J. Lynn: Várok rád

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve. 2015
Oldalszám: 496
Fülszöveg:
A 19 éves Avery Morgansten, annak a bizonyos 5 évvel korábbi rettenetes, egész életét megváltoztató Halloween bulinak az emlékei elől menekülve, beiratkozik az otthonától több ezer kilométerre levő főiskolára. Amire azonban soha nem számíthatott volna, hogy éppen az a fiú kezd érdeklődni iránta, aki egyetlen pillanat alatt összetörheti Avery, gondosan felépített jövőjét. 
Vannak dolgok, amiket meg kell élni… 
Cameron Hamilton 190 centi magas, szikrázóan kék szemű, szívdöglesztő srác, akinek csodálatos képessége van arra, hogy elérje, Avery megint olyasmikre vágyjon, amikről úgy gondolta, hogy régen kiölték belőle. Nagyon nem jó ötlet összejönni vele. Ugyanakkor lehetetlen semmibe venni a feszültséget, amely kettejük között támad, és amely felszínre hozza Avery lényének, addig nem tapasztalt oldalait. 
Vannak dolgok, amiket nem fojthatunk magunkba… 
Amikor azonban Avery váratlanul fenyegető e-maileket és telefonhívásokat kezd kapni, már kénytelen szembenézni a múltjával, amit szeretett volna rejtve tartani. Van ugyanis valaki, aki nem engedi, hogy elfelejtse azt a bizonyos éjszakát, amikor minden megváltozott. Vajon sikerül végül feldolgoznia magában, hogy felszínre kerül ez a rettenetes igazság? És Cam mellette áll majd, hogy támogassa? 
És vannak dolgok, amikért megéri harcolni…

                                      ***

Kedves Olvasóm, ha ismered a Luxen sorozatot, akkor azt hiszem, hogy az írónőt se kell külön bemutassam, még ha ezúttal más is a név. 

Én nagyon szeretem/szerettem Katy és Daemon történetét, úgyhogy nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb elolvasom Jennifer új regényét is. Sokáig sajnos nem volt rá keretem, aztán pár napja sikerült be- illetve megszereznem, és abban a percben rá is vetettem magam. 

Nem fogom hosszúra nyújtani a rétestésztát, bevallom: kedvenc lett.

Az elmúlt néhány olvasási élményem kissé csalódás, amolyan "elolvastam-de-ennyi" szagú volt. Tehát elolvastam, kipipáltam, de maradandó élményt sajnos nem nyújtott. 

Ám ez a regény olyan volt, mint amikor kinyitunk egy sokáig elzárt zsilipet, és egyszerűen kitör és eláraszt, teljesen rabul ejt.

A story főszereplője Avery, aki épp most kezdi az egyetemet, és már első nap kis híján fellöki Cameron-t, akinek fekete haja, és valami hihetetlenül szexis alakja van, tudod az a fajta, amitől a lányok sikítozni szoktak. *apró cinizmus* Oké, abbahagyom...és később ki is fejtem miért is nem akadtam fent azon, hogy tíz oldal után elég hosszú leírást olvashattunk a srác kinézetéről.  Szóval visszatérve: Avery szép lassan beilleszkedik a suli életébe, megszokja a rutint, az órákat, ám közben mindvégig sejtjük, hogy azért a lány életében semmi nem ennyire sima. Már csak a folyamatosan névtelenül érkező e-mailek, telefonhívások illetve SMS-ek miatt is. 

Ez pedig ad a történetnek egy extra izgalmat, nekem olvasóként végig a fejemben motoszkált a kérdés, hogy mégis ki unatkozik ennyire, 

Ha ezeket az új elemeket kiiktatom az egyenletből, akkor már azt kapjuk mint a NA regényektől általában: egy édes srácot, egy édes lányt, akik között úgy pattognak a szikrák, hogy az már robbanásveszélyes egyveleg, és persze mindkettőjük múltjában van valami olyan, amire nem büszkék.

Ez a történet mégis másabb, élő, lélegző. 

Hogy mitől?
A szereplőktől, és azok cselekedetitől.
Említettem pár sorral feljebb, hogy nem bánom azt, hogy Cam-et az első pár oldalon olyan részletesen leírja az írónő. És nem, nem csak azért, mert a fekete hajú pasik kék/szürke szemmel, a gyengéim. Mert rendben,a kinézete se utolsó szempont, de a belsőjébe, a viselkedésébe, a figyelmességébe, az aranyosságába szerettem bele igazán.
Ahogy Avery-hoz viszonyul.
Plusz Istenem, hogy huszonéves srácot lehet rávenni csillagnézésére? A reggelikészítést meg se kérdem, mert azt tudom, hogy veszettül kevés. Cameron viszont mindezt magától teszi. És nem azért, hogy gerincre vágja hősnőnket. Ő egyszerűen meg akarja ismerni, a kis figyelmességen keresztül közelebb akar kerülni hozzá.

Ja és még valami: képzeljetek el egy izmos, tetkós, fekete hajú félmeztelen srácot...teknőssel a kezében, félmosollyal. Nem tudom, lehet, csak a romantikus fangörl énem a bűnös, de én ezek után beleszerettem Cameron Hamiltonba.

Mint ahogy lassan Avery is, még akkor is, ha ezt nem vallja be rögtön magának. Nem válik egy hisztis csitrivé megpróbál túlélni, leküzdeni a démonait. És hiába nem engedi, ebben szeretne a szomszédja is segíteni...azokkal az átható, veséig látó kék szemekkel.
Jennifer - eddig olvasott - könyveiben két erősséget vettem észre: egyrészt nagyon hiteles, szerethető karaktereket alkot meg a mellékszerepekre is. Ez itt se volt másképpen, mind Avery barátait, mind Ollie-t, Cam lakótársát nagyon szerettem. Pont úgy, mint a srác családját. Melegszívűek, tele vannak szeretettel, ellentétben Avery szüleivel, akik a saját lányuktól is távolságot tartanak, ridegek, és csak az érdekli őket, mit gondolnak róluk mások. Szembetűnő és fájdalmas különbség, de szükséges is.
Másrészt a szerelmi szál sosem valami hirtelen és mindent elsöprő valami, hanem inkább követi a "lassú víz partot mos" elvet. Ismerkedés, ugratás, kézfogások, apró figyelmességek vezetnek el odáig, hogy az adott regény szerelmespárja végleg összejöjjön. És ezek a jelenetek általában elérik, hogy megszeressem az adott párost, méghozzá végérvényesen.

Nem szaporítom tovább a szót, imádtam minden mondatát, minden oldalát. Azt hittem, nem fog tudni újat adni, de meglepett, mert tudott. Komoly téma, mégse válik nehézzé, depresszívvé. Könnyed marad, szerethető, és mielőtt észbe kapnál belopja magát a szívedbe, és ott is marad.

Azt mondják, hogy nem hordozhatjuk magunkat a múltat, amikor a jelenben, a mostban akarunk élni. Úgy gondolom, ez a mondat erre a regényre különösen igaz.
Ha meg akarod ismerni Cam tojásreggelijét, Avery titkát vagy meg akarod találni az égen a Corona Borealist...szerezd meg a regényt, és csapd fel. Hiszen csak Rád vár.