Beth O'Leary: Az ágybérlő

„Néha vannak boldog pillanatok.”

Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 454
Fülszöveg: 
Tiffy és Leon egy lakásban laknak.
Tiffy és Leon ugyanabban az ágyban alszanak.
Tiffy és Leon még sosem találkoztak…
Tiffynek egy olcsó albérletet kell találnia. Méghozzá azonnal. Leon éjszakánként dolgozik, és meglehetősen pénzszűkében van. A barátaik azt gondolják, hogy elment a józan eszük, de ők úgy érzik, megtalálták a tökéletes megoldást: amíg Tiffy dolgozik, a férfié az egyágyas lakás, a fennmaradó időben viszont a nőé.
A helyzetüket tovább bonyolítja egy megszállott expasi, egy követelőző ügyfél, nem beszélve egy igazságtalanul bebörtönzött fivérről, így hamar rá kell jönniük, hogy ha jól akarják érezni magukat az otthonukban, akkor minden szabályt fel kell rúgniuk…



Általában kerülöm a nagyon klisés hívószavakat, de Jojo Moyes neve a borítón nem tagadom, megfogott. A kedvenceim közt is listavezető az írónő, szóval két verzió jutott eszembe: vagy annyira jó a könyv, hogy méltán került rá Moyes neve, vagy annyira nem sikerült jól, hogy kell valami, ami mégis bevonzza az olvasókat.

Tiffy-nek sürgősen lakásra van szüksége és két lehetősége van: vagy egy rozoga, büdös lyuk, vagy pedig egy különleges lakás, ahol ugyanazon az ágyon osztozna a hirdetővel, de a lakásban különböző időintervallumokban tartózkodnának.
Vajon működőképes lesz hosszútávon?

Mint fentebb említettem, főleg Jojo Moyes neve miatt kezdtem el olvasni, de már olvasás előtt tudtam, hogyha az írónő nevének feltüntetése nem több marketingfogásnál, nagyon pipa leszek. Nos, nagyon pipa lettem.
Valami igazi nyári olvasmányt kerestem, olyat, ami kikapcsol és szórakoztat így a kánikula közepén. El kell ismernem, hogy irtó gyorsan olvasható regény, majdnem kétszáz oldalt elolvastam belőle egyszerre, de sajnos ezzel vége is van számomra annak a listának, ami a könyv pozitív tulajdonságait sorolja.

Olyan érzésem volt, hogy az írónő nagyon sok mindent akart belezsúfolni 450 oldalba, és ahelyett, hogy ezt a rengeteg mindent összefűzte volna, egyáltalán lett volna kapcsolat az események között... ehelyett minden csak úgy... volt. Mint egy vásárban: féltékeny ex, ártatlanul bebörtönzött öcs, beteg gyerek, régi szerelem keresése.
Ezek külön-külön is kiadnának egy komplett regényt, de így, hogy egyetlen könyvbe lettek besűrítve, valahogy egyik történetszál se hagyott bennem mély nyomott. Egyébként pedig ki az a követelőző ügyfél, akit a fülszöveg említ? Mert arra esküszöm, nem jöttem rá.  Azt hiszem, erre mondják, hogy sok a jóból. Komolyan,
Plusz égnek állt a hajam, hogy nincsenek benne normálisan megírt párbeszédek. Nem dráma vagy iskolai fogalmazás ez, hogy úgy írjunk párbeszédet, miszerint Leon: blablabla
Tiffy: blablabla
Elképesztő módon idegesített. Főleg, hogy csak az egyik szemszögből "élvezhettem", a másikban normálisan voltak írva. Akkor meg könyörgöm, miért nem lehetett volna végig normálisan írni?!

Főleg azért, mert hiába volt váltott szemszögben megírva a történet, egyszerűen mindegyik szereplő totálisan semleges, jellemtelen karakter lett.
Tiffy még sok is. Olyan volt, mint egy bespeedezett nyuszi, akinek folyamatosan csinálnia kellett valamit, ráadásul attól a szivárványtól, amit napról-napra "ruha" címszó alatt magára vett, már olvasva is kiégett a retinám. Hogy lehet valaki ennyire ízlésficamos, és hitethetik el vele, hogy amit hord az jól néz ki és cuki?
Leonról még Tiffynél is kevesebbet tudunk meg, annak ellenére, hogy van szemszöge. Nem is emlékszem, mikor fogadtam ennyire semlegesen egy könyves pasit. Lehet, hogy még soha? Egyszerűen nincs benne semmi extra, semmi olyan, ami kiemelné őt a többi könyves férfi közül, ami emlékezetessé tenné.
Sajnos ugyanígy éreztem a mellékszereplők kapcsán is. Se Mo, se Gerty nem egy túl nagy durranás, és szerinte az se túl jó pont, hogy állandóan összekevertem kettőjüket. Akiben láttam lehetőséget, az Richie, mire viszont ő igazán szerepet kaphatott volna, vége lett a könyvnek. Kár érte.

Vártam ezt a könyvet, de csak valami nagymértékű, bennem munkáló mazochizmus olvastatta végig velem.  Meg talán az, hogy egy kis részem azért reménykedett abban, hogy lesz ez még jó: nem lett. Ha nem vár semmit az ember, akkor strandkönyvnek kiváló. Ott vétettem hibát, hogy én bizony vártam. Sokaknak nagyon tetszett, sajnos én most nem tartozom közéjük.