Önkéntesség: nem fizetnek érte, mégis gazdagabbá tesz

Segíteni anélkül, hogy anyagi hasznod származna belőle, csupán azért, mert ezt akarod tenni: röviden talán ez az önkéntesség. Egy tevékenység, amitől a lelked lesz gazdagabb, a személyiséged pedig több. 

Önkénteskedtem, imádtam.

Novemberben írtam meg az első önkénteskedéssel kapcsolatos posztomat a blogra, aminek igazán nagy sikere volt, mind kattintás számban, mind pedig kommentek számában.
Hetek óta rágódom azon, hogy talán vevők lennétek Ti is arra, hogyha több ilyen poszt születne. Nem mondom, hogy heti rendszerességgel, hanem mondjuk havonta-kéthavonta egy. Érdekelne titeket?
Mindenesetre itt a „második rész”, majd meglátom a fogadtatást.

Roo sétáltatása után igazán elkapott a tettvágy. Menhelyi kutyával sétálni nagyon más érzés, mint sajáttal. Nem rosszabb, csak más.
A menhelyi kutyának nem ismerem minden rezdülését.
Nem tudom előre, milyen ingerre hogyan reagál.
Nincs meg az a „luxus”, mint a saját kutyámmal, hogy elkalandozhatnak a gondolataim, mert elég fél szemmel is figyelni, lehet úgy is hatékonyan közbelépni, ha szükséges.
Nagyon nincs.
Amikor  egy „árva” kutyus póráza kerül a kezembe, az kőkeményen azt követeli, hogy csak ott legyek abban a pillanatban, minden figyelmemet a négylábúra irányítsam.

Mielőtt a mai napról írnék, röviden az elmúlt hetek megsétáltatott védenceiről is mesélnék nektek.

Egyik alkalommal csak annyi a kívánságom volt, hogy nyugodt kutyus legyen: Iowa-ra esett a gondozók választása.  Amikor kihozták a kennelben láttam, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Lapult a földre, nézett rám nagy szemekkel és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy fél, vagy fázik, vagy miért is reszket. Tíz perc duruzsolás, meg kétszáz bezsebelt simi után végül csak sikerült elindulni sétálni. Kijutottunk a kapunk! Éljen, éljen! Számoltam: 5 lépést volt hajlandó tenni, mielőtt megint hanyatt vágta magát, a világért se kelt volna fel. Úgyhogy visszamentünk a menhely területére és séta helyett simogatás lett a program.

Aznap belefért még egy kutyus, így kaptam meg Lelét. Az elején még győzködni kellett, hogy a kerekesszék nem bánt, de nem nagyon hitte el. Megtartotta a távolságot, esze ágában sem volt közel jönni, ha néhány lépésre mégis sikerült ijedten hátrált meg. Egyébként kedves kutyus, élvezte a téli napsugarakat, csak a kerekesszék volt számára egy valódi guruló szörny. Volt egy pillanat,amikor szimplán befeszült, és hiába álltam meg, vergődni kezdett a póráz végén, és úgy visított, mint akit nyúznak. Ott volt az a perc, amikor azt mondtam, hogy hiába csak negyed órája van kint, annak nincs értelme, hogy a kutya bepánikol, úgyhogy visszamentünk vele a menhelyre.

A következő alkalommal szintén a gondozókra bíztam a döntést, ők meg kihozták nekem Scootert. Aki fogta magát, és séta helyett kényelmesen elhelyezkedett az ölemben.
Aztán persze sétáltunk is, úgy ment, mintha épp szánhúzó versenyre álmodná magát, benézett a kerítéseken, farok csóválva fogadta a simit.
Amikor visszavittük, kiderült, hogy már gazdijelöltes, december elején költözik Svájcba.

Mivel Scotternek nem volt szüksége gazdikereső posztra, megkérdeztem, van-e esetleg másik kutyus, akinek jól jönne a séta, így került a kezembe Taco póráza.
Annyira félt az elején, hogy remegett az ölemben, gondoltam akkor sétáljunk, de az se volt könnyű, a kerekesszéket is mumusnak látta.
Szóval más taktikát választottam: megálltam és elkezdtem simivel, meg jutalomfalattal magamhoz és a székhez édesgetni. Bevált!
5-10 perc múlva már kifejezetten magabiztosan sétált mellettem, és a farkát is elkezdte csóválni. Nem húzott, viszont szeretett szimatolgatni, nézelődni séta közben. Még egy rövid kocogásra is rá tudtam venni, de ő nem az a habitusú kutya, aki HDR-re fog menni az Igazival.
Visszafelé felkéredzkedett az ölembe és olyan jól elvolt ott, hogy séta helyett visszakocsiztattam a popóját a menhelyre.

Négy kutyus, négy teljesen különböző személyiség, de egy dolog közös bennük: mindannyian a gazdis életet élvezik már.

És akkor a mai napról, és a mai sétapartneremről néhány gondolat.
Az Állatbarát Alapítvány sétáltató hétvégét hirdetett körülbelül egy hete, én meg lementettem az eseményt, mert már elég régen voltam náluk segíteni, meg levegőn is, így legalább két legyet ütök egy csapásra.

Nyitás után nem sokkal oda szerettem volna érni, de ez nem jött össze, majdnem fél kettő volt, mire kiértem.
Érdekes pszichológiája van egyébként ezeknek az előre meghirdetett sétáknak. Ilyenkor megmozdulnak az emberek. Ilyenkor meg tudnak mozdulni.  Kérdem én, miért csak akkor állnak fel sokan a fotelből, lépnek ki a lakás melegéből, amikor „felszólítják” őket? A menhelyen lévő kutyák ott vannak az év 365 napján, és nem csak meghirdetett alkalmakkor szeretnének sétálni. A fentebb írt sétaalkalmakkor alig lézengett néhány ember az Alapítvány területén, ma viszont azt mondta az egyik dolgozó, hogy már MINDEGYIK sétáltatható kutya 2x is volt.
Ha valaki tud erre a jelenségre jó magyarázatot, árulja el kommentben légy szíves.

 Visszatérve a sétáltatásra: Aaront szerettem volna kivinni, de kiderült, hogy ő már jó ideje gazdisodott, és mivel mást naivan nem néztem ki, azt mondtam, bárkinek örülni fogok.
Úgyhogy Joplin igazi meglepetés volt.

Az első gondolatom az volt, hogy lehet egy kutyus, ennyire gyönyörű? A második meg az, hogy miért van ő még mindig menhelyen?
 Feledékenységemben elfelejtettem jutalomfalatot dobni a kabátzsebbe, úgyhogy letettem arról, hogy azonnal agyonkényeztessem, pedig nagyon-nagyon szívesen megtettem volna, de ő nem igazán díjazta az ötletet.
Szóval inkább sétáltunk és Joplin kezdeti félénksége érdeklődésbe fordult, mindent megszimatolt, nézelődött, sőt, türelmesen leült, amíg kesztyűt húztam. A többi kutya akivel séta közben találkoztunk, annyira nem hozta lázba, bár a séta végére már feloldódott annyira, hogy visszaugasson egyet-kettőt. Meglepően magas hangja van, de még ez is cuki benne.
Mikor visszaértünk, leült a kerekesszékem mellé és hagyta, hogy megsimogassam a buksiját, megvakargassam a füle tövét.
Joplint különleges külsővel áldotta meg a sors, de a természete is remek. Egy szerető, türelmes gazdi kéne neki, aki nem sietteti, és engedi, hogy a saját tempójában nyíljon meg. Minden egyéb info az örökbefogadás(á)ról, ITT.

Szeretek kijárni a menhelyre, mert úgy érzem, teszek valamit, még ha csak apróság is.
Nem utolsó sorban pedig, szuper élményekkel gazdagodok.
Legyetek Ti is önkéntesek, sétáltatók. Megéri!

A korábbi poszt itt.

Ti szoktatok önkénteskedni?
*Hikari