#ParaSzerda: Játékok amelyek felejthetetlenek

Sziasztok!

Igen! Jól látjátok, visszahoztam a rovatot.

Egyszerűen amíg nem volt, úgy éreztem, üres vagyok. Úgyhogy, most egy ideig vissza lesz kaparva.

A mai csodás szerdai napra, hoztam egy keveset önmagamból, és a számomra értékes horror játékok legjavából, tudom sokan nem gamerkedtek, én viszont igen. Ezért is a poszt.

Talán mind ismeritek a Dead Spacet, mikor anno játszottam vele, képes volt a jéghideggé fagyasztani a levegőt és teljesen egyetlen pontra koncentráltatni.
A 2008-ban piacra kerülő játék elsőként
Mivel hangulatilag teljesen emlékeztetett bármelyik Alien vagy Alien vs Predator filmre, már meg is szerettem, lévén, hogy az Alien szinte becsdarab a táramba. Egyedül kóborolsz egy totálisan üres űrhajón, minden kis sarokban nesz és felfoghatatlanul ocsmány rémek sora, épp ez feszíti benned a húrt, hogy már a sarok kis repedéseit is figyeld, és rutinszerűen odafeszítsd magad a széknek. Az ujjaid már-már görcsölésig tartják nyomva a gombokat, a szemed lassan kiszárad, mert lehunyni nem mered, nehogy a szart is beléd fagyassza egy óvatlan pillanatban a játék. Na igen, ez a Dead Space.
Üresség, hangok, félelem.

Másodsorban a személyes kedvencem jön Obscure II, ami igazából szintúgy székbe kényszerít akárcsak a Dead Space, viszont ennek különlegessége, hogy előjele van a gonosz eljövetelének.
Az első részben megismerhetünk pár tinivel, akik szintúgy túlhormonosak, mint az első részben, csakhogy...bentragadtak még két évvel ezelőtt a Leafmore Highban, igazából megy a főszereplők folyamatos irtása, akárcsak az Until Dawnban, amiről majd később esik szó. Viszont, Herbert Friedman tettei és mutánsai elől menekülnek embereink. Sötétség, kétségbeesés, menekülés a túlélésért. Ez az Obscure.

Sorban a következő jelöltem az Outlast, hát kevés olyan játék van, amin tényleg összerázódom, vagy komolyan megijedek, na ez egy olyan.
Adott egy Miles nevű oknyomozó riporterünk, akivel végig kell vigyük a játékot. Kap egy titokzatos levelet, amiben arra hívják fel a figyelmét, hogy van egy Mount Massive elmegyógyintézet, amit 1971-ben bezártak, majd 2009-ben újranyitottak, ebben csak annyi a különlegesség, hogy:
A játékban iszonyúan megmutatja magát nekünk a túlélési vágy, és szerint az egyik legjobb ebben a kategóriában, ott van még az is, hogy ugyan Miles azért megy a szanatóriumban, mert hatalmas sztorit remél és nem csinál maga alá pár kósza szellemtől,viszont amikor szemtől szembe kerül az igazsággal, igenis egyetlen célja lesz:kijutni az épületből.
Mikor belép, már gyanús a dolog, és akármennyire egyszerűen ment, a földön szana-meg szét csonkított testmaradványok feküdnek, amik mind az ott dolgozóké, hamar kiderül, hogy a szanatórium lakói pedig szabadon mászkálnak odabent.

A White Day szintén egy ilyen játék, izgalmas, ugyan klisé sztori, de eléggé ott lapul benne romantika és a horror egyben. Elérhető már android telefonon is, első megismerkedésem bizony onnan született a játékkal. Az a klisé nem is annyira az, amit már korábban említettem, de azért jobb belegondolni, hány ilyen 'jaj, az iskolában ragadtam, tömérdek szellemmel, ki kell jussak' sztori van már.
Egy srác indul saját iskolájába, ugyanis csokit szeretne adni kiszemelt szerelmének, itt aztán alapból megtörténik a baj, merthogy sem a lány, sem pedig senki sincs az épületben, egy igencsak furcsa módon viselkedő gondnokon kívül. És hát a szellemek, igen. Fegyverünk nincs, így úgy kell kijutnunk miközben megmentjük a saját osztályunkat is, hogy apró kis nyomokon keresztül aztán eljutunk az igazsághoz és felderítjük a titkokat.
Persze rendben van az, hogy az eredeti koreai játék maga tizenöt évvel ezelőtt került a piacra, azért már akkor is képes volt belénk fagyasztani mindent amit lehetett. Hát most még a felturbózott grafikával, okostelefonon. A zenék, a hanghatások, minden egyes jumpscare kikészítő.

Hasonlóan a többihez a felsorolásból a The Evil Within sem maradhat ki, tipikusan hasonló az Outlast meséjéhéz, csak ezt durvább ünneplőbe öltöztették, ha van olyan beteg játék, amit sosem szeretnék újra játszani, akkor ez az. Történetét tekintve, teljesen egyszerű, adott egy kemény kissé macsó beütésű főszereplő detektívünk Sebastian, aki társaival együtt egy brutális tömeggyilkosság helyszínére kocsikázik, és ezért említettem az Outlastot, ugyanis egy elmegyógyintézetben történt mindez. Ekkor találnak rá (már odabent az épületben) a szinte feltrancsírozott emberekre, és minden vérben úszik,amikor a hős zsarunk észlel valamit a biztonsági kamerákon(egy alak, aki nem csak természetfelettien furcsa, hanem úgy szabdalja az embereket maga körül, ahogyan kedve tartja.).
Ekkor kapunk egy durva képszakadást, a következő pillanatban, pedig egy húskampón lógva kell megszökni, az igencsak The Texas Chaninsaw Massacre helyszínére emlékeztető térből, méghozzá úgy, hogy lehetőleg a véráztatta köpenyes szabdalógép ne találjon rá, na tőle kell ellopni egy kulcsot, ami a menekülésünk következő céljához vezet.
Ha össze kéne foglaljam, hogy milyen volt, leginkább a lopakodás szót használnám, ugyanis végig azt kell tenni, nehogy bárki észleljen, csendben, szinte már-már nesztelenül kell ellopkodni dolgokat, a furábbnál furább alakoktól(kiemelném, hogy ez tényleg egy brutál grafikás horror játék, szóval tessék komolyan venni, hogy ellenségeink is bizony ocsmányak), és hát mivel ez egy elmegyógyintézet el sem maradhat az örök gonosz, akit Ruvik képében kapunk meg.
Egyébként nekem ez volt a leginkább tetszetősebb, azt leszámítva, hogy szabályosan féltem már lopakodni is, ezért volt jó a sok szekrényke elszórva egymás mellett.

És, ha már a The Evil Within személyében ott a japán szál, megemlíteném a Fatal Frame játéksorozatot is, amiben végig követhetjük a Himuro udvarház rémképekkel teli világát, szörnyű történetre deríthetünk fényt, mindezt Miku vezérlésével tehetjük meg, aki egy banális hiba következtében, bent ragad a hatalmas kúriában. Na már most, négy napra van beosztva a játék, a házban mindenféle paranormális dolog, és minden egyes nap más és más dolog változik, illetve kerül előtérbe. Végül pedig elérkezünk a finishbe, ahol megismerhetjük a szörnyű titkokkal borított múltra, és ugyan a "szellemek" között vannak igen szelídek is, nem szabad elbízni magunkat. Egyébként amire itt felhívnám a figyelmet az a lassú irányítás, borzalmas.(ráadásul mi vagyunk az élő selfibot is) Legalábbis amikor még évekkel ezelőtt játszottam ezzel, felettébb idegőrlő volt, hogy minden paranormális dolog baromi gyors, és az lenne a cél, hogy ne kapjanak el, de mindkét Hinasaki testvér irányítása alatt,ez borzasztóan lassú. A feladatokat tekintve is el kell pepecselni az időt, és még ha kis gyakorlat után pofonegyszerűen is tűnik egy-egy nap teljesítése, hát vannak igencsak szívatós részei is.

A What remainds of Edith Finch, egy olyan játék volt számomra, amiről ugyan tudtam, hogy nem lesz akkora durranás, mégis végig akartam játszani. Ennek egyetlen oka volt:az egész dolog alatt novellák hosszú során kell átverekednünk, ameddig megismerhetjük az igazi oldalt.Ezt nagyban pedig befolyásolja mindaz, ahogyan döntünk egy-egy szituációban. Edith az utolsó leszármazott a Finch családból, és visszamenőleg ezt meg is tekinthetjük, azthiszem az 1900-as évek végéig. Visszatérnék a novellákra, mert igen, ez adja a játék lelkét, ugyanis akárhogyan döntünk a végkimenetel ugyanaz: egy családtag, akinek a személyiségét, mindenét csak akkor ismerjük meg, meghal a sztori végén. Itt javarészt annyi csak a feladat, hogy megtudjuk, miért is vagyunk mi az utolsó még élő leszármazottak.
Egyszóval, mindent az irányít, ahogyan mi gondolkodunk, persze van egy alapszál, amiből nem enged a történet, mégis több dolgot ismerhetünk meg ha merészebbek vagyunk.

Igazából sajna későn kaptam észbe, és így lemaradtam a többi játékostól, viszont Until Dawn nekem marhára tetszett, nem is ragozom, mert a blogon már egy cikkben megtettem, amiről esetleg, ha valaki lemaradt, azt itt olvashatja el.

Layers of Fear, talán már majdnem olyan szinten mozog, hogy az idei év egyik legjobb játéka legyen, és nem véletlenül. Megismerhetünk egy festőt, akinek felesége zenei virtuóz így, mindent ami az elméjében keletkezik meg is zenésíti. Egy nap amikor már minden sínre kerül (boldog élet, gyerek satöbbi), pont Karácsony napján a nő egy tűzbalesetet vészel át, csakhogy olyan súlyos égési sérüléseket kap, hogy azután megváltozik minden. Felbomlik a csodálatos család imidzse, festőnk már nem bír ránézni sem, így az alkohol felé fordul, amikor már minden reménytelennek tűnik. Kapcsolatuk annyira elhidegül, hogy a férj rossz lépése után a nő öngyilkos lesz. Innét indul a játék is, amikor a sötét és rémisztő házban kell sétálnunk emberünkkel, különböző entitások mozognak körülöttünk és komplett rémálmokat élünk át. Kiemelném, hogy iszonyatosan nagy hangsúly van az el-el dugott dolgokon. Értem itt az újságcikket, akármit. Minden szemügyre kell venni, ha a végére akarunk érni, és rendesen befejezett történetet kapni. Gyakori egy alak, aki szinte vonszolja magát, énszerintem az a feleség alakja, gyakorta hallani gyereknevetést is. Mindez azért, mert a történtek hatására elvették az apukától a gyermekét. Próbálta ugyan visszaszerezni, de sikertelenül. Ugyan hasonlít a Gone Home-ra, viszont ez sokkal jobb és több horror elemmel van megszórva. Több végkimenetel is lehet, és ugyan azt nem tudjuk meg, hogy most akkor kivel is lépett félre a festőnk, de annyi szent, hogy a nő öngyilkos lett és ebbe bolondult bele főszereplőnk. Tökéletesen megríkatja az embert, már ha képesek vagyunk mélyebbre ásni a sztoriban, érint rengeteg témát, többekközött egy boldognak hitt család teljes széthullását, gyilkosságot, még ha az öngyilkosság is, a tébolyt és az alkoholizmust. Emellett gyönyörű a grafika és a nem épp megszokott alapsztori csak elősegíti, hogy merészen jó játékká váljon.

Ha már idei játék berobbanások, akkor kihagyhatatlan a Perception is. Számomra talán ez volt a tényleges áttörés, és gyanítom sokatok aki játszott a játékkal, ugyanígy érez. Azthiszem az Evil Within óta nem volt ilyen érzésem. Sztorit tekintve, kicsit kuszább, mint a többi, bár gyakran találkozunk horror játékok során paranormális dolgokkal, viszont szereplőink látnak. A Perception ezért is különleges, ugyanis főhősnőnk Cassie vak, és egyedül a visszhangokra támaszkodhat (most ez lehet, nagyon hülyén hangzik, viszont azokból a zajokból is képesek vagyunk tájékozódni, amiket a telefon szonárja bocsájt ki, vagy ha bot kopog annak visszhangja ad nekünk "fényt".)
Nos, a játék menetét tekintve ugyanazon a helyszínen kell bogozgatni a dolgokat, ez pedig egy kúria, aminek borzalmas történetére kell fényt derítenünk. Sok itt a para dolog, többek között a szellemek, entitások és azok a gonosz babák, amiket utáltam. Nem is mondanám igazán babáknak, csak rohadt ijesztőek és folyton ott vannak ahol nem kellene lenniük. Bosszantó. Egyébként egy nagyon lebilincselő játék, már csak amiatt is, hogy Cassienek van egy stílusa, és a képi megjelenítés is baromi egyedi.

Sajnos nagy "hibám", hogy imádtam a filmsorozatot, mind a tizenegy részt önkínzás szerűen néztem meg, és vannak napok amikor rámjön, hogy "Jajj, de jó lenne most egy kis Jason Voorhees sztori". Nagy örömömre megérkezett egész hamar a játék is a Friday the 13th-ből, ami igazából egész kellemes kis túlélős multiplayer játék lett. Ahol ugye Jason vs 7 személy a felállás. A helyszín ugyanúgy a Crystal Lake tábor, ahol szedhetjük szép lassan vagy akár gyorsan a mit sem sejtő tiniket. Nekem egész kellemes kis vérengzés volt, bár elég sok olyan dolog kimaradt belőle, ami a filmben kulcsszerepet játszott, amit azért minimálisan is, de sajnálok.

We Happy Few, egy olyan játék, amiben a drogra pontosabban a Wellington Wellsi városkában elterjedt Joy-ra kell támaszkodni.Ebben a groteszk és brutálul beteg helyen ragadunk, 1964-ben, aminek lakóit ezzel a droggal tartanak korában. Egy ideig persze, semmi baja a társaságnak velünk, de egy idő után igazán agresszívan fejezik ki a
 nem tetszésüket. Ezért mindent el kell kövessünk, igazodni kell hozzájuk, boldognak tettetni magunkat, kerülni a konfliktust, satöbbi. Ez így akármennyire unalmasnak hangozhat, amikor játszik az ember, négyszer is elgondolja, hogy akarja-e tovább. Brutális,beteg, tiszta agyrém.

Említettem a Perception teljes sötétségbe borulását, ide kapcsolódóan nem marahdat el a Dollhouse noire ámde groteszk világa sem. Itt is főhősnő bőrébe kell bújnunk, aki jelen esetben Marie, detektívként dolgozik, és hát az ő elméjében kell kutatni azután, hogy saját maga után. Kicsoda ő, az-e valóban akinek gondolja magát. Ez a disszociatív személyiségzavar tökéletes példája, ami a játékban multiplayer módban tökéletesen visszaköszön.Ugyan a játék során (és ezt láttam már máshol is írva) kicsit Stephen King regényeire emlékeztető elbeszélést kapunk, ami ugyan önmagát írja, de a végső történetet mi alkotjuk. Nekünk kell eldönteni, hogy az mennyire hihető az egész és ki kell rekesszük azt a tényt, hogy tulajdonképp a saját tudatunk és elménk belső mocskai elől menekülünk. Nagyban a saját történetünk írása attól is függ, milyen emlékeket hozunk felszínre, melyeket nem, mit folytunk el és mik azok ami nagy hatással vannak ránk, úgyhogy ez totál ránk van bízva. Eléggé az 1950-es éveket idézi nekünk vissza, viszont nekem kellemes csalódás volt, maga a tálalás a játékban. Az emlékek, a személyiségzavar. Elég beteg, de baromi jó.