Marie Pavlenko: Akár egy kismadár

…csak egy életünk van, épp itt az ideje, hogy elkezd élni a tiédet!

 

Kiadó: Menő Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 374
Fülszöveg:
Abigailnek autóbalesete után súlyos testi és lelki sérülésekkel kell szembenéznie. Karja elvesztése felforgatja a mindennapjait, miután hazatért a kórházból. Minden barátjával megszakítja a kapcsolatot, mert képtelen folytatni korábbi életét. Hogy is határozhatná meg magát az ember, ha elveszítette korábbi életének biztos fogódzóit, ha már nem igazán tudja, ki is ő valójában, és a testében robbanásra készen mindig ott lapul a fájdalom? Ám családtagjai szeretetének, a könyveknek, a természetnek, a nevetésnek és a madaraknak köszönhetően Abi végül újratanulja, hogyan találja meg ismét az élet örömeit.

Nem is tudom, hogy akadtam már erre a könyvre, annyi biztos, hogy egy ideje a várólistámon van, szóval úgy döntöttem, ideje sort kerítenem rá.

Abbi élete és a biztos jövőképe pont olyan hirtelen törik szilánkjaira, mint a karja. Amputált lesz, csonkolt, fél, nem egész. Hogy áll fel ebből egy fiatal, húsz éves lány, aki előtt még ott az egész élet?

Hadd kezdjem az értékelést azzal, hogy elképesztően hálás vagyok. Annyira ritkán találkozni az irodalomban bármilyen fogyatékossággal élő szereplővel, hogy nagyon örülök, amikor tudom bővíteni a listát, amin eddig olyan könyvek kaptak helyet, mint a méltatlanul alulértékelt Célvonal, a szívmelengető Arctalan szerelem, vagy a sokak által ismert Egy nap talán.

Erre jött Pavlenko, én pedig rögtön a szívembe zártam az ő kismadarát. Annyira valóságos, és pont emiatt szerethető az egész történet! Nem idealizálja el a végtaghiányt, hanem ír a nehézségekről is: a fájdalomról, a kiszolgáltatottságról, a tehetetlenségről, a dühről. Egyszer beszélgettem egy jó barátommal, aki hozzám hasonlóan kerekesszékes, ő mondta: el kell gyászolni azt, hogy az élet kifordult a négy sarkából, utána, csakis utána tudod újraépíteni magadat. 

Azt kívánom, bárcsak több ilyen könyv lenne a piacon! És így akkor az emberek jobban belelátnának egy olyan világba (is), amelyikbe egyébként nincs lehetőségük, és jó néhány tévhit él emiatt az átlagemberek fejében. Úgy gondolom, az ilyen és ehhez hasonló könyvek segítenek abban, hogy beszélgetés induljon egészséges és valami miatt spéci emberek között és erre hatalmas szükség van! Sokszor az emberek egyszerűen csak nem mernek kérdéseket feltenni, hiába kíváncsiak valamire, mert nem tudják, mégis hogyan kellene. De beszélgessünk az Akár egy kismadárról valakivel szabadon, kötetlenül, és ugyis elő fognak jönni azok a kérdések, amely érdeklik. Érzékenyítés a lehető legjobb módon.

Főleg, hogy Abbi annyira hétköznapi szereplő, hogy akár bármelyikünk ismerőse lehetne. Ő maga is nehezen dolgozza fel, majd fogadja el az állapotát, és elképesztően jól és hitelesen van bemutatva az egész folyamat, érdekes és élvezetes volt olvasni. Nagyon drukkoltam neki, hogy megtalálja a maga irányát ebben az új élethelyzetben.

Aurèle legszívesebben csomószor megöleltem volna. Igen, olyan mint a felhők mögül előbukkanó napsugár, hol megjelenik, hol eltűnik, de minden cselekedetének megvan az oka. És a jelenléte, a támogatása, a természetessége hatalmas segítség Abbinek. Szép lassan kinyitja a lány világát, bebizonyítja, hogy a csodálatos és gyönyörű dolgokat észrevenni valamilyen értelemben döntés kérdése. És ha már tudatosan figyelsz arra, hogy mit tartogat számodra a naposabb oldal, sokkal könnyebb utána arra koncentrálni.

Abbi családja, a szülei és a testvére és Caroline is olyan szereplők, akiket az ember könnyen a szívébe zár. Mindannyiuknak megvan a maga harca, a maga gyásza és a maga helyzettel való megküzdési statégiája is. De mindvégig ott vannak a lány mellett, akkor is, ha nehéz és lelket próbáló. 

Azt hiszem az elmúlt időszakom egyik legszívhezszólóbb olvasmánya lett számomra az Akár egy kismadár. Annyira olyan, mint az élet maga: olykor nehéz és fájdalmas, máskor pedig súlytalan a létezés, a mindennapok küzdelmei.  Emlékeztet arra, hogy rendben van dühösnek lenni és rendben van sírni is: mert utána könnyebbé válik a nevetés, és az élet élvezete is.
A legnagyobb szeretettel ajánlom ezt a könyvet: ismerjétek meg a helyzetet, szeressétek Abbit, induljon el egy beszélgetés. Egyetlen fecske ugyan nem csinál nyarat, de sok "egyetlen fecske" már talán igen, ugye?
Legyetek fecskék, olvassátok Marie Pavlenko hiánypótló regényét!

*Hikari