Zakály Viktória: Szívritmuszavar (Szívritmuszavar 1.) {+ Interjú}

"Szerintem mindenkinek van egy életkönyve, ahol a sors rója egymás után a sorokat, és más embereket is beleír a sorsunkba, egy-egy oldalt szentelve nekik. Az én könyvemben még a margóra is a te nevedet írta"

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 208
Fülszöveg:
Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat. 
Egy hely, melyet soha nem feledsz. 
Egy vágy, mely örökre a szívedben marad.
A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba. 
Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte.
De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaitól? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet? 
A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul. 
Csönge – a szerelem szava.




Soha nem felejtem el, amikor két évvel ezelőtt beleszerettem a könyvtárban egy gyönyörű lány pillantásába. "Szívritmuszavar" olvastam a borítón, és anélkül, hogy bármit tudtam volna a regényről vagy annak szerzőjéről hazahoztam.
Azóta se bántam meg. Azon ritka könyvek egyike, amiket akárhányszor olvasok újra, mindig mutat valami újat. Egyetlen hibája van: túl hamar elfogynak a lapok. De nem baj, mert maga a történet még sokáig nem ereszt. 

A prológusban megismerünk egy fiatal hölgyet, aki éppen verseskötetének bemutatójára igyekszik.  Merő idegesség, feszélyezett, kissé talán frusztrált is. 
Aztán történik valami. Meglát a tömegben, egészen hátul egy bizonyos zöld szempárt. Ezután úgy dönt, az lesz a legjobb, ha a tolakodó kérdésekre való válaszolás helyett magától mondja el a történetet. A hallgatóságnak, de főképp a férfinak.
Mi pedig ezzel visszarepülünk az időben, egészen a főiskola utolsó néhány napjáig, egészen addig a bizonys kirándulásig, egészen egy apró gesztenyéig. 
Ami a történet fő jellemzője, és amit nagyon szerettem - amellett, hogy megtörtént eseményeket vesz alapul, - az a különleges E/2. sz. elbeszélés. Végig. És ettől válik igazán varázslatossá és egyedivé.
Olyan, mintha megszólítana.
Bár tulajdonképpen ez is történik.
Se a narrátor, se az nincs néven nevezve, akinek tulajdonképpen szól.
Épp emiatt könnyedén elhiheted, hogy te vagy a megszólított.
De azt is, hogy te élted át a leírtakat.

Valamilyen szinten minden könyv elrepít az általa teremtett világba, de Viki könyveinél ez fokozottan igaz. Talán azért, mert nem képzeletbeli síkon, sőt nem is külföldön játszódik az, amit elmesél, hanem hozzánk olvasókhoz, elérhető távolságban. 
Úgy éreztem, hogy én is ott vagyok Csöngén, engem is Máté Péter keltett reggel, én is ott voltam a diófa alatt.
Velük. Vele...

Aztán pedig éreztem a fájdalmat, a szeretett ember hiányának fizikai fájdalmát, megértettem, milyen is az, ha valaki a tied de mégsem lehetsz vele, mert odafent valami felsőbb erő másképpen szövi a sorsod fonalát, olyan módon, amibe a másik talán nem tartozik bele.
De bármennyire nem szeretnénk szeretni, gondolni rá, néhány embert egyszerűen nem lehet elég mélyre eltemetni; elég egy kép, egy hívás, egy hang, és máris ugyanott vagyunk, ahol nem akartunk lenni, amely állapottól óvtunk magunkat és a lelkünket.

Ehhez a regényhez szükséges valamennyi lelki érettség és tapasztalat, nem adnám akárki kezébe. Meg és át kell élj dolgokat, különben nem biztos, hogy megérted a regényt. Igen, mert ezt a regényt érteni kell, nem csak olvasni. Hanem elmerengeni általa felvetett gondolatokon, gondolkodni rajtuk. Nekem ezért van tele cetlikkel. :)

Nagyon kevés könyvet olvasok újra, és még kevesebbet veszek elő évről-évre.
De Zakály Viktória regénye ilyen.
Csodálatos nyelvezettel mesél el egy különleges történetet, aminek legszívesebben minden második mondatát idézném.
Egy szerelemről, ami maga volt a tündérmese, de mégis tudod, hogy igaz.
Megmelengeti a szívemet, és minden egyes olvasással visszaadja a hitemet az igaz szerelem léteését illetően.

Amennyire rövid a könyv, annyira sokat ad az olvasó lelkének.

Szívritmuszavar. Egy könyv, amely megváltoztat
Egy könyv, amit nem felejtesz.
Egy érzés, mely örökre a szívedben marad.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Zakály Viktóriával -

Hikari: Mikor és milyen okból kezdtél először írni? (gondolok itt akár iskolai lapokra is, nem csak konkrét regényre.)
Zakály Viktória: Azt hiszem, még általános iskolában kezdtem el először naplót írni. Olvastam egy ifjúsági regényt, amelyben a főhős naplót írt, akkor éreztem azt először, hogy a gondolataimat szeretném leírni. 
H.: Melyik napszakban írsz legszívesebben?
Z. V.: A napszak annyira nem fontos, de amúgy délelőttönként vagy reggel aktívabb vagyok, mint este. Inkább azt mondanám, hogy akkor írok, amikor úgy érzem, ha most nem írom le ezt a néhány sort, abba belehalok. Ritkán kap el ilyen érzés, de ha igen, akkor nem szabad mást csinálni, mint írni, írni és írni.
H.: Szépen részletekbe menően van meg a regény a fejedben, amikor nekikezdesz vagy csak a kerettörténet biztos, a többi közben alakul?
Z. V.: Elég részletesen kidolgozom a cselekményvázát, de az apróbb momentumok, nyelvi humor írás közben kerül bele.
H.: Írhattál volna fiktív romantikus regényt is, te mégis saját élményt használtál fel. Nem féltél ennyire kitárulkozni, ennyire a lelked mélyére engedni az olvasót?
Z. V.: Az író-olvasó kapcsolat egy bizalmi viszony, úgy gondolom. Mintha egy titkot súgna neked valaki a lapokon keresztül. Megtisztel azzal, hogy neked és csak neked mondja el a történetét, ezzel nem szabad visszaélni, de nem is szoktak az olvasók.
H.: Hogy fogadta a környezeted, a családod mikor elmondtad miről írsz?
Z. V.: Különösképpen nem lepődtek meg, mert látták, hogy minden nap munka után órákig ülök a számítógép előtt és verem a billentyűzetet. Néha kérdezték, mit csinálok, mondtam, hogy a harmadik szakdolgozatomat… Úgy tűnt, hogy el is hitték. Aztán a meglepetés inkább akkor érte őket, amikor mondtam, hogy akkor a szakdolgozatomat hamarosan kiadják ifjúsági regényként. 
H.: Ha olvasta a könyvet a történetben szereplő férfi is...ő hogy reagált rá? 
Z.V.: Azt hiszem, tetszett neki. De talán a legfontosabb az, hogy megviselte az olvasás. Ő nem tudta, hogy milyen érzések voltak bennem, amikor ez az egész történt, ezért eléggé megrázta, amit olvasott.
H.: Volt olyan jelenet a könyvben, amit akkor nehéz volt leírni, ma már viszont mosolyogva tekintesz vissza rá?
Z.V.: Nem emlékszem ilyen részre. Nekem inkább a szerkesztéssel járó átírások voltak nehezek.
H.: A prológusban már olvashatunk néhány rövidebb verset, de a fejezetek is rövid pár sorosakkal kezdődnek. Ezek saját írások?
Z. V.: Természetesen. Ezek verstöredékek, mivel minden fejezet elé nem akartam egy négy-három strófás költeményt tenni. Egy-egy versszak viszont pont elég ahhoz, hogy megadja az adott fejezet hangulatát.
H.: - "De a szerelem az más, szerintem, egészen más. Nem múlik el, nem változik át, nem csökken, nem lesz hidegebb. Ha nem látod, akkor is veled, benned van, ha nem ismered, akkor is tudod, hogy létezik, ha otthagy, akkor is tudod, hogy szeret. Pedig lehet, hogy sohasem mondta ki, soha nem ért hozzád, soha nem keresett, csak megtalált. De nem ízlik neki az étel, ha nem veled eheti, túl hangos a zene, ha nem táncolhat veled rá, és hideg a legmelegebb paplan is, ha nem te fekszel mellette. Azt hiszem, ez a szerelem az igazi." Még mindig így gondolod?
Z. V.:Arra a szerelemre igaz volt, amit akkor éltem át. De nem kell minden szerelemnek ugyanolyannak lenni, sőt, az a szép benne, hogy minden szerelem más és más. Most egy egészen más szerelemben élek, és mondhatom, hogy van, ami még a korábban leírtnál is erősebb és jobb.