Swati Avasthi: Ököl/Jog

„Furcsa, amikor valaki a lelkedbe lát, és megérti azt is, amit be nem vallanál, még magadnak sem.”

 

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 296
Fülszöveg:
"A tizenhat éves Jace Witherspoon apja keze által átrendezett arccal régen látott testvére küszöbéhez ér 3,84 dollárral és egy titokkal. Megpróbál tovább lépni, új barátokat, új iskolát és új munkát találni, de hiába minden, ha nem képes elfelejteni, amit maga mögött hagyott. Édesanyját még mindig markában tartja az apja. És volt barátnője egy titkot őriz – ki tudja meddig. Kiderül, hogy vannak dolgok, amiktől nem lehet csak úgy elsétálni. – Swathi Awasthi lebilincselő képet fest arról, hogy mi történik utána. Miután, azt mondod, elég, miután lelépsz hogyan kezdj el ismét élni? Az olvasó egész biztosan nem tudja abbahagyni ezt a letehetetlen könyvet."

 
 

Nem régiben voltam könyvtárban, és úgy döntöttem, kiveszem a könyvet. Korábban már olvastam, kiváncsi voltam, vajon újraolvasásnál is ugyanazt a hatást élem-e át.
Nos…még mindig tetszett, de ezúttal nem okozott átütő sikert.

Az egész regény Jace-el és azzal indul, hogy ő bizony feltűnik rég nem látott bátyja lakásában.
Körülbelül úgy, mint derült égből villámcsapás, nem is szólt, hogy érkezik.
Egy baj van: ez nem boldog családújraegyesítés, már csak azért sem, mert Jace arca ritka rondán össze van verve.
De ha már autókázott majdnem egy egész napot, nem fog dolgavégezetlenül hazamenni.
Úgyhogy elfoglalja Christian kanapéját, és ami rövid időnek indul, több hónap lesz.
Miközben szép lassan….lekerül az a bizonyos fekete lepel a fiúk múltjáról.
Vajon lehet-e egy normális jelene és jövője két ilyen fiatalnak?

Igazából ez már újraolvasás, mert 1) nem igazán emlékeztem a történetre.
2) kissé túl sok új könyvet olvastam mostanában, jól jött valami olyan, aminek már ismerem a történetét.
A családon belüli erőszakról nem ez az első fikción alapuló regény, ami ír.
Már százan, száz egyfelé módon megírták, ki jól, ki rosszabbul.
Az Ököl/Jog valamiben mégis más, és egyedi: nem magát az erőszakot mondja el, hanem ami utána van: a következményeket, a batyut, amit egy bántalmazott gyerek magával hordoz.
Van egy olyan gondolat – vagy hasonló, lehet, nem pontos az idézet – a könyvben, hogy sokkal nehezebb nézni az erőszakot, mint ott lenni a tűzvonalban.
Ezen olvasás után sokáig gondolkodtam, és látok benne igazságot.
Mind a két fiú érintett, és megsérült abban, ami az életükben a múltjukban történt, ezt felesleges lenne tagadni.
Csak mindketten máshogy dolgozzák fel, más „csomagot” cipelnek a vállukon.
Egyik se könnyebb, csak a tartalma változó.
De a tehetetlen düh, a lelkiismeret-furdalás, a „mi lett volna ha…” mindkettőjüknél ott van.
Szerettem olvasni, még ha témáját tekintve minden, csak nem egy rózsaszín lányregény.
Elszomorító a tudat, hogy hiába fikció, bizony sok családnál történhet hasonló a bezárt ajtók, a lesötétített ablakok mögött.
Csak erről az átlagembernek halvány lila gőze sincs, hiszen ez ritkán kerül a nyilvánosság elé.
Még ha ilyen komoly téma körül épül is a regény, néha úgy éreztem, hogy csak száraz történéseket közöl, nem megyünk bele ennek a lelki részébe, pedig az se piskóta.

Igazából ez főleg Jace karakterén érezhető a dolog: ott van benne mélyen elnyomva az agresszió, aztán amikor ez robban, akkor összeomlik a srác és elmenekül.
Vagy csak időt ad magának, és lehetőséget a változásnak? Na ez az, amit mindenki döntsön el maga.
Mindenesetre tiszteltem benne, hogy rájött hibázott, ezt a hibát pedig igyekezett kijavítani.
Oké, a bőréből nem tudott kibújni, de határozott fejlődésen esett át, mire  befejeztem a könyvet.
Ott van ugye Christian, akit utálnom kéne, mert lelépett, és otthagyta a testvérét a pokolban, de nem tudom ezt tenni.
Mert valahol mélyen megértem, miért tette, még ha egyet nem is értek vele.
Mindenki máshogy dolgoz fel nehéz helyzeteket: neki el kellett távolodni, fel kellett égetni minden hidat, és szinte új életet kezdeni.
Akire rettentően haragszom, az a fiúk anyja. Igen, az ő álláspontja is érthető, de felette képtelen vagyok szemethunyni.
Oké. Rendben. Félt. De ha ő nem lép, senki nem teszi meg helyette. Mind a két fia megtette, csak ő maradt a mókuskerékben. Kérdezem én nagyon csendben: meg lehet félemlíteni ennyire egy embert? Szomorú.
Ott van ugye Mirriam akit megint csak kedveltem Dakotával együtt. Segíteni akartak, ez érezhető volt az elejétől, de nem erőltették rá magukat egyik srácra se. Kopogtak csak, nem benyitottak azon a bizonyos lelakatolt kapun.

Nem mondom tökéletesnek, mert lehetett volna még csiszolni, de ettől függetlenül tetszett.
Igen, nem árt ha az ember fel van rá készülve, mert ha először olvasod, akkor lehetséges, hogy első dühödből földhöz is vágod.
De hát az életben nem minden tündérmese és happy end. Még a fikció vöröspöttyösökben sem.
Néha kellenek a lelkemnek az ilyen könyvek.
Egy kis lélektisztítás céljából.
Csak remélem, hogy azok, akik a való életben vannak ilyen helyzetben, ugyanúgy megtalálják a kiutat és várja őket egy segítő kéz az alagút végén.