Zakály Viktória: Hanna örök (Szívritmuszavar 2.) {+ Inerjú}
"Mindenkinek van egy története. Ettől vagyunk különleges és mások. Mindenki a saját történetét tartja a legszebbnek, vagy éppen a legtragikusabbnak, de a lényeg, hogy a leginkább fontosnak. A saját történetünk több, mint egy mese vagy egy novella, ez egy igazi regény, amit sokan magukban tartanak és csak kevesen mondanak el."
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 210
Fülszöveg:
Ami köztünk van, soha nem múlik el.
Egy lehetetlen szerelemben nem létezhet happy end. Vagy mégis? Hanna hét éven át várt arra, hogy együtt lehessen szerelmével, de a múlt fájdalmát nem tudja kitörölni ritmuszavaros szívéből. Olyannyira, hogy ezúttal egy kórházi ágyon meséli el orvosának, miért képtelen beleegyezni a szívátültetésbe, miért képtelen másvalaki szívével élni.
Hanna újra megtalálja az otthonát, elveszít, és kap valakit az élettől, egy félig orosz férfi Andrej, pedig olyan gyengédséggel veszi körül, amilyenre ő már régóta vágyott.
Újra képes lesz szívből nevetni, de spanyolországi utazásán is csak a tenger moraját hallja a szíve hangja helyett.
Pedig az nem hazudik, súgja neki, mit kellene tennie. És még mindig arról a régi, csöngei szerelemről mesél, amely fáj és édes egyszerre.
Ha követi a szívét, talán megtalálja azt, ami mindig is ott volt a ködön túl, ahol a tengert sejtette.
Ha nem olvastad az előző kötetet, a bejegyzés SPOILERES lehet.
Emlékszem, miután befejeztem a Szívritmuszavart, teljesnek éreztem. A történetet, és tulajdonképpen magamat is. Nagyon sokáig kerülgettem ezt a könyvet, még annak ellenére se vettem rá magam az olvasásra, hogy úton-útfélen szembejött velem.
Aztán megkaptam születésnapra, és tudtam, hogy oka volt.
Megtalált magának a könyv. Tudtam, hogy eljött a közös időnk.
Ezúttal nem egy kötetbemutatón, hanem egy kórházban találjuk magunkat, ami elég éles váltásnak érződik, de azt gondolom, hogy szükséges volt. Nem csak azért, mert végre nevet kapott a két főszereplőnk, hanem mert így valóban megérthetjük, mit jelent Hannának a szíve...az élete.
Ugyan is most nem Csöngét meséli el, hanem az első kötet zárójelenete után történteket. Nagyon boldog voltam, amikor láttam, hogy továbbra is E/2-ban van a történet, így nem múlt el a varázs, amihez már hozzászoktam.
Ugyanúgy beszélt hozzám a könyv, mint először, de ha lehet, még mélyebben.
Valahol azt hallottam, hogy ha igazi boldogság kegyelmi állapot, és nem tart örökké.Csak a regényt olvasva, Hanna gondolataiba bepillantást nyerve jöttem rá, hogy ez tényleg így van. Hiszen hiába érzi úgy, hogy megtalálta a helyét, a boldogságot, azt, akivel mindig is lenni akart, hirtelen vége.
Ő pedig újra egyedül van. És ezúttal már nem is igazán biztos abban, hogy folytatni akarja, hogy fel képes kelni.
De minden ember életében van egy védőangyal, az övét Andrejnek hívják. Rátalál a nőre, és a szárnyai alá veszi, amikor neki a legjobban szüksége van rá. Gondoskodok róla, minden percben érezteti, hogy fontos és számít, de Hannának továbbra is a régi csöngei szerelem van a gondolatai között.
Talán ez örökre így marad. Hiszen kapott valakit attól a szerelemtől. Az élet legnagyobb kincsét.
Most biztos azt gondoljátok, hogy csak ennyi van a könyvben; egy fiatal nő próbál dűlűre jutni a különböző érzéseivel.
Nagyon tévedtek! Sokkal több rejtőzik a sorok között. Igen, valóban benne van az Ádám iránti szerelme, az Andrej iránt érzett szeretete(nem, a kettő nem ugyanaz!) miközben keresi saját magát, azt, hogy mégis ki ő, ki is Solymosi Hanna valójában.
Várja azt, hogy mikor oszlik fel a köd, és látja meg újra a tengert, minden szépségében, és végtelen hosszában.
Várja, hogy képes legyen megfejteni azt, mit súg a szíve.
Bármennyire is csodálatos, szívmelengető, és léleksimogató, bizony megsiratott. Nem is kicsit, pedig már másodszor kezdtem el, és fejeztem be.
Mégis, újra elkapott a Viki könyveire jellemző hangulat, ami olyan, mint nagy kád, tele kellemes forróvízzel, és amikor kiszállsz, amikor bejezed az olvasást, megcsap a hideg, a valóság, az, hogy nincs tovább, itt a vége.
Ez a könyv az a fajta, ami nyersen, mégis gyengéden tárja fel magát az olvasó előtt, legalább is én ezt éreztem. Hogy olyan érzéseket adott amit egyszer mindenki még ha nem is szeretné, de meg kell tapasztaljon. Az igazi, nagybetűs SZERELEM, vágyakozás, összetartozás érzése, a boldogság vagy annak hiánya, a szomorúság, a fájdalom, a magány...ezek mind-mind olyan érzések, amit az ember előbb-utóbb sok mással együtt meg és átél. Én ezeket mind éreztem a könyv olvasása közben, ott voltak a sorokban, egy-egy kiírt gondolatban.
Hinni akarom és hiszem is, hogy sok ember ritmuszavaros és nem ritmuszavaros szívéhez jutott el, Hanna és az ő valóban örök története. És az üzenet is, ami ott bújik meg a sorok között: Ne félj szeretni, ne félj a holnaptól, mondd ki, amit érzel.
Bejegyzés EXTRA
- Interjú Zakály Viktóriával -
Hikari: - Az első kötetnek - számomra - gyönyörű vége volt. Mit gondoltál, hogy fogják fogadni az olvasóid a folytatást? Zakály Viktória: Nem igazán gondolkoztam azon, hogy várják-e az olvasók a folytatást és ha igen, milyen formában. A történet nem hagyott nyugodni és kipattant a fejemből, hogyan is mesélhetném tovább a kettejük történetét. Innen pedig már minden ment magától. H.: A Szívritmuszavarban névtelenségbe burkolózott a két főszereplő, itt viszont már mind a ketten kaptak nevet. Hogy-hogy így döntöttél? Z. V.: Az első rész nagyon sok valóságos dolgot tartalmaz, nem tudtam volna elnevezni a főszereplőket, hiszen mindig a kettőnk valódi nevét képzeltem oda. De a második rész már kevesebb részt készült megtörtént események alapján, ezért könnyebb volt nevet adnom a főhősöknek. Amúgy is, nagyon kérleltek az olvasók, hogy nevezzem el őket. H.: A Hanná örökbe is kerültek valós események vagy ez már teljesen fiktív történetre épül? Z. V.: Igen, vannak benne valós események is (például a nagypapámnak tényleg jobb oldalon volt a szíve), de a nagyobb része fikció. H.: Egy transzplantáció kapcsán ismerjük meg a további történetet. Okkal raktad ilyen helyzetbe a szereplőt, vagy csak így alakult Z. V.: Az első részben egy nagyon szép gondolat volt, szerintem, hogy a szerelem, olyan, mint egy szívritmuszavar. A második részben tovább akartam fokozni ezt a gondolatot. A munka címe egyébként sokáig ez volt: Szívelégtelenség. H.: Úgy éreztem, hogy hiába vannak már túl a főhősök a főiskolán, mégis most erősebben van meg a válaszok keresése, Hanna elé is sok akadályt gördítesz, de valahogy mindig megoldást talál. Hasonlít rád ilyen szempontból? Z. V.: A főiskolás és egyetemista éveim után nagyon sokáig ilyen voltam, mint ő a regényben. Nekem akkor jött el a felnőtté válás időszaka, amit elég nehezen éltem meg. Azt hiszem, hogy ez mindenkinél eljön előbb vagy utóbb, és mindenki máshogy éli meg, de az biztos, hogy megúszni nem lehet. H.: - Második olvasásra úgy vettem észre, hogy az egyik fontos üzenete a könyvnek, hogy időben mondjuk ki a dolgokat, és bocsássunk meg, mielőtt késő lenne. Jól érzem, vagy nincs ilyesmiről szó? Z. V.: Igen, ezt mindenképpen szeretem volna elmondani a regénnyel, hogy a szavaknak néha varázserejük van. Csupán ki kell mondanunk őket, nem szabad benntartani és ami még fontosabb: jókor mondjuk el jó embernek. H.: A főhős egy spanyolországi útja során döbben rá sok dologra. Ezt az utazást saját élmények ihlették? Z. V.: Igen, ez is egy valós szál, valamikor én is hasonló gondolatokkal sétálgattam a spanyol tengerparton. Külföldön járva egyébként mindig hasonló érzések és gondolatok szállnak meg, utazás során valahogy mindig eltöprengek az életemen és a döntéseimen. H.: Ez kegyetlen kérdés, de kiváncsi vagyok a válaszodra: Melyik regényt szereted jobban a Szívritmuszavart, vagy a Hanna örököt? Z. V.: Mindkettőt más miatt szeretem, úgyhogy nem tudok egyet mondani csak. A Szívritmuszavart azért, mert az első volt, mert igaz és egy külön kis csoda az életemben. A Hanna örököt meg azért, mert abban szinte teljes egészében a fantáziámra hagyatkoztam és úgy érzem, történet szempontjából erősebb lesz, mint az első rész. H.: Tervezel még egy kötetet Hannának, vagy valóban az-az apró, rövidke mondat volt számára a végszó, amit a második kötet utolsó oldalán olvashattam? Z. V.: Sokan kérték már, hogy legyen egy harmadik kötete is a történetnek, de még nem fogtam bele. Talán majd a kiadó unszolására megírom, de egyelőre más történetek járnak a fejemben, amiket le kellene írni. A különös csupán az az egészben, hogy pontosan tudom, hogyan folytatódna a történet, de nem tudom, leírom-e valaha is. H.: És ha már tervek: régebben olvastam, hogy dolgozol egy "Bogozd ki!" munkacímet viselő íráson. Róla lehet tudni valamit? Z. V.: Most két történeten is dolgozok párhuzamosan, mindkettő a végéhez közeledik, ami az én munkaszakaszomat illeti, de hogy mikor foghatja a kezébe az olvasó, azt nem tudom megmondani neked. H.: Még egy utolsó kérdés: számodra van olyan gondolat, (akár csak az egyik, vagy másik kötetből, akár mindkettőből), ami már akkor is megmaradt benned, mikor írtad, és azóta is kedvenced? Z. V.: Talán az egyik kedvencem, ami úgy kezdődik, hogy szeretni, csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad... Ezt mondja a Szívritmuszavar elején Hanna az újságírónak. Az a gondolatsor egy reggeli buszozás alkalmával jutott eszembe pontosan abban a formában, ahogy később leírtam. Nem volt nálam se papír, se toll, ezért egy papírzsepire körmöltem rá szemceruzával. De hát, mit volt mit tenni! Ha jön az ihlet, nem lehet megállítani.
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 210
Fülszöveg:
Ami köztünk van, soha nem múlik el.
Egy lehetetlen szerelemben nem létezhet happy end. Vagy mégis? Hanna hét éven át várt arra, hogy együtt lehessen szerelmével, de a múlt fájdalmát nem tudja kitörölni ritmuszavaros szívéből. Olyannyira, hogy ezúttal egy kórházi ágyon meséli el orvosának, miért képtelen beleegyezni a szívátültetésbe, miért képtelen másvalaki szívével élni.
Hanna újra megtalálja az otthonát, elveszít, és kap valakit az élettől, egy félig orosz férfi Andrej, pedig olyan gyengédséggel veszi körül, amilyenre ő már régóta vágyott.
Újra képes lesz szívből nevetni, de spanyolországi utazásán is csak a tenger moraját hallja a szíve hangja helyett.
Pedig az nem hazudik, súgja neki, mit kellene tennie. És még mindig arról a régi, csöngei szerelemről mesél, amely fáj és édes egyszerre.
Ha követi a szívét, talán megtalálja azt, ami mindig is ott volt a ködön túl, ahol a tengert sejtette.
Ha nem olvastad az előző kötetet, a bejegyzés SPOILERES lehet.
Emlékszem, miután befejeztem a Szívritmuszavart, teljesnek éreztem. A történetet, és tulajdonképpen magamat is. Nagyon sokáig kerülgettem ezt a könyvet, még annak ellenére se vettem rá magam az olvasásra, hogy úton-útfélen szembejött velem.
Aztán megkaptam születésnapra, és tudtam, hogy oka volt.
Megtalált magának a könyv. Tudtam, hogy eljött a közös időnk.
Ezúttal nem egy kötetbemutatón, hanem egy kórházban találjuk magunkat, ami elég éles váltásnak érződik, de azt gondolom, hogy szükséges volt. Nem csak azért, mert végre nevet kapott a két főszereplőnk, hanem mert így valóban megérthetjük, mit jelent Hannának a szíve...az élete.
Ugyan is most nem Csöngét meséli el, hanem az első kötet zárójelenete után történteket. Nagyon boldog voltam, amikor láttam, hogy továbbra is E/2-ban van a történet, így nem múlt el a varázs, amihez már hozzászoktam.
Ugyanúgy beszélt hozzám a könyv, mint először, de ha lehet, még mélyebben.
Valahol azt hallottam, hogy ha igazi boldogság kegyelmi állapot, és nem tart örökké.Csak a regényt olvasva, Hanna gondolataiba bepillantást nyerve jöttem rá, hogy ez tényleg így van. Hiszen hiába érzi úgy, hogy megtalálta a helyét, a boldogságot, azt, akivel mindig is lenni akart, hirtelen vége.
Ő pedig újra egyedül van. És ezúttal már nem is igazán biztos abban, hogy folytatni akarja, hogy fel képes kelni.
De minden ember életében van egy védőangyal, az övét Andrejnek hívják. Rátalál a nőre, és a szárnyai alá veszi, amikor neki a legjobban szüksége van rá. Gondoskodok róla, minden percben érezteti, hogy fontos és számít, de Hannának továbbra is a régi csöngei szerelem van a gondolatai között. Talán ez örökre így marad. Hiszen kapott valakit attól a szerelemtől. Az élet legnagyobb kincsét.
Most biztos azt gondoljátok, hogy csak ennyi van a könyvben; egy fiatal nő próbál dűlűre jutni a különböző érzéseivel.
Nagyon tévedtek! Sokkal több rejtőzik a sorok között. Igen, valóban benne van az Ádám iránti szerelme, az Andrej iránt érzett szeretete
Várja azt, hogy mikor oszlik fel a köd, és látja meg újra a tengert, minden szépségében, és végtelen hosszában.
Várja, hogy képes legyen megfejteni azt, mit súg a szíve.
Bármennyire is csodálatos, szívmelengető, és léleksimogató, bizony megsiratott. Nem is kicsit, pedig már másodszor kezdtem el, és fejeztem be. Mégis, újra elkapott a Viki könyveire jellemző hangulat, ami olyan, mint nagy kád, tele kellemes forróvízzel, és amikor kiszállsz, amikor bejezed az olvasást, megcsap a hideg, a valóság, az, hogy nincs tovább, itt a vége.
Ez a könyv az a fajta, ami nyersen, mégis gyengéden tárja fel magát az olvasó előtt, legalább is én ezt éreztem. Hogy olyan érzéseket adott amit egyszer mindenki még ha nem is szeretné, de meg kell tapasztaljon. Az igazi, nagybetűs SZERELEM, vágyakozás, összetartozás érzése, a boldogság vagy annak hiánya, a szomorúság, a fájdalom, a magány...ezek mind-mind olyan érzések, amit az ember előbb-utóbb sok mással együtt meg és átél. Én ezeket mind éreztem a könyv olvasása közben, ott voltak a sorokban, egy-egy kiírt gondolatban.
Hinni akarom és hiszem is, hogy sok ember ritmuszavaros és nem ritmuszavaros szívéhez jutott el, Hanna és az ő valóban örök története. És az üzenet is, ami ott bújik meg a sorok között: Ne félj szeretni, ne félj a holnaptól, mondd ki, amit érzel.
- Interjú Zakály Viktóriával -
Hikari: - Az első kötetnek - számomra - gyönyörű vége volt. Mit gondoltál, hogy fogják fogadni az olvasóid a folytatást? Zakály Viktória: Nem igazán gondolkoztam azon, hogy várják-e az olvasók a folytatást és ha igen, milyen formában. A történet nem hagyott nyugodni és kipattant a fejemből, hogyan is mesélhetném tovább a kettejük történetét. Innen pedig már minden ment magától. H.: A Szívritmuszavarban névtelenségbe burkolózott a két főszereplő, itt viszont már mind a ketten kaptak nevet. Hogy-hogy így döntöttél? Z. V.: Az első rész nagyon sok valóságos dolgot tartalmaz, nem tudtam volna elnevezni a főszereplőket, hiszen mindig a kettőnk valódi nevét képzeltem oda. De a második rész már kevesebb részt készült megtörtént események alapján, ezért könnyebb volt nevet adnom a főhősöknek. Amúgy is, nagyon kérleltek az olvasók, hogy nevezzem el őket. H.: A Hanná örökbe is kerültek valós események vagy ez már teljesen fiktív történetre épül? Z. V.: Igen, vannak benne valós események is (például a nagypapámnak tényleg jobb oldalon volt a szíve), de a nagyobb része fikció. H.: Egy transzplantáció kapcsán ismerjük meg a további történetet. Okkal raktad ilyen helyzetbe a szereplőt, vagy csak így alakult Z. V.: Az első részben egy nagyon szép gondolat volt, szerintem, hogy a szerelem, olyan, mint egy szívritmuszavar. A második részben tovább akartam fokozni ezt a gondolatot. A munka címe egyébként sokáig ez volt: Szívelégtelenség. H.: Úgy éreztem, hogy hiába vannak már túl a főhősök a főiskolán, mégis most erősebben van meg a válaszok keresése, Hanna elé is sok akadályt gördítesz, de valahogy mindig megoldást talál. Hasonlít rád ilyen szempontból? Z. V.: A főiskolás és egyetemista éveim után nagyon sokáig ilyen voltam, mint ő a regényben. Nekem akkor jött el a felnőtté válás időszaka, amit elég nehezen éltem meg. Azt hiszem, hogy ez mindenkinél eljön előbb vagy utóbb, és mindenki máshogy éli meg, de az biztos, hogy megúszni nem lehet. H.: - Második olvasásra úgy vettem észre, hogy az egyik fontos üzenete a könyvnek, hogy időben mondjuk ki a dolgokat, és bocsássunk meg, mielőtt késő lenne. Jól érzem, vagy nincs ilyesmiről szó? Z. V.: Igen, ezt mindenképpen szeretem volna elmondani a regénnyel, hogy a szavaknak néha varázserejük van. Csupán ki kell mondanunk őket, nem szabad benntartani és ami még fontosabb: jókor mondjuk el jó embernek. H.: A főhős egy spanyolországi útja során döbben rá sok dologra. Ezt az utazást saját élmények ihlették? Z. V.: Igen, ez is egy valós szál, valamikor én is hasonló gondolatokkal sétálgattam a spanyol tengerparton. Külföldön járva egyébként mindig hasonló érzések és gondolatok szállnak meg, utazás során valahogy mindig eltöprengek az életemen és a döntéseimen. H.: Ez kegyetlen kérdés, de kiváncsi vagyok a válaszodra: Melyik regényt szereted jobban a Szívritmuszavart, vagy a Hanna örököt? Z. V.: Mindkettőt más miatt szeretem, úgyhogy nem tudok egyet mondani csak. A Szívritmuszavart azért, mert az első volt, mert igaz és egy külön kis csoda az életemben. A Hanna örököt meg azért, mert abban szinte teljes egészében a fantáziámra hagyatkoztam és úgy érzem, történet szempontjából erősebb lesz, mint az első rész. H.: Tervezel még egy kötetet Hannának, vagy valóban az-az apró, rövidke mondat volt számára a végszó, amit a második kötet utolsó oldalán olvashattam? Z. V.: Sokan kérték már, hogy legyen egy harmadik kötete is a történetnek, de még nem fogtam bele. Talán majd a kiadó unszolására megírom, de egyelőre más történetek járnak a fejemben, amiket le kellene írni. A különös csupán az az egészben, hogy pontosan tudom, hogyan folytatódna a történet, de nem tudom, leírom-e valaha is. H.: És ha már tervek: régebben olvastam, hogy dolgozol egy "Bogozd ki!" munkacímet viselő íráson. Róla lehet tudni valamit? Z. V.: Most két történeten is dolgozok párhuzamosan, mindkettő a végéhez közeledik, ami az én munkaszakaszomat illeti, de hogy mikor foghatja a kezébe az olvasó, azt nem tudom megmondani neked. H.: Még egy utolsó kérdés: számodra van olyan gondolat, (akár csak az egyik, vagy másik kötetből, akár mindkettőből), ami már akkor is megmaradt benned, mikor írtad, és azóta is kedvenced? Z. V.: Talán az egyik kedvencem, ami úgy kezdődik, hogy szeretni, csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad... Ezt mondja a Szívritmuszavar elején Hanna az újságírónak. Az a gondolatsor egy reggeli buszozás alkalmával jutott eszembe pontosan abban a formában, ahogy később leírtam. Nem volt nálam se papír, se toll, ezért egy papírzsepire körmöltem rá szemceruzával. De hát, mit volt mit tenni! Ha jön az ihlet, nem lehet megállítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése