Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz (Ólomerdő 3.) {+ Interjú}

„Az vagy, aki lenni akarsz.”

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 504
Fülszöveg:
Eltört ​a világ, meghasadt az Üveghegy, felbolydult egész Szépország: az álom, amely évszázadokon át markában tartotta a Rengeteget, és peremén a végzetnők hegyét, elillan. Megszűnik a varázslat, amely fogságba ejtette a hegybe zárt sárkányt, és elkezdenek ébredezni az eddig alvó fák, állatok, tündérnépek – és a félelem is.
Emese mögött hosszú, súlyos döntésekkel szegélyezett út áll, de még mindig messze a vége, ráadásul egy olyan világban kell helyt állnia, ahol még a sorsszálakat fürkésző végzetnők is rettegnek a jövőtől. Ha a rendíthetetlen lány csakugyan az Ezüstkezű néven ismert hős, akkor ő lesz az, aki mindenkit megment, ám ebben senki, még ő maga sem lehet biztos. Lehet, hogy Szépország csak Rabonbánra számíthat, a tündérbirodalom régi rendje azonban olyan gyökeresen átalakul, hogy talán még a megkeseredett lovag sem tehet érte semmit.

Az Ólomerdő befejező része, legalább öt évet vártam rá. Megjelenés után szinte azonnal lecsaptam a könyvre, bár jó néhány hónapig várt a sorára. Most elolvastam, és úgy gondolom, méltó zárókötet lett.

Emese rengeteg tapasztalatot szerzett az elmúlt időszakban, azonban ami most vár rá, arra nem lehet felkészülni. Olyan ellenséggel kell szembenézni, akitől még az is retteg, aki senkitől sem fél, akinek a legyőzéséhez nincsenek konkrét fegyverek a kezében.
És hiába vannak segítői, ez egy olyan harc lesz, amit neki kell megvívnia, egyedül.
Ki a hős? Mitől válik valaki hőssé? Mások véleménye szerint, vagy saját döntés alapján?
Mekkora árat kell fizetni egy olyan harcban, aminek kimenetele bizonytalan?
Beszélhetünk-e egyáltalán győzelemről?

Az első dolog, ami feltűnt, hogy a regény előtt kaptunk egy „ajándékot” Csillától: a Sárkányfi című kisregényt olvashatjuk a könyv elején. Az Üveghegy olvasása közben/után rettentően hiányoltam Rabonbánt. Cserébe viszont, úristen, de imádtam ezt olvasni. Eddig is kedveltem a karaktert, ez most hatványozottan igaz!

Igazából elolvastam az első, illetve a második részt mielőtt belevágtam volna a harmadikba, mert ciki vagy sem, de olyan régen olvastam a korábbi köteteket, hogy muszáj voltam elővenni a befejezés előtt, hogy élénken éljenek bennem a történések, és ne érezzem azt oldalakon keresztül hogy azt se tudom, most mi van.
Már az Üveghegy kötetben is annyi minden történt, hogy őszintén bevallom, csak kapkodtam a fejemet. Egyszerűen beszippant ez a világ, hogy aztán ne eresszen. Nem tudsz átmenni többé a határon, nem tudsz egyszerű olvasó lenni, mert ott vagy a Rengetegben, Szépországban, ott vagy a frontvonalon. Aggódsz, remélsz, szeretsz és utálsz te magad is a szereplőkkel együtt.
Ezt a könyvet, ezt a trilógiát talán nem is lehet máshogy olvasni csak úgy, ha teljesen átadod magad a varázslatnak, nem ellenkezel, csak némán engeded, hogy megtörténjen. És közben igyekszel nem elveszíteni a fonalat…

A korábbi köteteknél már megszoktam a váltott szemszöget, és ez itt sem változott. Több nézőpont, több történetszál, amik látszólag teljesen a végtelenbe vezetnek, de ahogy halad a történet, szép lassan elkezdenek összefonódni. Ugyanakkor nagyon is figyelni kell ezekre a szálakra, talán ezért is tartott magamhoz képest hosszú ideig az olvasás. Fenntartja a figyelmet, ez igaz, de valahogy mégis kicsit fárasztónak éreztem. Megkaptam ugyan a megoldást, a szálak elvarrását, de kicsit kuszább-kanyargósabb módon, mint amit szeretek.

Hatalmas piros pont Emese karakteréért egyébként. Az első kötetben még csak felfedezte az Ólomerdőt, a másodikban már kezdte megismerni saját magát is, azt, hogy valóban nem csupán az ígéretei, de a döntései is következményekkel járnak. Eljutottunk ide, a harmadik kötetig, három évvel később és azt kell mondjam, az a fejlődés, amin keresztül megy, elképesztő. Még mindig fiatal, de egy felnőtt felelősség- és kötelességtudata van benne, egy felnőtt megfontoltságával tesz vagy nem tesz döntéseket.

Lóna és Firene közül talán a hattyútündér személyisége fejlődött többet, legalább is én úgy éreztem. Talán Emese miatt, talán alapból így kellett alakulnia. Másfelé kanyarodik a testvérek élete, vagy épp lesz egy kapcsolódási pontjuk a jövőben? Ez a történetből kiderül, az viszont biztos, hogy megkapják ők is a saját megérdemelt lezárásukat.
Rabonbán múltját, azt, hogy mi vezetett az átokhoz, vagy ahhoz, amilyen ő, megtudjuk a kisregényből, szóval róla nem mondanék sokat. Talán csak annyit, hogy visszatér, lesz bőven szerepe ebben a kötetben. Más, mint amire gondoltam, de így van ez jól.
Akit nem szerettem, nagyon nem, az Hercsók volt. Értettem, hogy mi volt a célja, de az eszközök, amikhez nyúlt, rossz eszközök voltak, egyszerűen rossz módszert választott. Nem lehet így belenyúlni a sorsba, az életbe, nem nevezhetjük ki magunkat döntéshozónak. Talán az ő nézőpontját untam is egy kissé, bevallom, sokszor átlapoztam, hogy inkább számomra szimpatikusabb karakterektől olvashassak.

Furcsa érzés, hogy lezárult a sorozat, hogy nem lesz több kötet, nem lesz több kaland sem. A szálak elvarrásra kerültek, a kérdésekre megkaptuk a válaszokat, a hibák megbocsájtást nyertek.
Kicsit olyan ez a történet, mint az élet maga: véget ért, de igazából sosincs vége.
Mindig lesz valaki, aki új, ifjú kalandorként lép be az Ólomerdőbe, mászik fel az Üveghegyre, aki maga akar Ezüstkezű lenni. Talán mi mindannyian, akik olvastuk, vagy valaha olvasni fogjuk a könyvet Ezüstkezű vagyunk.
Csak rajtunk múlik, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel, és ha igen, hogyan. De nem szabad elfelejteni egy fontos szabályt: minden ígéretnek, minden döntésnek ára van.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Kleinheincz Csillával -

Hikari: Milyen érzés volt belekezdeni a zárókötet megírásába?

Kleinheincz Csilla: Elkezdeni könnyű volt, még vitt az előző kötet lendülete, elvégre a cselekmény majdnem pontosan ugyanott folytatódik, ahol a Kősárkány véget ért. Elkezdeni másodszor, harmadszor és negyedszer már sokkal nehezebb volt, ötödszörre pedig egyenesen fájdalmas – ennyi ideig tartott ugyanis megtalálni a megfelelő belépési pontot, Hercsók történetét és Emese áldozatait. A negyedik változatról sokáig azt hittem, az lesz az igazi, amíg el nem jutottam a könyv feléig és azt nem éreztem, hogy túl sima, túl rendezetten és gördülékenyen érkeznek a konfliktusok, mindig épp csak akkora, amekkorával a főszereplő még meg tud birkózni. A negyedik változat „oké” volt. Mindenképp olvasmányos, és tesztolvasók szerint élvezetes is, de csupán „oké”. Az pedig nem elég. Ezért aztán fogtam és újra megráztam a történetet, hogy a legsötétebb sarkokba is belepotyogjanak a karakterek, ahonnét fogalmam sem volt, hogyan fogom őket kikaparni aztán – de végül, több átírás után sikerült rájönnöm a megoldásra.

Hikari: Milyen érzés volt befejezni? Neked mennyire megy könnyen/nehezen az elengedés?

K. Cs.: Mire az utolsó jelenetekhez értem, már túlvoltam a tévutakon, és pontosan tudtam, hogy mi az, amit írni akarok. A legutolsó bekezdéseket évek óta forgattam az agyamban, azok mindig is ott voltak, mint egy világítótorony, ami felé a zátonyok között törekedtem. Amikor végre leírhattam az utolsó mondatokat, az felszabadító érzés volt, mert tudtam, hogy megérkeztem. Utána minden már csak polírozás volt, lényeget nem érintő szöszmötölés apróságokkal. A történet lezárult és kerek volt már nélkülem is.

H.: Mit tanultál a trilógia írása közben? (Ha volt ilyen). Mi az, amit kamatoztatni szeretnél a későbbi írásaidban is?

K. Cs.: Rengeteget tanultam az írásról és önmagamról, miközben ezeket a könyveket írtam, de a technikai tudásnál fontosabb talán az, hogy megtanultam a saját hangomra figyelni és hinni abban, hogy ha őszinte vagyok magammal írás közben, akkor az a történetnek is jót tesz. Fiatalon könnyű elcsábulni, idomulni azokhoz az írókhoz, akiket csodálunk, reiteráljuk azt, ami lenyűgözött minket, és ezzel nincs is baj, hiszen a tanulás része – de előbb-utóbb muszáj feltennünk magunkban a kérdést, hogy mi kik vagyunk és mi mit akarunk elmondani? Ugyanígy elhibázottnak tartom azt lesni írás közben, hogy vajon mit várhatnak az olvasók, hogyan reagálnak majd arra, amit leírunk, mert bár kell a tudatos kontroll és tisztában kell lenni azzal, hogy a jó írás érzelmeket vált ki másokból, az odaképzelt befogadó nem diktálhatja a mi történetünket. Ebben a táncban az író irányít. Én túl sok időt töltöttem azzal, hogy aggódtam, mit fognak szólni az olvasók, ha Emese és Rabonbán között nem szövődik románc, sőt, ha a kapcsolatukban szinte meg sem jelenik ez a téma (ó, borzasztóan csábító volt elmenni a könnyebbik út felé, és megadni az álompárt azoknak, akik erre vágytak, de akkor végeredményben fanfictiont csináltam volna a saját történetemből), nem beszélve arról, hogy mi lesz a reakciójuk, ha Rabonbán hiányzik az Üveghegyből, Adélt meg kiírom a történet végéből. Vagy hogy megtehetem-e azt Emesével, amit végül is megtettem. Óriási megkönnyebbülés volt megbízni a saját belső hangomban és letenni a vélt és valós elvárások terhét.

Lassan és ritkán írok, és ezért túlságosan értékes az időm ahhoz, hogy olyat írjak, amit nem akarok teljes szívemből.

Hikari: Sok történetszál van, amelyik szép lassan összefonódnak. Melyiket szeretted "követni" és melyik okozott kihívást?

K. Cs.: Mindig érdekelt a „másik oldal”, az antagonisták nézőpontja, mert még a legmegátalkodottabb ellenség is hős (vagy áldozat) a saját történetében. Éppen ezért sok fejtörést okozott nekem Hercsók és Ünige alakja, mindenképpen olyan magyarázatot akartam találni a tetteikre, ami érthető, átérezhető és bizonyos szemszögből jogos. Az olvasónak megvan az a luxusa, hogy átlátja a nagyobb képet, a többi történetszálat, ezért pontosan látja, hogy a szereplők mikor hibáznak; ők azonban nem tudhatják, hogy a tetteiknek pontosan mi lesz a hatása, és ezért könnyedén fizetnek a céljaikért olyan áldozattal, ami nem nekik fáj.

De mindegyik szálat szerettem valamiért, a szívemhez nőttek a szereplők. Emesére irányult a legtöbb figyelem, de Lóna és Firene történetét is jó volt kibontani.

Hikari: Az előző kérdésről jut eszembe: mennyire volt kialakult képed a karakterekről évekkel ezelőtt? Úgy alakult az Ezüstkézben a sorsuk, ahogy gondoltad?

K. Cs.: Amikor az Ólomerdőt írtam, nem tudtam, hogyan alakul majd a sorsuk; eredetileg önálló regénynek szántam a történetet, csak a végén merült fel benne, hogy folytathatnám. Az írás során ismertem meg őket jobban, és alakult ki, hogy mi lesz a sorsuk, de még ez is változott az egyes szövegváltozatokban, attól függően, hogy én hogyan álltam saját magammal. Az Ezüstkéz második felét különösen erősen meghatározták azok a történések és felismerések, amik a saját életemben történtek – nem változtatták meg gyökeresen a szereplők sorsát, de katalizáltak olyan ötleteket, amikkel korábban nem foglalkoztam komolyabban, vagy új dolgokra világítottak rá már megírt jelenetekben.

H.: A szereplők közül ki hasonlít rád legjobban most, és ki olyan,mint amilyenné szeretnél válni?

K. Cs.: Mindegyik szereplőmben van egy kevés belőlem, és sok más vonás is, ami nem az enyém, de talán most a legközelebb a nővérek állnak hozzám – sok van bennem Lónából, de Firenéből is.

H.: Mit választanál: visszatérést, vagy örök elmúlást?

K. Cs.: Ez attól függ, hogy akiket szeretek, mit választanak. De jó volna új esélyeket kapni (a hibázás új lehetőségei mellett is).

H.: Hogyan tovább? Milyen írás terveid vannak most, hogy - talán nem túlzás így fogalmaznom - lezárult egy korszak?

K. Cs.: Már dolgozom egy új történeten, amiről azt hittem, tudom, mi lesz belőle; de minél többet töprengek rajta, annál több rétege bomlik ki, így őszintén mondhatom: fogalmam sincs, mit hoz a jövő.

Köszönöm, hogy időt szántál az interjúra!

*Hikari