Gigi Forte: Levelek

A mosolya olyan volt, mint a felhők közül előbukkanó napsugár.

Kiadó: Newline kiadó
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 300
Fülszöveg:
Klára, a kissé komoly fiatal lány élete gyökeresen megváltozik, amikor egyetemre megy. Csoporttársa, a nyitott és közvetlen Marci, naponta küld neki kedves, gyengéd hangvételű leveleket. A levelekben rejlő érzelmi töltet elindítja Klárát a nagybetűs ÉLET, és a mély érzelmek hullámvasútján. A lány a vágyakozás izgalma után, hirtelen a kétely és a csalódottság útvesztőjébe kerül, ahonnan csak az őszinteség és az igazi szeretet jelenthet kiutat.

Azt mondják, hogy ne a borító alapján ítéljünk meg egy könyvet, de kár lenne tagadni: itt nagyon-nagy szerepe volt a borítónak abban, hogy olvasni akarjam. A Newline kiadónak pedig hálásan köszönöm a recenziós példányt.

Klárát egy tragédia szólítja haza, hosszú idővel azután, hogy maga mögött hagyta Budapestet. A fiatal nőnek sok mindent át kell gondolnia és olyan emlékekkel is szembe kell néznie, amelyeket igyekezett nagyon mélyre temetnie magában.

Vajon képes lesz továbblépni, amikor eljön az ideje? El tudja engedni, akit el kell engednie, azért, hogy ő maga boldog lehessen?

Igazából én tényleg nem néztem jobban utána ennek a regénynek, miután megláttam a borítóját. Talán ezért vártam levélregényt, olyan igazit, mint amilyen mondjuk a Levelek Skye szigetéről, vagy a Gyógyír északi szélre.

Nagyon hamar világossá vált, hogy azt bizony hiába várom: mert vannak benne levelek ugyan, de nem levelezésből épül fel a könyv.

A fiatal felnőttek üzenetváltásai nem többek némi plusz katalizátornál, amik olykor-olykor löknek egyet a cselekményen. 

El is hangzik a történet során, hogy a mai világban milyen furcsa, mégis milyen különleges levelet kapni, úgyhogy épp ezért igazán örültem volna, ha a levelek valóban nagyobb szerepet kapnak: nem csupán néhány sort oldalanként, hanem igazi levelezést. Persze, benne van a pakliban az is, hogy egy teljes mértékben levelekre épülő történet kevésbé ragadja meg az olvasót, hiszen a XXI. század már inkább szól a rövid, gyors, és sokszor azonnali kommunikációról, azonban pont Daniel Glattauer könyvei számokra az ellenpéldák: vannak azok az olvasók, akiket meg lehet szólítani így is, szeretik, leköti őket. Úgyhogy tényleg azt kívánom, az írónő bárcsak mert volna bátrabban nyúlni a levelekben kommunikálás lehetőségéhez.

Ehelyett kaptunk - számomra többször is, mint komfortos volt -, teljesen hétköznapi (és olykor), teljesen felesleges részleteket a hősnő mindennapi életéből. Mintha még maga a szerző se tudná, hogy mi legyen, amíg a cselekmény eljut A-ból B-be, szóval jön néhány töltelékmomentum (megvan a Szürke ötven árnyalatából az, hogy Anastasia újra és újra csavargatja a haját? Na, ilyesmik vannak itt is..) Igen, valószínűleg ezek nélkül rövidebb lett volna a könyv, de legalább nem éreztem volna azt, olvasás közben, hogy unatkozom.

Klárival nagyon nehezen kedveltem meg: elöször azt gondoltam róla, hogy egy fiatal lány, aki nem találja a helyét a világban, aztán rájöttem, hogy igazából csak... meg van bántva (sértődve?). Szerencséjére a könyv végére alakul a személyisége, meg a happy endjét is megkapja, de mire oda eljutunk... hát az egy hosszú, kanyargós, és akadályokkal meg könnyekkel teli út. Egyszerűen nem hittem el, hogy a környezetében mindenki csak asszisztál, de senki nem teszi helyre.

Marci nagyon unszimpatikus volt, tipikusan az a férfi, aki fejben még mindig gyerek, aki nem vállal felelősséget a tetteiért, aki áldozattá válik, ha valami olyan esemény történik, ami számára nem előnyös. Pontosan olyan ember, akitől a való életben olyan gyorsan menekül bármelyik nő, akinek van önbecsülése, mint a sicc.

Ábel talán egy fokkal jobb (borítékolható volt a szerelmi háromszög, hát persze, hogy nem maradt ki), bár túl mély benyomást azért ő se tett rám. Felelősségteljesebb volt, meg legalább egzisztenciális háttérrel rendelkezett, de azért Ábel se látta néha a fától az erdőt, és inkább túlkomplikált, ahelyett, hogy beszélt, vagy kérdezett volna.

Sajnálom, hogy Klárival ennyire nem sikerült megtalálnom a közös hangot. Összességében úgy gondolom, hogy ki lehetett volna hozni ebből a történet valami többet és jobbat is: kicsit kevesebb sértődés-komplikálás, több beszéd és őszinteség. Olyan strandkönyv érzésem van most: elolvassa az ember, mert éppen ráér, és nincs jobb dolga, de igazából nem kiemelkedő, inkább egyszer olvasós élmény.

*Hikari