Sarah Dessen: Altatódal

Annyi minden múlik ezeken a dolgokon – apró kis pillanatok, amelyek az életet alkotják.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 398
Fülszöveg:
A szakítás tudománya… Remy mindig tudja, mikor kell megtartania A Beszéd-et egy srácnak – rögtön azután, hogy az első romantikus roham lecseng, de még mielőtt a dolgok túl komolyra fordulnának. Számtalan fiúval járt már, és rengeteget tanult az anyjától is, aki éppen az ötödik férjét fogyasztja. De akkor miért van az, hogy valahogy sehogy sem akarja ejteni Dextert? Pedig a srác olyan esetlen. És rendetlen. És szétszórt. Ráadásul zenész – épp úgy, mint Remy apja, akit a lány sohasem ismert, mert a férfi lelépett, még mielőtt ő megszületett volna. Lehetséges volna, hogy Remy kapcsolatokra vonatkozó szabályai egyszerre érvényüket vesztik? A regény az elismert szerző, Sarah Dessen magával ragadó története egy kőkemény fiatal lányról és egy fiúról, aki arra hivatott, hogy megpuhítsa.

Nagyon régen olvastam már egyszer ezt a könyvet, de akkor még a blog és az értékesek írásának ötlete még csak meg sem fogalmazódott a fejemben. Most úgy gondoltam, megérdemel egy újraolvasást, hogy aztán legyen nyoma is annak, hogy olvastam, szerettem.

Remy nem hisz a szerelemben, ahogy a hosszú távú kapcsolatokban sem.  Túlságosan sok válást látott az anyukája életében ahhoz, hogy máshogy gondolkodjon.

Ám amikor egy véletlennek hála az élet mellé sodorja Dextert, el kell gondolkodnia azon, hogy eddig jó úton járt-e a szerelmet illetően.

Örökké rettegni a csalódás fájdalmától, vagy vállalnia a lehetőségét a boldogságnak? Remy-nek sok időbe telik, míg választ kap a kérdéseire, és akkor sem olyat, amilyenre számítana.

Rá kellett jönnöm arra az egyszerű tényre, hogy bizony én sem emlékszem minden könyvemre. Ami egyébként nem meglepő, vagy baj, hiszen ezt is jó néhány éve olvastam, az olvasmánylistámon meg majdnem hétszáz könyv van. Egy idő után akaratlanul is összefolynak egymással olvasmányélmények. Sarah Dessen ezen könyve kapcsán egyvalamire emlékeztem: van benne egy dalszöveg. Kész, slussz-passz, szóval talán ezért lehetett az, hogy szinte olyan lelkesedéssel álltam neki a könyvnek, mintha most került volna a kezembe először.

Megláttam benne azt, ami valószínűleg régen is szerettem: az olvasmányos, gördülékeny stílust, a jó humort, és a tényt, hogy anélkül jár körbe egy fontos témát, hogy az elvenné az egész könyv szórakoztató jellegét.
De megláttam benne olyan hibákat is, amiket régen nagy eséllyel nem vettem észre: a tényt, hogy Remy idősebbnek érződik, mint tizennyolc, hogy igazából ugyanazok a jelenetek ismétlődnek újra és újra, csak talán némileg a párbeszéd változik, hogy olyan felesleges dráma van benne, amire egyáltalán semmi szükség nem volt, anélkül is működött volna a történet.

Remy karaktere ahhoz képest, hogy főszereplő, nekem elég ellenszenves volt, és igazán a végére se sikerült megkedveltem. Annyira fekete-fehéren és egysíkuan látja az életet meg a kapcsolatokat, ami kiábrándító, és pont elég ahhoz, hogy ne akarjam 14 éves gyerek kezébe adni, hiába ez van a könyv hátulján. Nekem egyszerűen furán vette ki magát, hogy egy lány, aki igazából még nem is élt, vagy gyűjtött saját tapasztalatokat, csupán azért, mert az anyja házasságai zátonyra futottak ennyire pesszimista. 

Ellenben mondjuk a bátyjával, Chris-szel, aki megtalálja a boldogságot és igen, változik is, ez pedig nem negatív változás. Engem például kifejezetten érdekelne egy könyv csak róla, kár, hogy az írónő nem írt egyet.

Dexter a férfi főszereplőnk, és ennek a könyvnek a nagybetűs Pozitivitása. Határozottan ő volt az, aki feldobta a történetet számomra, mert volt benne valami bohókás, vicces életigenlés, amolyan "nem aggódok felesleges, mert minek?" szemlélet, és nekem ez olyan jól jött.

Bánom viszont, hogy se Remy barátnőit, se Dexter bandájának tagjait nem ismertük meg mélyebben, csupán felületes képet kaptunk róluk. És igazából Remy anyukája is megmaradt számomra egy átlagos, két dimenziós szinten, ami szerintem igazán kár.

Nem bántam meg, hogy újra elővettem és elolvastam, még annak ellenére sem, hogy így már közel sem volt olyan tökéletes, mint aminek valószínűleg évekkel korábban láttam. Nem is adta ugyanazt a felszabadító, kellemesen romantikus érzésvilágot, mint a néhány évvel korábbi énemnek.

Viszont Sarah Dessen ki tudott húzni a hetek óta tartó az égvilágon semmi kedvem nincs olvasni, érzésből, ezért mindenképp hálával tartozom ennek a könyvnek. Bár lett volna jobb maga a regény. Csak egy kicsivel kevésbé pesszimista, akkor talán én se érezném magam ennyire csalódottnak.

*Hikari