Rebecca Serle: Egy ​olasz nyár

Sokszor el kell távolodnod, hogy kitaláld, hogyan tovább.

Kiadó: Central Könyvek
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 304
Fülszöveg:
Amikor ​Katy édesanyja meghal, a lány teljesen magába roskad. Carol nemcsak Katy anyukája, hanem a legjobb barátnője is volt. Minden problémára ismerte a megoldást, és most, amikor Katynek a legnagyobb szüksége lenne rá, nincs többé. A régóta tervezett, közös nyaralásra sem utazhatnak már el együtt, Katynek egyedül kell eltöltenie két hetet Positano városában.
Amint megérkezik az Amalfi-partra, a káprázatos tenger, a gyönyörű sziklák, a kedves emberek és persze a finom ételek hatására Katy szinte újjáéled.
És akkor megjelenik Carol: napbarnított, egészséges, hús-vér nőként, harmincévesen. Katy nem érti, mindez hogyan lehetséges, de úgy érzi, hogy visszakapta az anyját. Újra megismeri Carolt, ezúttal nem mint édesanyát, hanem azt a fiatal nőt, aki az ő születése előtt volt, és aki nem egészen olyan, amilyennek Katy hitte. A lánynak el kell fogadnia, hogy a mindentudó anya sem volt mindig tökéletes, de ettől még inkább szerethető.
Az Öt év múlva decemberben szerzője ezúttal is az idő illékony és megfoghatatlan természetével játszik, az olasz tengerparton valósággá válik a varázslat, és a lehetetlen is megtörténhet. Rebecca Serle legújabb könyve az anya és lánya közötti eltéphetetlen kötelékről szól, valamint arról, hogy szeretteink sosem hagynak el minket igazán.

Megtetszett a címe, azért tettem listára, és miután teljesítettem a Nagy Nyári Olvasmánylista  kihívást, még keresgéltem valamilyen olvasmányt. Jó döntés volt a nyár utolsó napjaiban Olaszországba utazni.

Katy éppen az anyukája elvesztése miatti gyászból próbál kilábalni, amikor döntésre jut: elmegy arra az utazásra, amire igazából mindkettőjüknek ott kellene lennie, ha nem szól közbe az élet. Édesanyja imádta Olaszországot, emiatt a fiatal nő úgy dönt, a legkevesebb, amit megtehet, hogy nem hagyja kárba menni az utat.

Azon Positano városa sokkal több mint tartogat, mint elsőre gondolja: válaszokat kap olyan kérdésekre, amit sosem mert feltenni.

Halvány fogalmam sem volt, hogy milyen ez a könyv, a tartalmán kívül semmit nem tudtam róla, és mivel egész friss megjelenés, ezért túl sok vélemény sincsen róla.
Rebecca Serle számomra teljesen új szerző volt, de kár lett volna kihagyni! Szeretem az olyan szerzőket, akik nem csak leírnak, hanem láttatnak is, elérik, hogy ott legyek a regény minden helyszínén: és én ezt most annyira élveztem.
Katy-vel együtt fedeztem fel Olaszország csodálatos helyeit, kaptattam fel vele sok-sok lépcsőfokon, úsztam a tengerben, élveztem az olasz konyha ízeit, és találtam önmagamra, miközben megtapasztaltam az olasz mentalitást.

Viszont hiába a varázslatos, lélegzetelállítóan csodálatos táj, Serle nem felejtette el a fő konfliktust: az anya-gyerek kapcsolatot, azt az egyszerű, mégis szívszorító állapotot, amikor meg kell tanulnod anélkül élni, aki addig a világot jelentette számodra, akihez rengeteg emlék fűz, akitől mindig tudtál tanácsot kérni. Itt jön be a történetbe a mágikus realizmus szála, és bevallom, ez egyszerre tetszett és egyszerre nem tudtam hová tenni. Kicsivel több magyarázatra lett volna szükségem azzal kapcsolatban, hogy ez mégis hogy történhetett? Mert lehet, hogy az írónőnek egyértelmű volt, miközben dolgozott a regényen, bennem olvasóként viszont elég nagy kérdőjelek maradtak....

Katy egyébként ahhoz képest, hogy harminc éves, sokszor számomra gyerekes volt. Értem én, hogy szerette és ragaszkodott az anyukájához, de tényleg indokolt volt vajon, hogy ennyire?! Sokszor éreztem indokolatlannak azt az önmarcangolást, amit csinált. Elégedettlenkedett, ahelyett, hogy értékelte volna azt, amije van.

Carol nagyon érdekes szereplő volt a maga módján: kissé talán hedonista, de az biztos, hogy élvezte az életét, és élt a felkínált lehetőséggel. Mégis ő volt számomra az egyik nagy rejtély, egyszerűen azért, mert annyi ellentmondás volt a karakterében és tényleg elgondolkodtam azon, melyik volt Carol igazi(bb) énje? 

Erick és Adam karaktere igazából lehetett volna jó, ha kicsit jobban ki vannak dolgozva, de a szerző annyira az anya-lánya kapcsolatot helyezte a előtérbe, hogy igazából a többi szereplő kidolgozatlan és felejthető maradt, amit azért kissé sajnálok.

Egy történet a veszteségről, a továbblépésről, a mások iránt érzett szeretetről.
Néha elgondolkodom, hogy többet kellene utaznom, többet kellene látnom a világból. A helyzet pedig a következő: most, hogy befejeztem ezt a könyvet, határozottan kedvem támadt ahhoz, hogy élőben lássam  Positano csodáit. Ha jártál már Olaszországban, azért olvasd el, ha minden vágyad eljutni az Amalfi-partra, akkor meg azért.

*Hikari