Lori Nelson Spielman: Édes ​megbocsátás

Addig nem jutsz előre a jövőben, míg le nem zárod a múltadat.

Kiadó: Magnólia
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 384
Fülszöveg:
New Orleans csinos és fiatal tévésztárja, a népszerű műsorvezető Hannah Farr foggal-körömmel óvja a magánéletét. Erre minden oka megvan, hiszen egyrészt a város főpolgármesterével jár, másrészt pedig egy régi konfliktust követően sosem sikerült rendeznie megromlott viszonyát az édesanyjával.
Múltjának sötét titkát két évtizede őrizgeti a lelke mélyén, de ez a titok most óvatlansága miatt napvilágra kerül. Hannah a saját műsorában, a kamerák kereszttüzében mesél az édesanyjával való konfliktusáról, melynek következtében azóta nem is beszélnek egymással. A lány ezek után rajongói biztatására, barátai féltése és a pasija vádaskodásai miatt kénytelen-kelletlen nyilvános megbocsátási zarándoklatra indul.
A múlt emlékei sorra térnek vissza, és Hannah addigi megingathatatlan igazsága kibillen biztos talapzatáról. Minden ködössé, kérdésessé válik. Egyre kevésbé tudja már eldönteni, valójában kinek kell bocsánatot kérnie kitől, ám arról meg van győződve, ha nem akarja végleg elveszíteni az édesanyját és a reményt egy boldog, őszinte életre, akkor bizonyos lépéseket nem halogathat tovább. Márpedig éppen ehhez kell a legnagyobb bátorság.

Az írónő Álomlista című könyvét szerettem, annyira, hogy kétszer is olvastam, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, ez a regénye milyen lett.

Sajnos nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Hősnőnk Hannah, aki egy sikeres TV-nél dolgozik, és úgy érzi, az élete sínen van: jó munka, boldog párkapcsolat, anyagi biztonság, mi kellhet még?

Aztán amikor kap egy másik ajánlatot, amihez műsortervet kell készíteni, a feje tetejére áll az egész élete: olyan emlékeket kell felidéznie, amikre nem akar emlékezni, olyan emberekkel kell újra találkoznia, akikkel egyáltalán nem akar és mindezt egy nagyon egyszerű, mégis nehéz tett, a megbocsátás miatt.

Tartalom alapján én első körben azt mondtam, hogy ez bizony egy jó könyv lehet, meg hát na: nálam az Álomlista volt a mérce. Talán itt rontottam el először. Nem éreztem azt a fajta bevonzást, és olvasni akarást, mint az említett könyvnél, és kicsit el is szontyolodtam emiatt. Mert mintha nem is ugyanaz lenne a két történet szerzője, hiányoltam a könnyed hangulatot, és a humort is.

Aztán mindenféle elvárást elengedtem, és úgy döntöttem: lássuk, mit tud, mi kerekedik ki ebből az egész történetből. Még így is nehezen haladtam a történettel az elején, vártam az áttörést, az, hogy igazán érdekelni kezdjen a főhős életének alakulása, meg a tetteinek a következménye. Eljött ez a pont is, igaz, várni kellett rá kétszáz oldalt.

Azt éreztem, hogy Spielman egyszerűen túl sokat akart belesűríteni ebbe a történetbe, de nem akarta hosszabban megírni, mert akkor senki nem olvassa el. Ennek a könyvnek már a megbocsájtás önmagában is jó téma lett volna, és szerintem lehetett volna más motivációt is találni ehhez... ahelyett, hogy egy hazugságra épít. Könyörgöm, ne tegyünk bele komoly témát, ha nincs bátorságunk hozzá, és csak a felszínt érintjük. És egészen nyugodtan vitába lehet szállni kommentben ezzel a kijelentésemmel, kíváncsian várom, másvalaki, aki szintén olvasta, hogy látja ezt.

Hanah egyébként rém idegesítő, picsogó harmincas. Sokkal inkább  éreztem egy pályakezdő huszonévesnek, akinek igazából semmi se jó, senki nem jó, mindenki ellene van, meg úgy egyébként is, mindenki dilis, csak ő a normális. Be kell vallanom, az agyamra ment. Nem kicsit, nagyon. Nem éreztem nála igazi jellemfejlődést, változást, semmit. Ritkán bosszant ennyire hősnő.
Dorothy viszont az egyetlen olyan szereplő volt a történetben, aki miatt úgy éreztem, érdemes elolvasnom ezt a történetet. Nagyon bírtam az öreglányt, a meglátásait, a bölcsességeit. Eskü, ez a könyv vele a főszerepben jobb lett volna.

Hannah pasija annyira felejthető és sablonos figura, hogy két nappal a könyv befejezése után már nem tudom a nevét. Az viszont tuti, hogy olyan "tojok bele mindenbe" stílusa van, nekem ettől a való életben is kinyílik a bicska a zsebemben, könyvben se lett túlzottan szimpatikus.

RJ meg jó szereplő lett volna, csak éppen alig derült róla ki valami.

Szerettem volna szeretni, és voltak pillanatok, amikor kifejezetten tetszett a könyv, de összességeben sajnos ez most nem nyert meg magának. Vontatott volt, sokszor untam és nem is igazán éreztem valódi motivációt. Tényleg olyan érzésem volt, hogy igazából a téma felszínét kapargattuk valódi mélység helyett.

Egynek nem volt rossz, de olvastam már sokkal jobb történetet mind LNS-től, mind összességében.

*Hikari