Juliette Fay: Karjaidban

 Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 551
Fülszöveg:
Az egykor életvidám Janie LaMarche-ot gúzsba köti a gyász. Képtelen feldolgozni férje tragikus, értelmetlen halálát. Hiába próbálkozik, nem találja a kiutat a fájdalom és a harag útvesztőjéből, mígnem egy napon bekopogtat hozzá egy ismeretlen férfi, a titokzatos Tucker, aki lassú, de megállíthatatlan változást indít el az életében. A férfi azzal a megbízással érkezett, hogy teraszt építsen az asszony házához. Janie vonakodva fogadja el a váratlan ajándékot, ám ahogy a terasz alakot ölt, úgy tárja ki újra Janie a szívét, és engedi be ismét barátait, rokonait az életébe, köt új ismeretségeket, és tanul meg szeretni…
Juliette Fay elragadó stílusban, mély együttérzéssel ír gyászról, szerelemről és a megbocsátás felemelő érzéséről.
"Minden lélekben van egy kis szivárvány..." (Radnóti Miklós)

                                                                                         ***

  Azt mondják a gyásznak öt fázisa van, név szerint: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió, a belenyugvás. Az-az egészséges, ha mindet bejárjuk, megtapasztaljuk, átéljük szerintem. Igen ám, de mi van akkor, ha valaki leragad az egyik lépcsőnél és nem tud/akar továbblépni? Na akkor jön Janie története.
Most ezért lehet megköveztek, de én úgy éreztem, hogy ez a szegény nő valahol az első három szint között ugrál, mint a kerge birka. Szerintem néha még ő maga se tudta eldönteni, hogy akkor most mit érez.
Tudom, hogy mennyire nehéz elveszíteni egy olyan családtagot, aki közel állt a szívünkhöz, aki a mindennapjain része, életünk mozgatórúgója volt. Először nem akartam elhinni.Aztán haragudtam mindenre és mindenkire, hogy de mégis "MIÉRT??? Miért őt? Miért most?". Aztán alkudoztam saját magammal, hogy "mégis mi lenne, ha", majd mikor rájöttem, hogy ilyen opció nincs befordultam, dagadtra sírtam a szemem, és mazochista módon visszapergettem magamban minden közös emléket, miközben ostoroztam magam, hogy miért nincs több? Hosszú-hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy belenyugodjak abba, az élet Nélküle is megy tovább...

Dylan, Janie és Carly

Persze a gyászt mindenki máshogy kezeli, és ez nagyban függ azért a helyzettől is. Nekem nem olyan volt, mint Janie-nek, én nem hirtelen vesztettem el. Ő igen...egy barátot, egy férjet, és egy családapát.
Ennek tudatában ha végig gondolom még egyszer már sokkal inkább megértem azt, ahogy viselkedett, de mégse teljesen: mégis miért kell mindenkit két kézzel ellöknie magától, mikor csak segíteni akarnak?
És itt jöhet szóba az, ami nekem nagyon tetszett a könyvben: hogy végre valóban egy család mindennapjait olvashattam, egy felnőtt,érett, sok mindent megélt nő szemén keresztül, ennek okán pedig nem lett az egész egy fekete depressziós, majd hirtelen rózsaszín cukormázas regény. Közel sem. Hisz az egész történet közepén nem egy tizen-huszonéves tinédzser, hanem egy anya áll, és ebből kifolyólag az érzései, az érzelemvilága is mélyebb, kiforrottabb. Neki nem csak anyaként, hanem most már édesapaként, családfőként is meg kell állnia a helyét. Ez pedig egy nehéz feladat, főleg akkor amikor még ő saját maga se dolgozta fel a történteket. Tett olyan az asszony, amit igen, és olyat is, amit nem értettem meg teljes mértékben (ez valószínűleg fiatal koromra vezethető vissza), ennek ellenére szimpatikus lett, és azért büszke voltam rá, hogyha még nehezen és néha lassan is, de minden akadályt legyőz.
De mint mondtam, az élet nem áll meg, nem vár arra, hogy az ember összeszedje magát, kíméletlenül megy tovább.
Ilyenkor pedig bizony, szükség van segítségre a talpon maradáshoz, még ha ezt Janie nem is vallja be magának. A környezete viszont tudja.
Úgy hogy az asszony mellé szépen csendesen megérkeznek az őrangyalok, hogy segítsék ebben a nehéz helyzetben, hogy levegyék a a terheket a válláról.
Első körben Jude néni. Ó, hogy én mennyire imádtam ezt a nőt <3 Ugyan a folyamatosan kotnyeleskedő, kissé talán túl sok mindenbe beleszóló személyisége volt, még is azt éreztem, hogy egy földre szállt angyal. Mindig, mindenben Janie-t akarta segíteni, még olyankor is, mikor az makacsul ellenállt. Bár csak mindenki kaphatna maga mellé egy ilyen asszonyt, aki ott van, mikor szükség van rá, ha pedig nincs, csak a háttérből figyel, és ugrik, hogyha hívja a kötelesség.

Jake

Neki köszönhetjük a történetbe belépő Jake atyát is, akit beszervezett Janie-nek, amolyan lélek-beszélgetésre.Nem igazán bírom a papokat, de Jake-ért bizony még vasárnapi misére is beülnék, csakhogy halljam egyszer azt a különleges prédikációját. Vagy éppen, hogy kötetlenül őszintén beszélgessünk egy jót. Vagy csak üljünk egymás mellett egy kidőlt fatörzsön, mert a csend olykor a legjobb szószóló.

Tug

Na és Tug, aki derült égből pottyant, mint valami csoda, és olyan ajándékot ad az asszonynak, aminek hála, a férje mégis jelen lehet az életükben, még ha csak képletesen. Végtelen odaadó szakember, aki alázattal viseltetik a szakmája iránt, ugyan akkor türelemből, törődésből és emberségből is jár nekem nála a piros pont. Jó nagy piros pont.
Akit még megemlítek mindenképp, az Noreen, Janie édesanyja. Nem, a könyv végére se sikerült megértenem a döntéseit, és a cselekedeteit. Valahogy mindig kissé ferde szemmel néztem rá, lévén, hogy amikor a legjobban szükséges, nincs a lánya mellett, és amikor mégis, akkor sem éreztem, hogy olyan nagyon fogná a kezét.
A kevesebbszer szerepet kapott karakterek is nagyon élethűek és ennek köszönhetően, hiába nem ismertük meg őket mélyebben, csak amennyit Janie fontosnak tart megosztani róluk, mégis szerethetőek lesznek. Egytől egyig.
Tényleg azt éreztem, hogy élnek a karakterek: pont ugyan úgy képesek szenvedni egy veszteség után, hibázni, és azt a hibát megbocsájtani, kitartani és szeretni egymást, mint az igazi emberek egy igazi családban.
Mindenesetre inkább idősebb korosztálynak ajánlom, aki már átélt néhány dolgot, van tapasztalata és szeretne olvasni egy igazán elragadó kellemes stílusban megírt történetet gyászról és annak feldolgozásáról, kitartásról, szerelemről, emberi hibákról, és a megbocsájtás varázslatos erejéről.