Brittainy C. Cherry: Csendfolyó (Az vagy nekem 3.)

– Nem biztos, hogy össze kell ragasztani azt, ami eltört. Talán elég az is, ha úgy szeretjük, ahogy van. Összetörten.

 

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 432

Fülszöveg:

Gyerekként szerettek egymásba, ám egy szörnyű élmény rányomja bélyegét a lány életére. Elég erős-e a szerelem ahhoz, hogy leküzdjék a múlt árnyait, amelyek rátelepednek a kapcsolatukra? Brooks és Maggie May szeretik egymást…de nem szeretik önmagukat. Szívbe markoló történetük megszegett ígéretekről, szerelemről, életről és halálról szól, azoknak, akik sodródnak a hullámokkal, és azoknak, akik mellett lehorgonyozhatnak.

Brittainy C. Cherry-től eddig elolvastam mindkét megjelent könyvet, és határozottan kedvenc mindegyik, bár más okok miatt.
Ez a regénye rögtön megjelenés után került a kezembe, de akkor nem írtam róla, már nem is tudom mi okból. Most újraolvastam, hogy azért csak legyen róla poszt, ha már az összes többi kötetről van.

Főszereplőnk Maggie May aki az apukájával új otthonába, új családhoz költözik. De nem is a két új mostohatestvér az, aki felkelti a kislány érdeklődését, hanem a szomszéd srác, és mostohabátyja barátja, Brook.
Ami először egy zavaró gyerekszerelem, az egy traumát követően igazi barátsággá válik, majd ahogy telnek az évek, szerelemmé változik.
De bele lehet-e szeretni valakibe, aki nem beszél?
Lehet-e normális kapcsolat valakivel, aki nem lép ki a házból?
Az ígéretek tényleg örökre szólnak?

Mint írtam, rettentően vártam ezt a könyvet, szinte tűkön ültem, hogy mikor olvashatom. És ennek a vágynak csak kis köze volt ahhoz, hogy a borító elképesztően-lélegzetelelállítóan gyönyörűséges.
Ezt az érzést főleg annak köszönhetem, hogy az Az vagy nekem sorozat többi kötetét szerettem olvasni, és a mai napig nem tudok választani a Lebegés, a Tűzeső meg a Gravitáció között, ha valaki megkérdezi, melyiket szeretem a legjobban. 

És azt hittem – én naivan – hogy ez majd így lesz a harmadik kötettel is.
De mint tudjuk, minden sorozatból hol előbb, hol hamarabb, de eljön a mélyrepülés ideje.
Brittainy-nál most érkezett el.

Biztam benne, nagyon sokáig, hogy csak nehezen indul be, de nem.
Sajnos se az elején, se a közepén, se a végén nem volt olyan érzelmi katarzisom, mint az eddigi köteteknél. Pedig annyira vártam. 

De tulajdonképpen nem éreztem semmit.
És ez fájt. Mert a nő, aki eddig csak kitépte a szívem, meghurcolta a porban, aztán visszadugta a mellkasomba, most nem váltott ki belőlem semmit.
Oké, ezek a „semmi”k nem igazán állják meg a helyüket így.
Mert végül is valamit kiváltott belőlem.
Haragot. Csalódottságot.
Rettentően pipa voltam, amiért ilyesmit érzek egy Brittainy könyv olvasása közben, de sajnos ez így alakult.
Én sajnálom a legjobban.
Persze, mint eddig mindig, ide is kellett egy tragédia, egy trauma. Nem ezzel volt a bajom. A bajom azzal volt, ahogy ezután az esemény után alakultak a karakterei.
Nekem ne mondja azt senki, hogyha megkukul egy gyerek egyik napról a másikra az teljesen és totálisan normális.
Nem kell neki terápia, pszichológus.
Kicsit nyúzzuk ugyan, hogy de mégis mi történt, de amikor nem válaszol, feladjuk, és elfogadjuk, hogy egy gyerek, a mi gyerekünk nem beszél.
Mondok valamit: ez. NEM. Normális.
Engem nem érdekel, hogy ez ámerika, hogy ott máshogy mennek a dolgok, ez akkor se normális.
Merthogy ez a szerencsétlen Maggie igen is kommunikált…nem gondolt arra senki, hogy innentől már csak egy lépés, egy kicsivel több odafigyelés a beszéd?
Ja, hogy az sok idő és energia, és ebben a kötetben mindenki nagyon jól el volt foglalva a saját dolgával/gondjával/álmával?! Én kérek elnézést. Komolyan…

És akkor még ott van a szerelmi szál, mert annak természetesen lennie kell. Na már most, nagyon cuki és nagyon aranyos volt a táblás megoldás, és én a gyerekkori múltat is figyelembe vettem, de akkor is magasba szaladt a szemöldököm ettől a hűűdenagysírigtartó lámúrtól.
Furcsa volt. Abnormális. És egyszerűen…elképzelhetetlen. Ha legalább egy kicsit a valóság talaján maradt volna…de hát mit várok egy olyan kötettől, amiben az egész cselekmény alakulására magasba szaladt a szemöldököm?


Maggie May az elején szimpatikus karakter volt. Őszintén mondom, hogy az volt. De ahogy haladtam és nőtt, úgy lett egyre unszimpatikusabb. Komolyan, Ash-el non-stop netkapcsolatban voltunk olvasás alatt és azt hiszem, így két órával a befejezés után értem már mit mondott, amikor arra panaszkodott hogy a csaj unalmas és ritka mód irritáló. Mert így végiggondolva tényleg az. A könnyebb utat választja, megfutamodik, visszaidézi akár direkt is a történteket, de azért ő elvárja a szerelmet meg a normalitást.
Na már most csajszikám, bírtam benned a könyvmolyságod, de ebből tényleg nem ismered meg a világot, sőt… A világot látni kell, érezni és felfedezni. És ha folyamatosan félsz, egyszerűen soha nem fogsz rendesen élni.
Brook volt az könyv erőssége számomra. Annyira aranyos, kedves és figyelmes volt. Sokkal tovább szimpatizáltam vele, mint a női főhőssel: de aztán vele is történnek dolgok, és bizony ő is megkattan kissé, ami után már nem tudom eldönteni, hogy akkor én most tulajdonképpen szeretem-e. De azért mégis csak azt mondom, hogy igen.
Cheryl és Mrs Boone volt a mellékszereplők közül a legjobb számomra, főleg az utóbbi. Az öreglánynak nagyon jó nézetei és gondolatai voltak, bírtam, hogy ennyire kitartott Maggie mellett, még ha nem is teljesen önzetlenül, hisz megvolt rá a saját oka.
A szülők karakterei újra csak nem nőttek a szívemhez. Talán az apa egy fokkal jobb volt, de Katie határozottan önző volt. Azt hiszem ez a legjobb szó rá. És megint ott tartunk, hogy a szülők önzősége, az ő félelmeik csattannak a gyerek(ek)en. Mit ne mondjak, szép.

Én leszek az, akit ezután a véleménye után nem fognak szeretni, de én így látom, és mindig is többre tartottam az őszinteséget, mint a hamis dicséretet.

Ami használható lett volna, az egyenesen unalmas lett a számomra.

Ritkán érzem azt, hogy száz oldallal a vége előtt be akarom fejezni, most ez megtörtént. Ennek ellenére végigolvastam, de nekem messze alulmaradt színvonalilag az előző két kötettől.
Kevesebb gyerekkori rész, és több huszonéves eseményekkel talán nem így érezném, de mivel nem változtathatok a regényen, az érzéseimen sem.
Viszont az írónő utószava gyönyörű lett, és eléggé megindokolja a könyv témáját szóval…ahogy ő is írja: mindannyian fontosak vagytok, és számít a hangotok.
Még egy gondolat tőlem: remélem mindenki meg fogja találni egyszer a horgonyt, aki biztonságot ad számára, a révet, ahová hazatérhet és megpihenhet.

*Hikari