen, most minden más, de attól még lehet egy nagyon-nagyon boldog nap, ha azzá teszem.
Belevetem magam a teendőkbe.
De csak miután megittam a kávémat. A reggeli kávé nagyon fontos, egy finom reggeli kávé pedig még fontosabb: meghatározza az egész napi hangulatot.
Ma, csak egyetlen napra kizárok minden gondot és bajt, és csak magamra figyelek, azt teszem majd, ami mosolyt csal az arcomra.
Hideg, nedves kutyaorr böki meg a kávésbögrét tartó kezemet, mintha ő is egyetértene a gondolatommal. Vagy csupán szeretné megnézni, mit iszok, és abból jut-e neki is.
Zene szól a háttérben, de igazán nem is figyelek arra, mi megy, csak kell valami, ami kitölti a csendet, miközben lassan elkezdem készíteni a torta krémjét. Idén nem lesz vendégség, de ettől függetlenül a torta alap. Mint a tavasz reggeli madárdal a virágzó fán.
Várom, hogy napközben megérkezzen a születésnapi hangulat, de nem sieti el. Furcsa kettősség motoszkál bennem, a boldogság és a teljes érdektelenség ingázik bennem egész nap.
Mintha csak egy egyszerű vasárnap lenne.
Nem szülinap. Nem húsvét.
Csak ugyanolyan hétvége, mint az összes többi.
Nosztalgiázva nyitom meg a számítógépen lévő régebbi szülinapos képekkel teli mappát. Torták, lufik, ajándékok, olyan emberek, akik valamilyen módon teljesebbé teszik az életemet, barátok, családtagok. Most a legutolsó nincs, és talán ez hiányzik leginkább. A társaság.
Az együtt nevetések, az összepillantások, az ölelések.
Most csak virtuálisan elküldött „Boldog születésnapot!” üzenetek vannak. Videóhívással kivitelezett képzeletbeli koccintások. Telefonhívásokkal éreztetett „gondolok rád” pillanatok.
Karanténszületésnap.
Talán nagyobb boldogságot kellene éreznem, mert minden rossz és nehézség ellenére itt vagyok. A szeretteim is itt vannak, jól vannak, még ha most nem is lehetnek fizikailag mellettem.
Egy valamiben vagyok biztos: amikor ennek az egésznek vége lesz, ünnepelni fogok.
Ha végiggondolom, már az elmúlt néhány nap is más volt: hiányzott belőle a gyerekként annyira jellemző izgatott várakozás. Ezt jelentené „felnőtté válni?” Elmúlik a gyermeki lelkesedés?
Veszek egy mély levegőt, egyszerűen túl korán van még ahhoz, hogy ilyesmiken gondolkodjak. Igen, most minden más, de attól még lehet egy nagyon-nagyon boldog nap, ha azzá teszem.
Belevetem magam a teendőkbe.
De csak miután megittam a kávémat. A reggeli kávé nagyon fontos, egy finom reggeli kávé pedig még fontosabb: meghatározza az egész napi hangulatot.
Ma, csak egyetlen napra kizárok minden gondot és bajt, és csak magamra figyelek, azt teszem majd, ami mosolyt csal az arcomra.
Hideg, nedves kutyaorr böki meg a kávésbögrét tartó kezemet, mintha ő is egyetértene a gondolatommal. Vagy csupán szeretné megnézni, mit iszok, és abból jut-e neki is.
Zene szól a háttérben, de igazán nem is figyelek arra, mi megy, csak kell valami, ami kitölti a csendet, miközben lassan elkezdem készíteni a torta krémjét. Idén nem lesz vendégség, de ettől függetlenül a torta alap. Mint a tavasz reggeli madárdal a virágzó fán.
Várom, hogy napközben megérkezzen a születésnapi hangulat, de nem sieti el. Furcsa kettősség motoszkál bennem, a boldogság és a teljes érdektelenség ingázik bennem egész nap.
Mintha csak egy egyszerű vasárnap lenne.
Nem szülinap. Nem húsvét.
Csak ugyanolyan hétvége, mint az összes többi.
Nosztalgiázva nyitom meg a számítógépen lévő régebbi szülinapos képekkel teli mappát. Torták, lufik, ajándékok, olyan emberek, akik valamilyen módon teljesebbé teszik az életemet, barátok, családtagok. Most a legutolsó nincs, és talán ez hiányzik leginkább. A társaság.
Az együtt nevetések, az összepillantások, az ölelések.
Most csak virtuálisan elküldött „Boldog születésnapot!” üzenetek vannak. Videóhívással kivitelezett képzeletbeli koccintások. Telefonhívásokkal éreztetett „gondolok rád” pillanatok.
Karanténszületésnap.
Talán nagyobb boldogságot kellene éreznem, mert minden rossz és nehézség ellenére itt vagyok. A szeretteim is itt vannak, jól vannak, még ha most nem is lehetnek fizikailag mellettem.
Egy valamiben vagyok biztos: amikor ennek az egésznek vége lesz, ünnepelni fogok.
*Hikari
