Kelly Oram: Örökkön-örökké (Cinder és Ella 2.)

Köszönöm, hogy értelmet adtál annak, hogy legyen miért küzdenem.

Kiadó: Móra
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 456
Fülszöveg:
A mesében minden olyan könnyű: a szerelmesek egymásra találnak, és már lubickolnak is a boldogságban. Cinder és Ella is pontosan erre vágyik, a sok nehézség után igazán megérdemelnék, hogy legyen egy kis nyugtuk.
A sajtó viszont folyton a nyakukban liheg – mindenki Hollywood legújabb álompárjára kíváncsi –, és a szüleik sem könnyítik meg az életüket: Brian apja meg akarja lovagolni a népszerűségüket, Elláé pedig képtelen elfogadni, hogy a lánya egy világhírű filmsztárral jár. Ráadásul Ella nagyon nehezen viseli, hogy mindenki a sérülésein csámcsog, és elbizonytalanodik: mi van, ha a tündérmeséjének kezd lejárni a szavatossági ideje?

Amikor négy évvel ezelőtt elolvastam az első részt, nem éreztem késztetést a folytatásra. Most viszont, így újraolvasás után már úgy gondoltam, illő lenne, ezt a kötetet is elolvasnom.

A történet szinte az első rész után azonnal felveszi a fonalat: Cinder és Ella nagyon boldog, hogy végre együtt lehetnek, személyesen, egy párként, kilépve a virtuális világ ismeretlenségéből. Azonban, ha valaki híresség, ezt még akkor is nehéz megszokni, ha igyekszik az ember lánya toleráns lenni. És mindeközben Ellának a saját állapotával is meg kell békélnie, saját magát is meg kell szeretnie. 

Egyik sem egyszerű, de megéri. Hosszú az út mire erre maga is rájön.

Simán mondhatja bárki azt, hogy én már kinőttem a LOL könyvek, és az a helyzet, hogy igaza is lenne. De mióta van kőbe vésve az, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos korig bezárólag lehet olvasni? Néha egyszerűen jól tud esni az embernek egy ilyen valóságtól elrugaszkodott, "sohanemfogmegtörténnidekitérdekel?" történet. Nekem legalább is most nagyon jól esett. Az utóbbi hetekben valahogy a könyvek, az olvasás a kikapcsolódást nyújtó tevékenységek listájának kb. utolsó helyére ugrott. Nem kikapcsolt, hanem fárasztott az, hogy könyvet vegyek a kezembe, a blogírásról nem is beszélve... Aztán jött Kelly Oram (újra), és teljesen kikapcsolta az agyamat a könyveivel (újra).  Szinte már nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára... valamikor márciusban talán?

Pedig amikor elkezdtem olvasni, akkor kicsit húztam a számat a történetre. Az első rész sokkal mélyebb és komolyabb témát dolgoz fel, mint a legtöbb LOL könyv, és igen, tudat alatt valami hasonlót szerettem volna. De nem ezt kaptam, csak valami el hollywoodosított (nem tudom, van-e ilyen szó, mostantól lesz :)) közhelyes irományt, ahol hírnévre, a pénzre, és az ingyen cuccokra helyezik a hangsúlyt. Próbálta, nagyon próbálta a szerző Ella karakterén át mélyíteni az eseményeket, hiszen a lány nem kevés belső vívódáson megy keresztül, de azt kell mondanom, ez többé-kevésbé sikerült csak. Nem néztem utána tüzetesebben, hogy ez a második rész tervezett volt-e, vagy inkább annak idején olvasói nyomásra írta meg, és adták ki, de... nekem eléggé az utóbbi jött le. Ez a doulógia akkor lett volna igazán tökéletes, ha az Örökkön-örökké nem kerül megírásra, vagy legalább is én nem olvasom el. Ezzel senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy elolvassa a történetet, mert az esélye, hogy másnak nagyon fog tetszeni, megvan, nekem ismerve ezt a kötetet már a Cinder és Ella is teljes és lezárt történetet.

Most kellene karakterekről, meg azok jellemfejlődéséről írnom jó hosszan, de az a helyzet, hogy nem vagyok biztos abban, hogy tudok miről írni. 
Ella már az első részben is nagyon-nagy utat tett meg,  itt inkább csak árnyaltabbá vált a karaktere, meg finomodott, de nem kapott olyan új jellemvonást, ami eddig ne lett volna ismert számomra. Még mindig nagyon erős, talpraesett, kedves lány, akinek egyre több az önbizalma. Talán az apukájával való kapcsolata az, amiről érdemes lehet hosszabban is írni, de az meg annyira fontos pontja a történetnek, hogy nem akarom lelőni. Ha egy okot mondanék, ami a könyv MELLETT szól, az határozottan kettőjük kapcsolata.

Cinder/Brian továbbra is az egyik álomszerűbb könyves pasi, akiről az utóbbi időben olvastam. Kedves, törődő, figyelmes, hagy teret Ellának. Kész, nem tudok rá jobb szót, egyszerűen cuki.  Ilyen srác fixen nem létezik a valóságban, épp ezért olyan jó olvasni róla.

A többi szereplő közül Viviant és az ikreket szerettem, talán Ana változott a legtöbbet a korábbi önmagához képest.

Sok minden jár a fejemben, leginkább az, hogy valaki segítsen eldönteni, hogy érzek: tetszett-e ez nekem igazán, vagy inkább csak megrekedt a "nem volt olyan rossz" kategóriában? Nem tudok rá választ adni.
Egyszeri kikapcsolódásnak jó, de kicsit olyan érzésem volt, mintha valami "Randiztam egy sztárral" könyvverziót olvastam volna. Van olyan örökkön-örökké, ami egyszerűen már túl szép, hogy igaz legyen, még egy romantikus történetet alapul véve is. Na, ez az. Pont az a tündérmesés bája veszett el, amit annyira élveztem az első részben.

*Hikari