Novellázzunk: Az emlékek virága
Mária nem sietteti az ébredést, hagyja, hogy az ablakon beszökő tavaszi napsugár ébresztgesse. A természet pont úgy csalogatja ki az ágyból, ahogy ő tette ezt a lányaival még azokon a messzinek tűnő hétfő reggeleken. Gyengéden, lágyan és szeretettel
Lassú mozdulattal hajtja félre a takaróját, csak utána ül ki talán kissé nehézkesen az ágy szélére. A hosszú, megélt évek már látszódnak a testén: vékony bőre alól kiütköznek a kékes-lilás erek, ahogy lábát a papucsába csúsztatja, és az éjjeli szekrényéről leveszi a fésűt, hogy rendezettebb hatást adjon hófehér tincseinek.
Mikor ezzel végez, arcát a beáramló fény felé fordítja, élvezi az enyhe meleget, mielőtt magához venné az ágya végéhez támasztott botot, és ráérősen kisétálna a kis szobából a még kisebb konyhába.
Felteszi a teavizet, és amíg az forr, elhúzza a fehér csipkefüggönyöket,mosoly szakítja meg a ráncok vonalát. Az ablakpárkányra kitett orchideáján a korábban előjövő bimbó most már virágba borult, így örvendeztetve meg az asszonyt különleges színű szirmaival: a külső része szinte teljesen fehér, ám befelé haladva olyan, mintha valaki a színekkel játszott volna, apró bordós pöttyök díszítik, amik, mire a termőhöz érnek, már egész kis foltban körbe is ölelik azt.
Az asszony még szeretné ugyan csodálni a növényt, ám a korábban tűzhelyen hagyott teafőző éles sípolással jelzi, hogy felforrt a benne lévő víz, úgyhogy Mária óvatos léptekkel megy vissza a spárhelthez és veszi le a forró kannát, majd önti a benne lévő folyadékot egy apró porceláncsészébe. Ezután teafiltert lógat bele cukorral és citrommal is ízesíti, majd leül az asztalhoz, így kavargatva reggeli italát. Tekintete vissza-visszatéved az ablakban lévő szép növényére, gyönyörködik a szépségében, abban, ahogy szinte centiméterről-centiméterre növekszik, hogy elérje az annyira vágyott éltető napsugarakat.
Időközben elfogyasztja a teáját is, épp akkor, amikor a kapu felől hangokat hall. Halk sóhaj után feláll, kisétál a konyhából, végig a rövid folyosón, hogy a teraszra érkezve kissé remegő lábakkal learaszol a három lépcsőn. Óvatos léptekkel elindul a járdán a postaláda felé. Nem siet, kellemes tavasz végi idő van, megcsodálja a gyalogút mellé ültetett nárciszok és jácintok szépséges színeit, élvezettel hallgatja a madarak énekét is.
Megérkezik közben a céljához, kiveszi a postát, ami most se más, mint szokott: néhány csekk, és a heti hírlap. Visszafelé már kicsit gyorsabban megy, a lábai nem bírják már úgy, mint régen.
Mikor visszaér a házba, leül a nappaliban lévő kényelmes fotelba, ám ahelyett, hogy elővenné a behozott olvasnivalót, sóhajtva lehunyja a szemeit, és beszívja a helységet uraló virágillatot. Férje halála után, minden tőle kapott virágot áttett ebbe a szobába, így csak akkor látja, amikor ő akarja.
Szüksége van az orchideák nyújtotta biztonságra, az emlékekre, amit előidéznek benne, ezért nem is ajándékozta el a virágokat. A növények előhozzák számára azt a boldogságot, amit akkor érzett, amikor megkapta őket.
"Az orchideat olyan nőnek szokás adni akinek műveltségét és tudását nagyra becsüljük, akinek kifinomult ízléséről már meggyőződtünk." Hallja viszont a férje szavait a fejében, letörli a szeme sarkában gyülekező könnyeket. "Akkor is ajándékozzák, ha szerelmet éreznek, és azért szerelemmel is adják. Úgyhogy én mostantól minden páros hónapban megajándékozlak egy ilyen virággal...hogy elhidd drágám, hogy nem csak a közös éveink száma nő, hanem az irántad érzett érzésem is mélyül. Minden nappal egyre jobban"
A férfi pedig valóban így tett...ahogy ígérte, hozta a virágokat, igyekezvén mindig olyat találni, amit még nem adott a feleségének. Az asszony kinyitja a szemét, tekintete az öregekre jellemző bölcsességgel és élettapasztalattal vándorol végig a szobán, mindegyik virágnál meg-megállva néhány pillanatig. Megnézi a rózsaszín, a ciklámen, a fehér, a citromsárga szirmokat, halvány mosollyal üdvözli az újabb is újabb bimbókat.
Fura dolog a hiány...gondolja csak magában. Akkor bukkan fel, mikor a legkevésbé várnád, és olyan dolgok idézhetik elő, ami más napokon teljesen természetes. Mégis..ezek azok az apró kellékek mindig bebizonyítják, hogy az élet milyen mulandó is. És ennek ellenére is jó, hogy vannak, kellemes néha visszanyúlni hozzájuk, újra belevésni az emlékezetbe, hogy aztán elővegyük amikor szükségét érezzük: mint a könyv lapjai közé csúsztatott préselt szirmokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése