Veronica Roth: A hűséges (Divergent 3.)

Kiadó:  Ciceró
Kiadás éve: 2014
Oldalszám:  450
Fülszöveg:
Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek. 
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.
                                                                            
                                                                           ***

Igazából úgy álltam már neki a regénynek, hogy nem éreztem bőrbizsergető késztetést az elolvasására. Lehet azért, mert az előző kötetekről is vegyes véleményem volt. Sajnos, azt kell mondjam, hogy a legjobb az első kötet volt, mert az olvastatta magát. Persze, a többi se volt valami borzalmasan lapos iromány, de tény, hogy nem kapott el, nem szippantott már úgy magába. 
Az írőnő az első kötettel nagyot alkotott, és ezt a mércét utána nehezen volt képes megtartani. Én legalább is így éreztem...mert ha erre a kötetre kellene egy szót találnom: csalódás. Jobbat nem tudok.
Szóval a beveztő után jöjjön is a kifejtősebb véleményem a regényről, mert bizony van ilyen is.
A befejező kötetben két olyan dolog is szerepel, ami az előzőben nem volt: először a váltott szemszög. Bevallom, tapsikoltam örömömben, mint valami degenerált fóka, hogy ez így alakult. Már csak amiatt is, mert imádom a váltott szemszöget, azt, hogy kettő, vagy több karakter gondolataiba is mélyebben belelátunk. Tobias/Négyes gondolatait megismerni pedig igazán felüdülés volt, még jobban megszerettem.
A másik ilyen pont a teljesen új és ismeretlen helyszín: a kerítésen túli világ. Trish-nek talán az első kötetben volt egy olyan gondolata, hogy "a kerítés csupán elzárja őket a valódi világtól." Nem biztos, hogy pontosan sikerült idéznem, de ez volt a lényege.
Nos, ez a kijelentés - mint ők maguk is rájönnek - helytállóbb volt, mint hitték. 
A kerítésen túli világ sokkal tágasabb, és összetettebb, mint hitték. És közel sem annyira rózsaszín és szivárványos mint elsőre gondolták.
Azt hiszem, hőseink helyzetét tökéletesen jellemzi egy régi magyar mondás: Csöbörből vödörbe.
A helyzet ellenére - vagy éppen emiatt - nagy hangsúly került a világra, és annak felépítésére. Tris édesanyjának feljegyzései, a Hivatal információ mind kiegészítették az eddigi tudást, és ismereteket.  Bár nekem ez a "sérült" és "ép" génkészlet közötti ellentét sokszor bonyolult volt, és nem igazán értettem.

Az viszont tiszta volt, hogy a karakter megmaradtak olyan erősnek, mint eddig ismertem őket, sőt. Mindenki fejlődött is...Főleg Tris. A vége felé haladva felidéztem azt a gyenge, tanácstalan Szerencsétlent, összehasonlítva azzal a lánnyal, akivé lett: határozott, erős, és ízig-vérig Bátor.
És akkor még ott van Tobias is: akit ugye a váltott szemszög miatt jobban megismertünk. Megismertük a gondolatait, az érzéseit, a múltjában történt dolgokra is úgy éreztem, hogy valamennyire választ adott. Ennek ellenére a kiegészítő novellát mindenképp el fogom valamikor olvasni.
A Tris x Tobias páros...oké, sose volt közöttük olyan hatalmas, mindent elsöprő cukormázas lámúr, nem is vártam, hogy ilyet kapunk. Pont úgy volt jó a kapcsolatuk, ahogy volt: viharosan, mégis szenvedélyesen. A könyv elején lévő féltékenykedés furcsa volt elsőre, de így végiggondolva, kellett. A problémákat megoldani kell, nem szélnek ereszteni, ezt tökéletes bebizonyították ők ketten.
A mellékszereplők, mint amilyen Cara, Christina, Uriah, vagy mondjuk Caleb...Náluk nem éreztem akkora fejlődést, csak ott voltak, és vitték előre a cselekményt. Sikeresen, és viszonylag pörgősen egyébként, azt meg kell jegyezzem.

My feeling

A könyv vége...nem szoktam erre kitérni, de most úgy érzem, egyszerűen muszáj. Mert kiakadtam. Durván. Az utolsó oldalakon egyszerűen elhagytam az államat, és nem hittem el, hogy ilyet megtett az írónő. Ha a trilógia első kötetét szárnyalásnak éreztem, akkor ez a könyv mélyrepülés volt, de a rendesenföldhözcsap fajtából. 
Kész, még majdnem egy órával a befejezés után se bírom felfogni/elfogadni, hogy ilyen vége lett.
Összességeben a történetről azt kell mondjam, hogy nem érte el az első két kötet szintjét, viszont ha önmagában nézem, akkor nem volt rossz. Igaz, hogy a közepe felé az egészet egy katyvasznak éreztem, és egyszerűen csend és nyugalom kellett az olvasáshoz, mert különben simán belegabalyodtam a dolgokba. Nem tudom eldönteni, hogy az, hogy padlóra küldött jó vagy rossz-e.
Mindenesetre ha az előző két kötetet olvasta valaki, akkor már  erre is szánjon időt. Megadja a lezárást...de azért zsebkendőt készítsetek, valószínűleg szükség lesz rá.